José Ignacio Tellechea Idígoras: Xavéri Szent Ferenc álmai

Xavéri Szent Ferenc (1506–1552) egy hanyatló navarrai nemesi család legkisebb fia volt, késői gyermek, édesanyja negyvenévesen hozta világra. A párizsi Sorbonne-on folytatott tanulmányai arra készítették fel, hogy kényelmes papi életet éljen a pamplonai egyházmegyében. Ám egy bizonyos Loyolai Inigo keresztezte az útját, s vele és hét másik barátjával megalapította Jézus Társaságát.

A könyv írója kiemeli: Ferenc életét meghatározta, hogy az Ignác atya által rábízott küldetést, az evangelizáló missziót teljesítse. Habozás nélkül hajóra szállt 1541 tavaszán, s örökre maga mögött hagyta Európát, hogy minden erejével átadja magát „Kelet-India” evangelizálásának.

Küldetése, a rábízott és általa teljesített misszió hatalmas területeket érintett az ázsiai partok mentén: Indiát Srí Lankával, Melakát, a Maluku-szigeteket, Celebeszt, Japánt. Kína a vágyaiban maradt, a hatalmas, földrésznyi ország kapui előtt, partjait szemlélve halt meg. „Ő volt az előfutár, az úttörő, aki missziós földeket szántott fel. Így előfutára volt a jezsuiták nemzedékeinek, akik attól kezdve egészen napjainkig bejárták azokat a távoli tájakat, melyek, noha ma néhány óra alatt elérhetők, akkor hónapokig vagy akár évekig tartó utazást igényeltek” – írja a szerző.

Tellechea Idígoras megállapítja: Xavéri Ferenc merész volt, de inkább helyesebb ha azt mondjuk, hogy vakon bízott a Gondviselésben. Nem törődött a rá leselkedő veszélyekkel. Például a kapott információk alapján valósághűen mutatja be a Moro-szigeteken rá váró helyzetet: „E szigetek népe nagyon barbár, és tele van álnoksággal. Inkább sárgásbarnák, mint feketék. Rendkívül hálátlan emberek. Vannak errefelé olyan szigetek, ahol megeszik egymást; ez olyankor történik, amikor háborúban állnak egymással, és a harcban megölik egymást, máskor nem. Amikor betegségben meghalnak, nagy lakomán szolgálják fel a kezeket és a sarkokat eledelül. Ezek az emberek annyira barbárok, hogy vannak olyan szigetek, ahol az egyik szomszéd megkéri a másikat – amikor nagy ünnepséget akar tartani –, hogy adja oda az apját, ha már igen öreg, hogy megegyék, és megígéri neki, hogy ő is odaadja majd az apját, ha az megöregszik, amikor szomszédja lakomát akar rendezni… Folyamatosan olyan szigeteken jártam, amelyeket ellenségek vesznek körül, és amelyeken nem túl megbízható barátok laknak, és olyan vidékeken, ahol semmilyen orvosság sincs a testi betegségekre, és szinte minden másodlagos okból származó segítség hiányzik az élet megőrzéséhez. Jobb lenne ezeket az Istenben való reménykedés szigeteinek nevezni, mint Moro-szigeteknek.”

A korabeli szóhasználatban elsődleges létadó oknak Istent nevezték, rajta kívül minden más, teremtett lét- és életközvetítő valóságot másodlagos oknak neveztek.

A könyv szerzője Xavéri Ferenc személyisége legfőbb jellemzőjének tartja Istenbe vetett határtalan bizalmát. „Természetes optimizmusát egy mélyen gyökerező lelki attitűd írja felül, amely a reménység isteni erényének tiszta attitűdjévé válik. Ez valami végtelenül magasabb rendű és letisztultabb, mint a pusztán emberi várakozás.” Ferenc leveleiben többször megismételte: „minden bizalmunkat Istenbe vetve”.

Életében sokszor volt alkalma, hogy ezt a bizalmat a gyakorlatban is megvalósítsa, különösen akkor, amikor tengeri útjain egy hajszálon függött az élete. Ám a legkilátástalanabb helyzet, amikor az egyedül Istenbe vetett reménye és bizalma próbára lett téve, az az említett Moro-szigetekre való utazás volt, amikor mindenki és minden afelé mutatott, hogy a bennszülött alfurok kezei között fogja végezni. A máskor is előforduló „minden emberi támogatástól való megfosztottság itt a maga radikalitásában és elkerülhetetlenségében jelenik meg. Őelőtte is elhomályosult az evangéliumi mondás értelme, mely szerint az menti meg életét, aki elveszíti azt.” Egyedül állt szemben a veszéllyel, sem a portugálok, sem megszokott barátai és pártfogói nem védelmezték, társak és minden emberi támogatás nélkül maradt, csak Istenben reménykedhetett. „Ez a remény, a maga legtisztább formájában, mindenféle kapaszkodó nélkül, ami segítette felülemelkedni önmagán. A test reszket, a lélek viszont kitartóan követi azt, amit Isten hívásának hisz. Ha megfosztják az őt szállító hajótól, akkor úszni is hajlandó.”

Ugyanez a lelkület jellemezte, amikor az volt a szándéka, hogy Kínába megy. Arra készült, hogy bebörtönzik, lábát kalodába zárják, megkínozzák, sőt meg is ölik. „Ezek voltak azok az esetek, amikor lelki erőssége a maga tisztaságában tündökölt – nem csalás, nem ámítás! Nem csoda, hogy mindenhol Isten emberének, a szentnek a nimbuszát hagyta maga után.”

A könyv szerzője összehasonlítja Loyolai Szent Ignác és Xavéri Szent Ferenc személyiségét, kiemelve: mindkettőjük idős édesanyjuk legkisebb fiaként született. Mindketten kissé elszigetelt környezetben nőttek fel. Nem voltak közeli testvéreik, akikkel játszhattak volna. Vasakarattal és hatalmas kitartással rendelkeztek, legyőzték a fizikai fáradtságot. Mindketten hajlamosak voltak a cselekvésre, a veszélyekkel való szembenézésre. Ignác visszafogottabb és zárkózottabb volt, Ferenc kedélyesebb, vidámabb, közlékenyebb, mindig mosolygott. Az előbbi inkább rejtett, az utóbbi szabadabban kifejezett érzelemvilággal rendelkezett. Ami közös volt bennük, hogy mindkettőjüket az Istenbe vetett mély bizalom éltette.

Tellechea Idígoras szerint „Ignác és Ferenc természeténél fogva ikertestvérek, akiket a kegyelem még szorosabban egymáshoz kapcsolt.”

A könyvet Tőzsér Endre SP fordította.

José Ignacio Tellechea Idígoras: Xavéri Szent Ferenc álmai
Jezsuita Kiadó, 2023

Szerző: Bodnár Dániel

Magyar Kurír