Órigenész művei II. – Kommentár a római levélhez

Órigenész (185/186–253) az egyik leghíresebb és legnagyobb egyháztanító. Rengeteget írt, termékenysége legendás volt. Apja, a grammatikus Leonidasz a Septimus Severus császár idejében dúló keresztényüldözés áldozata lett Alexandriában. Órigenész ekkor még tizenhét éves sem volt, végignézte apja vértanúságát. Ő is osztozni akart apja sorsában, de anyja, ruhái elrejtésével, megakadályozta ebben.

Ezt követően a szent iratokat gyermekkora óta tanulmányozó ifjú egy előkelő asszony támogatását élvezte, miközben – mivel jártas volt a görög tudományokban – grammatikoszként kereste kenyerét. Tudományos hírneve gyorsan nőtt, tanított és rendíthetetlenül hirdette az igét. Hogy szüzességét megőrizze, állítólag férfiatlanította magát. A 230-as évek elejétől a palesztinai Caesareába, a korszak egyik legfontosabb kulturális központjába költözött, ott élte le hátralevő életét. Eretnekgyanús tanítások cáfolására többször meghívták helyi zsinatokra. A 250-ben kezdődött Decius-féle nagy keresztényüldözés idején Órigenészt megkínozták, de túlélte a szenvedéseket. Caesareai Euszebiosz Egyháztörténetében 253-ra teszi Órigenész halálának időpontját. 67–68 éves volt ekkor.

Az első kommentárt Órigenész készítette Szent Pál Rómaiakhoz írt leveléről, művét Kr. u. 243–246 között írta Caesareában. Somor Róbert kivételesnek nevezi a Kommentár… helyzetét az órigenészi magyarázatok között abban az értelemben, hogy ez az egyetlen olyan fennmaradt kommentárja a szerzőnek, amely az elejétől a végéig tárgyalja a magyarázni kívánt szentírási szöveget, és fennmaradt, igaz, csak Tyrannius Rufinus (345–410) latin szerzetes, egyházi író fordításában, és az eredeti, tizenöt könyvet kitevő terjedelmet tízre csökkentve.

Órigenész kiemeli, hogy Pál apostol azt írja: nincs megkülönböztetés zsidók és görögök között, mivel egyértelmű, hogy mind egyformán a bűn uralma alá kerültek, „és most a törvény és a próféták tanúságára támaszkodva

a Jézus Krisztusban való hit révén mindenki számára megadatott Isten igazságossága”.

Amiatt pedig, hogy mindenki a bűn uralma alá került, idegenné váltak Isten dicsősége számára, amit semmilyen módon sem voltak képesek sem elnyerni, sem kiérdemelni. Hiszen hogyan is merné a bűnös dicsőíteni Istent, aki kapcsán ezt mondja a próféta: „A bűnöshöz azonban így szólt az Isten: miért magyarázod te az én igazságos tetteimet?” (Zsolt 50,16). Máshol ezt mondja az Írás: „Nincs szép dicséret a bűnös szájából” (Sir 15,9). Ezért Isten igazságossága a Jézus Krisztusban való hit által mindenkihez eljut, aki hisz, legyen az zsidó vagy görög – írja Órigenész. – Megtisztítja őket korábbi vétkeiktől, igazzá teszi őket, és alkalmassá Isten dicsőségére. Ezt pedig

nem érdemeik, sem pedig tetteik miatt teszi, hanem ingyen kínálja a dicsőséget a hívőknek.

Pál apostol azt is írja: „a megváltás által, amely Jézus Krisztusban van”. Az egyháztanító kifejti: „megváltásnak” mondják azt, amit a vesztesek az ellenségnek adnak a fogságba kerülésért, hogy visszakapja korábbi szabadságát. Az emberi nem tehát bűne miatt ellensége fogságába került, mint egy háborúban legyőzetett. Eljött Isten Fia, aki nemcsak bölcsesség, igazságosság és megszentelődés lett számunkra Istentől, hanem megváltás is – ahogyan azt Pál írja a Korintusiakhoz intézett első levelében (1,30). Jézus Krisztus önmagát adta megváltásként, azaz átadta magát az ellenségeinek, és vérét ontotta az azt szomjazók számára. Ez a hívekért letett megváltás, ahogyan Péter írja levelében: „nem romlandó ezüstön vagy aranyon történt a megváltás, hanem Isten egyszülött Fiának drága vérén” (1Pét 1,18–19).

Órigenész emlékeztet rá: alighanem Salamon is ír erről: „A férfi lelkének megváltása az ő saját gazdagsága” (Péld 13,8). Az egyháztanító hozzáfűzi: ha ugyanis megkérdezed, mi a lélek gazdagsága, azt találod, hogy ez a gazdagság a bölcsesség, igazságosság és megszentelődés. Ez viszont mind Krisztus, mondja az apostol.

Tehát Krisztus a lélek gazdagsága, és ezért ő a lélek megváltása is.

Azt kell hinnünk ugyanis, hogy a testi gazdagság inkább a lélek veszte, mint a megváltása, hacsak át nem tér a jó cselekedetre, és nem válik igazságossággá és könyörületességgé, és át nem változik testi gazdagságból a lélek gazdagságává.”

Órigenész idézi többek között a Római levélből: „Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy abban az időben, amikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt értünk. Most tehát, miután az ő vére által még sokkal inkább megigazultunk, megmenekülünk őáltala a haragtól” (5,8–9). Az apostol olykor „gyöngéknek”, olykor „istenteleneknek”, olykor pedig „bűnösöknek” nevezi azokat, akikért Krisztus meghalt a kereszten. Elemzésében az egyháztanító kiemeli: az, hogy Krisztus meghalt értünk akkor, amikor még bűnösök voltunk, még inkább reményt ad számunkra, hogy immár a bűnöktől megtisztulva és megigazulva, megmeneküljünk általa a bűnösöket sújtó haragtól. „És az, hogy Isten, aki úgy szeretett minket, idegeneket és ellenségeket, hogy Egyetlenjét adta értünk, azzal, hogy övéivé tett minket, és kiengesztelt vele, még inkább megadja majd nekünk az örök üdvösséget.”

Pál azt is leírja levelében: „Mert ha a halál uralomra jutott egynek a vétke által, emiatt az egy miatt, akkor sokkal inkább uralkodnak majd az életben az egy Jézus Krisztus által mindazok, akik megkapják a kegyelem és igazságosság ajándékának bőségét” (5,17). Az apostol szerint tehát

sokkal többet nyert vissza a lélek Krisztus révén, mint amennyit elveszített Ádám miatt, az ajándékok sokkal bőségesebbek, mint a büntetések.

Órigenész azonban figyelmeztet: a kegyelem és igazságosság ajándékának bősége kapcsán tudnunk kell, hogy azt az uralmat, amit „háború” készít elő, senki sem éri el, aki csak egy kegyelmet keres, „azaz aki egy valamely tettével fog tetszést nyerni”. A kegyelem bőségére van szükség, összhangban Pál apostol szavaival: „valamennyiüknél bőségesebben munkálkodtam, bár nem én, hanem Isten kegyelme velem együtt” (1Kor 15,10). Kapcsolódik ehhez Péter is, aki ezt kívánja a Krisztus-hívőknek: „a kegyelem és a béke sokasodjék bennetek!” (1Pét 1,2). A kegyelem tehát megsokasodik bennünk, és bőséggel árad, „ha beszédünk is mindig kegyelemben sóval ízesített” (Kol 4,6), és cselekedetünket az alázatosság és egyszerűség kegyelmével hajtjuk végre, és mindazt, amit teszünk, Isten dicsőségére tesszük (1 Kor 10,31).

Somos Róbert szerint az értelmes teremtmények döntési szabadsága Órigenész számára az apostoli tanítás alaptétele. „A teremtményi tanítás ugyanakkor nem azt jelenti, hogy az emberen múlik az üdvözülés, sőt ebben Isten kegyelmi adományának eleve nagyobb a szerepe, mint az ember szabad erőfeszítésének.”

Órigenész művei II. – Kommentár a római levélhez
Szent István Társulat, 2025

Bodnár Dániel/Magyar Kurír