Pápai megnyilatkozások az Eucharisztiáról – Pápai dokumentumok, 1264–2007

IV. Orbán pápa 1264-ben kiadott, Transiturus de mundo kezdetű, az úrnapja ünnepét elrendelő bullájában kiemeli, hogy az Eucharisztia az isteni szeretet kiáradása, mivel az Úr irántunk való jósága bőséges volt, „ő maga is túláradóan akarta megmutatni irántunk való szeretetét, ezért önmagát adta nekünk; és meghaladva a bőkezűség minden mértékét, és túlszárnyalva a szeretet minden lehetőségét, önmagát adta eledelül”. Az Eucharisztia az örök élet eledele, teljesen felüdít, valóban táplál, „és a leginkább gyarapítja, de nem a testet, hanem a szívet, nem a húst, hanem a lelket, nem az ember hasát, hanem az elméjét”.

XIII. Leó pápa Mirae caritatis kezdetű, 1902-ben született enciklikájában a mindennapok szomorú tapasztalata alapján figyelmeztet: ha az emberi társadalom eltávolodik Istentől, ahelyett, hogy az annyira áhított nyugalmat élvezné, akkor „szenved és reszket, mintha heves láz gyötörné; miközben lázasan keresi a boldogulást, és csak magában bízik, csak fut utána, és a boldogulás szétfoszlik előtte, mint egy árnyék”. Az ember ugyanis Istentől ered, ezért csak Istenben tud élni, mozogni és tenni valami jót, Jézus Krisztus által, „akiből minden jó és kívánatos származott és származik”. Mindezen jótétemények forrása és megkoronázása pedig elsősorban „a fenséges Eucharisztia, amely ahogyan táplálja és fenntartja az életet, amelyet annyira szívünkön viselünk, úgy mérhetetlenül növeli az emberi méltóságot, amelyet napjainkban oly nagyra becsülnek”. Az Eucharisztia az istenszeretet forrása. Krisztus elhozta a földre a szeretetet, „mindent szeretettől lángolóvá akar tenni, mert attól kezdve csak a szeretet képes megízleltetni a boldogságot nemcsak lélekkel, hanem a testtel is”. A szeretet ugyanis visszafogja az emberben a gátlástalan önszeretetet, és megfékezi a gazdagság utáni vágyat, amely „minden rossz gyökere”, ahogyan azt Szent Pál írja a Timóteushoz írt első levelében (6,10).

XII. Piusz 1947-ben kiadott, Mediator Dei et hominum kezdetű, a szent liturgiáról szóló enciklikájában rámutat: valahányszor a pap megújítja azt, amit az utolsó vacsorán az isteni Üdvözítő tett, az áldozat valóságosan bekövetkezik. Ez az áldozat természetéből kifolyólag mindig és mindenhol szükségszerűen nyilvános és közösségi jelleggel bír, mivel a bemutató pap Krisztus nevében, valamint a Krisztushoz „mint Főhöz tartozó hívek nevében mutatja be Istennek és az egész Anyaszentegyházért, élőkért és holtakért”. Az Oltáriszentség „áldozat is és szentség is”, de abban különbözik a többi szentségtől, hogy „míg azok csak kegyelmet adnak, addig ez magát a kegyelemnek Szerzőjét tartalmazza”.

Szent VI. Pál pápa 1964-ben íródott, Mysterium fidei kezdetű, Oltáriszentségről szóló enciklikájában kiemeli: a Katolikus Egyház nemcsak tanítja azt a hitet, hogy az Oltáriszentségben Krisztus teste és vére van jelen, hanem életével is vallja, hiszen ezt a szentséget „olyan imádó” tisztelettel illette kezdetektől fogva, amely egyedül csak Istennek jár. Az Oltáriszentség tartalmazza „a színek fátyla alatt Krisztust, az Egyház láthatatlan fejét, a világ Megváltóját, minden szív középpontját, aki által létezik minden, és mi is őáltala létezünk”. Ebből következik, hogy az isteni Eucharisztia tisztelete nagymértékben felindítja és kifejleszti lelkükben a szociális szeretetet, amelynek hatására a közjót az egyéni érdek elé helyezzük, „a közösség, a plébánia és az egyetemes Egyház ügyét magunkénak tekintjük, és kiterjesztjük szeretetünket az egész világra, mert tudjuk, hogy Krisztusnak mindenütt vannak tagjai”.

Szent II. János Pál 2003-ban írta meg Ecclesia de Eucharistia kezdetű enciklikáját az Eucharisztia és az Egyház kapcsolatáról, amelyben emlékeztet: a húsvéti misztériumból születik az Egyház. Éppen ezért az Eucharisztia, ami elsősorban a húsvéti misztérium szentsége, az egyházi élet középpontja. Az Eucharisztia szentségében a szeretet egyetemessége magának az Üdvözítőnek a szavaiból következik: „Ez az én testem…, Ez az én vérem…” (Lk 22,19–20). Az Egyház állandón a megváltó áldozatból él, és nemcsak egy hittel teli emlékezés által, hanem egy valóságos kapcsolatban, „mert ez a szentségi módon megörökített áldozat jelenvalóvá válik minden közösségben, ahol a fölszentelt szolga keze által fölajánlják”. Ezért az Eucharisztia a mai embereknek is fölkínálja azt a megbékélést, amelyet Krisztus egyszer és mindenkorra, minden idők minden embere számára megszerzett. Ugyanis „Krisztus áldozata és az Eucharisztia áldozata egy és ugyanaz az áldozat”.

XVI. Benedek 2007-ben kiadott, Sacramentum Caritatis kezdetű szinódus utáni apostoli buzdításában ír az Eucharisztiáról mint az Egyház életének és küldetésének forrásáról és csúcspontjáról. Kifejti: az Oltáriszentségben az Úr úgy találkozik az Isten képére és hasonlatosságára teremtett emberrel, hogy útitársnak ajánlja magát. E szentséggel ugyanis az Úr „az igazságra és szabadságra éhező ember tápláléka lesz. Mivel igazában csak az igazság tesz minket szabaddá, Krisztus lesz számunkra az Igazság tápláléka.” A szeretet szentsége, a legszentebb Eucharisztia az önmagát föláldozó Jézus Krisztus ajándéka, aki föltárja nekünk Isten minden egyes ember iránti végtelen szeretetét. Ebben a csodálatos szentségben az a „legnagyobb” szeretet nyilvánul meg, mely miatt „valaki életét adja barátaiért”, Jézus ugyanis mindvégig szerette őket, ahogy az olvasható János evangéliumában (13,1).

Pápai megnyilatkozások az Eucharisztiáról
Pápai dokumentumok 1264–2007
Szent István Társulat, 2019

A kötetet szerkesztette és fordította Diós István.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír