Párbeszédben a természettudomány és a teológia

Bagyinszki Ágoston ferences és Mészáros Lukács mellett a munkacsoport tagjai volt Giuseppe Tanzella-Nitti (a „Természet Könyve” és „Szentírás Könyve” dialektikája kapcsán), Szeiler Zsolt (a metafizikai hagyomány aktualizált bemutatása), valamint Schmal Dániel (a kortárs elmefilozófia hozzájárulása az antropológiai kérdések tárgyalásához). Görföl Tibor a Nemzetközi Teológiai Bizottság egy témába vágó dokumentumának fordításával járult hozzá a közös munkához.

A kötet „modernitáselméleti horizontja” főként Charles M. Taylor kanadai filozófus elgondolásaihoz igazodik (A SecularAge, 2007), illetve Karl Rahner nyomán halad a teológiai reflexióban. A könyv az ökumenikusan nyitott, ám karakterisztikusan katolikus megközelítésmódjával, valamint egy valóban interdiszciplináris módszertan következetes alkalmazásával emelkedik ki a témakör szűkös magyar szakirodalmából.

A két szerkesztő a címben megjelölt párbeszéd teológus, illetve biológus házigazdájaként invitálja együttgondolkodásra az olvasókat, miközben maguk is dialogikus stílusban közelítik meg a tárgyalt témákat (kozmogenezis, biogenezis, antropogenezis). Ritka értéke a kötet által dokumentált párbeszédnek, hogy itt egy természettudományos előtanulmányokkal rendelkező teológus folytat párbeszédet egy teológiai előtanulmányokkal felvértezett biológussal. A kötet célcsoportját azok a „tágabb racionalitásra” is nyitott olvasók alkotják, akik a késő modernitás nagyobb ívű eszmei mozgásaira is készek rácsodálkozni.

A tanulmánykötet gondolatvilágát leginkább néhány jól föltett kérdéssel idézhetjük meg: Mit jelent a nyugati civilizáció genezisénél főszerepet játszó keresztény hit számára a modern természettudomány? És viszont: mit jelent a természettudomány számára az a hit, amely Alfred N. Whitehead szerint ott van már a „természettörvények” modern gondolatának a gyökereinél? Zénón apóriáinak módjára (ld. pl. „Akhilleusz és a teknős”) megszelídíthetők-e a természettudomány és a teológia kapcsolatrendszerének feszültséggócai? Kerülhetnek-e lényegi ellentétbe a teremtéstant valló teológia tanításaival a természettudomány megállapításai? Szolgálhat-e a természettudomány Isten mélyebb megismerésének bázisául a teológia és a hívő ember számára? A könyv közérthetően mutat rá a kései modernitás drámájának a természettudomány és teológia párbeszédében benne rejlő, a közgondolkodásban máig feltáratlan motívumaira, elvezetve az olvasót e folyamat mélyebb megértéséhez. A megközelítés sajátossága, hogy a szerzők úgy veszik elemzés alá az „aporetikus kulcspontokat”, hogy közben a kortárs teológust és természettudóst – akiket a kötet szerkesztői is reprezentálnak – valóban érdemi párbeszédbe hozzák egymással.

A könyvben tárgyalt teológiai kérdések a modern felfogásunk szerinti univerzumban megvalósuló isteni cselekvés, valamint a filogenezis és ontogenezis során megjelenő „átlelkesült ember” problematikája körül összpontosulnak: „Ma miképpen gondolhatjuk el azt, hogy miközben Isten működteti a világot, ő (mint Teremtő, Gondviselő és Beteljesítő) tulajdonképpen nem a világon belül működik”. A német teológus, Karl Rahner kötetben vázolt antropológiai gondolatvilágának négyes pillére van: (1) a szellem, illetve tudat – bizonyos jól meghatározott értelemben és a concursus divinus jegyében – , de az „anyagból” bontakozik ki az evolúciós folyamatban; (2) nem lehetséges olyan emberi, tudatos tevékenység, amely test és világ nélkül menne végbe; (3) mindazonáltal fontos hangsúlyozni, hogy a szellem, illetve tudat mégsem vezethető vissza „pusztán anyagi” adottságokra; (4) a szellem lényege, megkülönböztető jegye a határtalanság, szemben az anyag végességével és lehatároltságával.

Miközben az első három állítás jól összeegyeztethető a „nem reduktív fizikalizmus” szemléletmódjával, a negyedik tétel kitörni látszik ebből a keretből, visszautalva bizonyos metafizikai hagyományok létjogosultságára. A kötet két antropológiai fejezete ennek megfelelően egyrészt a klasszikus metafizikai megközelítésmódok (test–lélek probléma), másrészt a modern elmefilozófia kérdésfelvetései (keresztény naturalizmus) felől közelít rá az e fejezetekben tárgyalt központi apóriára.

Végső soron azzal a kihívással szembesülünk, hogy miképpen egyeztethetjük össze a világképünket egészében is formáló „evolúciós elvet” a „létezők hierarchiájának” a klasszikus eszméjével, amely kérdés különösképpen is kiéleződik az ember földi bioszférához fűződő viszonyában. A kötet szerzői egy olyan hídhoz hasonlítják gondolatmenetüket, amely két hídfő felől folyamatosan épül, de a jelenben még csak remélhetjük, hogy a két hídfőt a híd íve hamarosan ténylegesen össze is köti. A kötet címében szereplő „apóriák” hívószó ebben a vonatkozásban a szerzők kognitív optimizmusát fejezi ki.

Egy ilyen típusú gondolati térkép segíti ugyan az együttgondolkodást, de továbbgondolandó éles kérdéseket is felvet. Ennek láthatólag a szerzők is tudatában vannak. A „hézagpótló istenkép” okozta csalódások, valamint a Gestalt-pszichológia tanulságai arra figyelmeztetnek, hogy a hívő ember számára elfogadható, érvényes gondolatmenetek nem feltétlenül hordoznak „kemény” érveket a távolabbról érkezők számára. Előfordulhat, hogy a hit szemüvegén keresztül utólag úgy nézünk vissza a hominizációs folyamat természeti adottságaira, hogy eleve hittartalmakra rezonáló „fordulópontokat” keresünka belső logikája szerint homogén folyamatban. Vajon tényleg ott vannak-e az evolúciós folyamatban azok a transzcendenciára vonatkozó utalások, amelyeket – a hittől inspirálva – hajlamosak vagyunk belelátni a rekonstruált történésekbe? A kötet nem vállalkozik minden éles probléma megoldására, ugyanakkor a szerzők tudatosan „kihordják” magukban a vizsgált párbeszéd konstitutív részét képező feszültségeket (eltérő perspektívák, egymásra redukálhatatlannak tűnő álláspontok). A kötet a hívő keresztény ember számára valóban lehetséges látásmódot mutat be, miközben a gondolatfűzés nyitott pontjain drámaian izgalmas, akadémiailag igényes együttgondolkodásra hív meg.

Az egész mű gondolatiságát jól képviseli az a kötet végén található fülszöveg, amely Karl Rahnert idézi: „Sokszor abból ered a teológia és a természettudomány közötti feszültség képzete bennünk, hogy különböző diszciplínák szakosodott művelői csak a maguk területével foglalkoznak elmélyülten, amiből fakadóan egyoldalú érzelmi kötődés alakul ki bennük bizonyos látásmódok irányában. A két világszemlélet közti meghasonlottság (de nem tárgyi és logikai ellentmondásosság), illetve a kölcsönös idegenkedés (ami kiváltképpen akkor van meg, ha a természettudós vallási szempontból »botfülű« vagy közömbös, a teológus pedig történetesen érzelmileg túlzottan kötődik valamely elavult világképi elemhez) részben a mai pluralizmus elkerülhetetlen velejárója. Az idegenkedés és meghasonlottság légköre a kölcsönös érdeklődés, türelem, hozzáértés, tanulékonyság, a kompetencia határok tiszteletben tartása – vagyis a dialógus – útján oldódhat.”

Bagyinszki Ágoston – Mészáros Lukács (szerk.)
Apóriák: természettudomány és teológia párbeszédben
(SensusFideiFidelium 7)
L’Harmattan – Sapientia, Budapest, 2018

Forrás: Ferences Sajtóközpont

Fotó: Orbán Gellért

Magyar Kurír