Pilinszky 100 – A bűnből a szabadságba

„(...) a bűnt a teremtett világ legsúlyosabb kövének tartjuk, s még a legszentebb szívnek is egy életen át kell virrasztania a vele való harcban.” „(…) köztünk és bennünk is rengeteg a bűnnel szövetkező álszent magatartás.” „(…) hány, látszólag ártatlan gesztusunk szolgálja, készíti elő a lélek egy-egy vétkes döntését.” Szólaljon meg akár publicisztikáiban, akár a végletekig sűrített és feszített lírai nyelven, Pilinszky János mintha mindig a lét legnehezebb, sorsdöntő feladataira figyelmeztetne: lankadatlan éberségre, szüntelen önvizsgálatra. Íme, így szól lírában az, amit az imént prózai megnyilatkozásokból kiragadott mondatokban olvastunk:

PEDIG

A bűnben, közelebbről, a pokolban
mi az a csönd, megnyugtató elem,
kiűlt karosszék, mitől az arany
ciráda valóság lehet?

Pedig ki kellene hogy jussak
a szabadba, a szabadságba.

A Kráter kötet azonos című ciklusának második darabja ez a hatsoros vers. Látszólag eszköztelen szöveg. Azonban ha közelebb hajolunk hozzá, fölfedezzük a Pilinszkyre jellemző szikár mívesség nyomait, a kiegyensúlyozott ritmust, a hangzásban, a szavak elhelyezésében rejlő kimunkáltságot.

Nyugodt, jambikus lüktetésű sorokkal indul a vers, aztán a soráthajlás adta lendülettel és hirtelen megállással zárul az első szakasz. Az utolsó sorban a ritmus szabta idő kitöltetlen. A két-három szótagnyi szünetet tovább nyújtja a zárást előkésztő, üresen hagyott sor. Megtorpanunk, a kérdés erre a rövid időre megválaszolatlanul marad. Aztán a versbeszélő fölemeli a fejét, és úgy mondja ki az egyetlen lehetőséget, két egyenlő hosszúságú, egyformán lüktető sorban. A versvégi ismétlés valójában fokozás, a fizikai síkról metafizikai síkra helyezi a célt. A vers tetőpontja az utolsó szó: szabadság. És rácsodálkozunk a tökéletes szerkesztésre, az, amihez el akar jutni és el akar juttatni a költő, amit az utolsó szóban mond ki, az éppen a verset indító fogalom ellentétpárja. A pokolból ki a szabad levegőre, a bűnből a szabadságba – erre az útra hív a vers.

Rögtön az első sorban megtörténik a bűn definiálása: a bűn pokol. Máshol ezeket a meghatározásokat találjuk: „a bűn mélységes tragikum”; „a bűn sivatagos szenvedés”. Mind ugyanazt mondja, de a vers a legtömörebb, a legszikárabb, a legigazabb: a bűn pokol. Az az állapot, melynek legmélyebb lényege a hazugság. A sátán, amikor csábít, hazudik, amit kínál, az nem elrettentő, nem taszító, épp ellenkezőleg: „arany ciráda”.

De Pilinszky, aki egyként közülünk maga is élte, de föl is ismerte és szenvedte a bűn realitását, szövevényeit és tragédiáját, kíméletlenül szembesít. A versben megfogalmazott kérdésben éppen ez jut felszínre, épp erre a mesteri (pokoli) megtévesztésre tapint és kérdez rá: „Mi az a (…) megnyugtató elem?” Nem az-e a bűnben a legfélelmetesebb, hogy másnak mutatja magát, mint ami? Hétköznapinak, természetesnek, elkerülhetetlennek, sőt, akár értéknek. Milyen egyszerű belesüppedni abba a „kiűlt karosszékbe”, megszokásainkba. Megelégedni a kevéssel, beletörődni és nem akarni többet, nem akarni az igazit, nem vágyni a jóra, a szeretet teljességére. A hamisat értékesnek hazudjuk, mert könnyű, kényelmes, nem hasít elevenünkbe, nem kíván bátorságot, önmagunkon való felülemelkedést. Nem mozdít ki valaki vagy valami felé. Valaki felé, akit jobban kell szeretnem; valami felé, amit meg kell tennem, épp nekem, mások javára.

A bűn pokol. Pilinszky víziója szerint önként választott, aztán jól belakott pokol. Valójában elszakadás Istentől. Fülsiketítő, békétlen és üres csönd: Isten hallgat, mert nincs szólítva. Ugyanabban a versciklusban, melynek második darabja a Pedig, ott találjuk a Zűrzavar című verset is. A reménytelenség verse, azé a mélységé, ahonnét már nincs kilátás a mennyországra. A pokoli csönd már nem őrjít, a kiűlt karosszék már nem ereszt, az arany cirádák nyilvánvaló hamissága már nem ejt zavarba. Hit nélküli sötét éjszaka ez. S mégis: „Istenem, irgalom!” – kiáltja az utolsó sor. Az egyetlen gesztus, amellyel mégis kijuthatunk „a szabadba, a szabadságba”. Az atyai ház ajtaja sarkig kitárva. Csak bűnöm előttem lebegjen szüntelen, és akkor vissza tudok fordulni, hazafelé, kimondva az irgalomkérő imát.

A föltartóztathatatlanul múló időben az újra és újra lehetőségként kapott szent idő, a nagyböjt az, mely nem kendőzi sem a bűnt, sem a halált, és újra meg újra szembesít az igazsággal, hogy „a tékozló fiú drámájának közepén élünk”. A földi lét a bűn és a szabadság között feszül. A bűn illúzió, a szabadság birtoklásának illúziója; és tragédiája, hogy éppen a szabadságunkat éljük föl közben az utolsó maradékig. Miközben a hátunk mögött ott az atyai ház, a végtelen szabadság és béke szélesre tárt kapuja.

A nagyböjt kétarcú idő: péteri idő, tagadásainké, félelmeinké, meneküléseinké; ugyanakkor lehetőség az éberségre, az útra kelésre. A valóságosnak hitt arany cirádák káprázatába nem tud belehasítani a hajnal sugara; a bűn tömör falain nem hatol át a kakas rikoltása. Pedig létezik kiút… Van lehetőség kitörni a börtönből. A bűnből a szabadságba.

Idézett esszék
Tűnődés az „evangéliumi esztétikáról” (Új Ember, 1961. december 3.)
Bűn és bűnhődés (Új Ember, 1965. szeptember 26.)
Bűn és megbocsátás (Új Ember, 1968. február 18.)

Szöveg: Borsodi Henrietta

Fotó: Hunyady József / FORTEPAN

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2021. március 14-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.