A Santa Maria Maggiore-bazilika – Exkluzív részlet Török Csaba Róma című könyvéből

A Santa Maria Maggiore- (Havas Boldogasszony-) bazilikának két eredetelbeszélése ismert. Kezdjük azzal, amelynek okán a rómaiak olykor csak basilica Liberianának, Libériusz pápa (352–366) bazilikájának nevezik. Nem sokkal megválasztása után álmában megjelent neki Szűz Mária, és azt kérte tőle: ahol havat talál, oda építsen templomot. Minderre augusztus 5-ére virradóra került sor. Mondani sem kell, irreálisnak tűnt a kérés: a legnagyobb hőség idején hogyan lenne hó Rómában? Hirtelen azonban a városban hatalmas vihar kerekedett, amely az Esquilinus oldalánál havazásba csapott át. Így a pápa fel tudta rajzolni a friss hóba az új templom alapvonalait, amelynek építését János patrícius finanszírozta. E legenda nyomán hívják a templomot Havas Boldogasszony-bazilikának, s ünnepli az Egyház augusztus 5-én Maria della Nevét.

A régészek nem akadtak nyomára ennek a templomnak. Ha létezett, kicsiny lehetett. Fellelték azonban egy komplexum alapjait, amelynek a közepén egy sokkapus, nagy udvar állt. Vajon ez lehetett Livia macelluma, piaca, amelynek helyéhez a Liber Pontificalis a bazilika építését köti? (Az 5. században kezdték el összegyűjteni a pápák életrajzait, amelyekből a 6–7. században állt össze egy gyűjtemény, a Liber Pontificalis. Ez egészen IV. Félix pápa haláláig, 530-ig számol be a Péter-utódok életéről és tevékenységéről.)

Az már történetileg kikezdhetetlen tény, hogy III. Szixtusz (432–440) az Efezusi Zsinat (431) által rögzített igaz hit megünneplésére bazilikát emelt ezen a területen. A nesztoriánus vita lezárását célozta ez a zsinat: Nesztoriosz konstantinápolyi pátriárka az antiochiai iskola tanait követve úgy vallotta, hogy Mária khrisztotokosz, vagyis az ember Krisztust szülő anya; az alexandriai iskola (Szent Cirill pátriárkával az élén) ellenben ragaszkodott ahhoz, hogy a megtestesülés értelmében Mária Istent szült, vagyis theotokosz.

Nem Mária személye volt itt a fő kérdés, hanem az, hogy kicsoda Jézus Krisztus: mennyiben kell őt valóságos Istennek és valóságos embernek tekintenünk (azaz: hogyan kell helyesen értelmeznünk a Nikaiai és az I. Konstantinápolyi Zsinat tanítását).

Az Egyház mind a mai napig vallja, hogy Mária istenszülő, Isten anyja. Ezt a bizonyosságot hirdeti a Santa Maria Maggiore-bazilika.

III. Szixtusz a hittani kérdés súlyához méltó háromhajós, 21–21 oszlopon nyugvó bazilikát emeltetett, a kor legmagasabb szintű építészeti és művészeti alkotását hozva létre. Ő rendelte el a mozaikok készítését, amelyek kiváló és útkereső alkotók keze művét dicsérik, akik ötvözték a császári ikonográfiai hagyományt és a késő ókori stílust a kibontakozó keresztény művészet kánonjával:

• A főhajóban 21–21 jeleneten az Ószövetség elevenedik meg. Balról Ábrahám, Izsák és Jákob, jobbról Mózes és Józsue története tűnik fel (olykor egy képen két jelenet is, egymás fölé helyezve). Mindegyik ábrázolásban a keresztény hit egy-egy tanításának előképét lehetett felismerni (az ókeresztény korban szokás volt, hogy a keresztség előtt kizárólag az ószövetségi történetek alapján magyarázták el a krisztusi hit elemeit, majd a hitvallás és az evangélium átadásával megkezdődött a már megkereszteltek alapos beavatása a misztériumokba). Sajnos mára csak 12, illetve 15 kép maradt fenn, a későbbi átépítések okán.

• A diadalíven lent Betlehemet és Jeruzsálemet, a pogány és a zsidó kereszténység két törzsét látjuk, felettük Jézus gyermekségtörténete bontakozik ki, olykor apokrif anyagokat is felhasználva (például a Szent Család találkozása Afrodisius helytartóval – ezen a templomon kívül sehol másutt nem fordul elő az egyiptomi meneküléshez kapcsolódó történet képi ábrázolása). Fölül középen a hetoimaszia, az előkészület trónja jelenik meg: a kereszt Krisztust jelképezi a császári trónuson, amelyet végérvényesen az utolsó ítéletkor foglal majd el a Pantokrátor. Egy feliratot is beazonosíthatunk: Xystus episcopus plebi Dei – Szixtusz püspök Isten népének.

III. Jenő a 12. században márványberakásos padlót készíttetett a Cosmatákkal, s egy kereszthajót építtetett a templomhoz. A 13. században IV. Miklós pápa úgy nagyobbíttatta meg a bazilikát, hogy lebontatta a régi apszist, és hosszabb szentélyt építtetett, új záródással, újabb fenséges mozaikokkal díszítve a templomot:

• Az apszisban Jacopo Torriti alkotását látjuk (1295). Az ablakok között Mária életének jelenetei tűnnek elénk, fölül pedig a mennyei dicsőségben látjuk Mária megkoronázását. A gondolat a jeruzsálemi hagyományt tükrözi: eszerint Mária lelkét elszenderülésekor Krisztus vitte a mennybe, majd a nyolcadik napon tizenkét angyal emelte az égbe a Szűzanya romlatlan testét. Ez magyarázza meg, hogy Jeruzsálemben őrzik Mária sírját, illetve azt, hogy augusztus 21-én, nyolc nappal Nagyboldogasszony után megüljük Mária mint égi királyné ünnepét. Torriti a császári trónon ülő Krisztust mutatja, aki maga mellé fogadja édesanyját, s kezével koronát tart a feje fölé.

Az ikonográfia nyelvén így fejezi ki, hogy Mária nem saját jogon uralkodó személy, hanem isteni Fia okán, az ő kegyelméből nevezhető királynénak.

• A főhomlokzat mozaikjait Filippo Rusuti készítette, ugyanebben a korszakban. Ezek sajnos kevéssé láthatók, mivel az áldások barokk erkélyének takarásában vannak. E mozaikábrázolások művészettörténetileg is fontosak. A 13. és a 14. század fordulóján véget ért a római és a bizánci keresztény művészet egysége, szüntelen kölcsönhatása, s a nyugati ikonográfia elkezdte a saját, a keletitől elkülönülő útját járni.

1375–1376-ban épült meg a 75 méteres harangtorony, Róma legmagasabbja. Öt harang lakik benne.

A reneszánsz beköszöntével még jelentősebb változások valósultak meg. A szabadon látszó fedélszékeket az oldalhajókban Guillaume d’Estouteville bíboros kőboltozattal takartatta el, a főhajóban pedig Roderigo Borgia bíboros (a későbbi VI. Sándor) készíttetett (Giuliano és Antonio da Sangallo tervei szerint) fakazettás mennyezetet. Történeti érdekesség, hogy ennek bearanyozásához azt az aranyat használták fel, amely elsőként érkezett Amerikából Európába – a spanyol uralkodópár így akarta kifejezni elköteleződését a spanyol származású pápa mellett, aki szentesítette az 1494-es tordesillasi szerződést, amelyben a nyugati hosszúság 48. foka mentén felosztották az Európán kívüli világot a spanyolok és a portugálok között.

A barokk főhomlokzat és a pápának áldások alkalmával helyet adó lodzsa 1743-ban készült el XIV. Benedek megbízásából, Ferdinando Fuga tervei alapján. A földszinti előcsarnokból négy kapu nyílik a templomtérbe: három a főhajóba, a bal szélső pedig az oldalhajóba. Ez utóbbi a szent kapu, amely a 2000-es nagy jubileumra készült el, ezért Szent II. János Pál címerét viseli. Fölül Mária jelenik meg mint az Isten és az Egyház anyja. A középső nagy mezőkben Máriát és a Feltámadottat szemléljük. Az alsó sorban a templom építésének oka, az Efezusi Zsinat (431), valamint a II. Vatikáni Zsinat (1962–1965) tűnik fel.

Ha belépünk a bazilikába, induljunk el jobbra! Az oldalra nyíló első nagyobb tér a keresztelőkápolna. A monumentális porfír keresztelőkút és aranyozott bronzdíszei (két angyal és Keresztelő Szent János) Gian Lorenzo Bernini alkotása. Ebből a térből nyílik a sekrestye. Két érdekességet találunk még itt. 867-ben II. Adorján ezen a helyen fogadta Szent Cirillt és Szent Metódot. Ekkor hagyta jóvá a pápa az ószláv nyelv liturgikus használatát. Erre ma több szláv nyelvű emléktábla emlékeztet.

Emellett egy érdekes síremléket is találunk itt: fekete kőből faragott arc tekint le ránk róla. Nem más ő, mint Antônio Emanuel Nsaku Ne Vunda, a kongói II. Álvaro király (1587–1614) szentszéki követe. A keresztény hitre tért Kongó úgy akarta elkerülni a portugáloktól való vallási függést, hogy az uralkodó önálló diplomáciába kezdett, s igyekezett kijárni, hogy a pápa egyenrangú félként vegye fel a keresztény nemzetek sorába. A rómaiak által csak „Nigritának” nevezett nagykövet 1609-ben érkezett meg az Örök Városba, de néhány nappal később meghalt, még mielőtt V. Pál személyes kihallgatáson fogadta volna. A Santa Maria Maggioréban temették el. Sajnos a kongói keresztény és szabad, az európaiakkal egyenrangú állam csak álom maradt, végül területeinek zömét a 20. századra Belgium és Franciaország foglalta el, s ami maradt, az 1914-ben végleg portugál gyarmat lett.

A battistero előteréből balra egy gótikus kápolna nyílik. Ezt a templom egykori főpapja, Guillaume d’Estouteville bíboros építtette az 1450-es szentévhez kapcsolódóan. A gyönyörűséges mennyezet és az oldalfalak Szent Mihály arkangyalhoz és láncos Szent Péter legendájához köthető jeleneteket ábrázolnak, Piero della Francesca alkotásai. (Rómában másutt nem látunk freskót ettől a kiváló reneszánsz mestertől!) A bíboros egy éven belül lett a Santa Maria Maggiore főpapja és a franciaországi Mont Saint-Michel apátja (1443–1444), ez magyarázza a kápolna titulusának megválasztását.

Ezen az oldalon előrehaladva találjuk a főoltártól jobbra nyíló Capella Sistinát. V. Szixtusz 1585-ben megbízta Domenico Fontanát, hogy új kápolnát építsen, amellyel az építész 1587-re készült el. A kápolna elsődleges rendeltetése az volt, hogy a bazilika egyik legszentebb értékének, a betlehemi jászolereklyének méltó őrzési helye legyen.

Az egykor Jézus jászolát alkotó öt szikomorfa deszkát még az 5. században helyezték el egy kápolnában, amely jobbról kapcsolódott a templomhoz. Nemrégiben tudományos vizsgálatok megerősítették: a fadarabok valóban időszámításunk kezdetének korából származnak.

Az új, monumentális épület pontosan ennek helyén áll. Főoltára alatt – a Szent Péter-bazilikához hasonlóan – kettős lépcsősor vezet be a „római Betlehembe”, a születés grottájába. Jézus emberi születésének szent emlékeit itt gyönyörű márványműves oltáron őrizték, amelyet a zarándokok teljesen körbejárhattak. A főoltár fölött álló, négy angyal által hordozott cibórium lett az Oltáriszentség őrzési helye (Ludovico del Duca alkotása). Ez Salamon templomát, átvitt értelemben pedig bet lehemet, a kenyér házát ábrázolja. V. Szixtusz ide temetkezett, s itt helyeztette örök nyugalomra mentorát, példaképét, Szent V. Piuszt is.

Innen a főoltár elé érkezünk, amelynek porfíroszlopokon nyugvó baldachinját Ferdinando Fuga készítette. Jobboldalt, a szentélybe vezető lépcsőkbe vésve leljük fel „a nemes Bernini család” sírfeliratát – az apa, Pietro és a zseniális fiú, Gian Lorenzo nyugszanak itt, hisz mindketten mélyen hívő emberek és nagy Mária-tisztelők voltak. Kettős lépcsősor vezet le a jászolereklye aktuális őrzési helyére. Boldog IX. Piusz megbízásából Virginio Vespignani tervezte ezt a teret, amelynek borításához hetvenféle márványt használt fel. A szikomorfa deszkákat a Giuseppe Valadier által 1802-ben tervezett, jászolt formázó, ezüstből és hegyikristályból készült ereklyetartóban őrzik. A kis tér közepén az imádkozó pápa szobra látható, Ignazio Iacometti alkotása (1883).

Ha balra haladunk tovább, eljutunk a Capella Paolinába, amely V. Pál pápáról kapta a nevét (1605 és 1611 között épült, Flaminio Ponzio tervei szerint). Itt őrzik a bazilika egyik legnagyobb kincsét, a Salus Populi Romanit, a római nép üdvét.

A hagyomány úgy tartja, ezt a képet Szent Lukács evangélista festette, amikor Efezusban, Szent János házában találkozott Szűz Máriával, és megtudta tőle azokat a Jézus születésével kapcsolatos részleteket, amelyeket csak az ő evangéliuma őrzött meg.

A cédrusfára készült táblaképet a kutatók bizánci stílust követő ikonnak tartják (kormeghatározása viták tárgya); Máriát és a Kisdedet ábrázolja. A népi emlékezet szerint már Nagy Szent Gergely ezzel a kegyképpel végzett kérő körmenetet a járvány elüléséért.

A római nép és a pápák ezer szállal kötődnek városuk e kivételes oltalmazójához. V. Pál olyan fényes ünneppel hozatta át a kegyképet a mostani helyére, hogy arról a mai napig megemlékeznek január utolsó vasárnapján (translatio). 1954-ben XII. Piusz díszes körmenetben kísérte a Szent Péter-bazilikába, ahol (sokadszorra) megkoronázták.

Ferenc pápa pedig néhány nappal a megválasztása után itt imádkozott péteri szolgálatáért, s szokásává lett, hogy minden apostoli útja előtt és után eljön ide, kérni és hálát adni.

Ilyenkor egy kis koszorút, egy csokor virágot is hoz a mennyei Édesanyának.

A kápolna kivitelezése monumentális, díszítése minden képzeletet felülmúló. A főoltár színes márványoszlopait lapis lazuli övezi: mintha csak az égboltot látnánk. A 17. század első harmadának legnagyobb művészei díszítették a Capella Paolinát. VIII. Kelemen és V. Pál síremlékét láthatjuk itt. A szobrok és a domborművek kettejük pápaságának fontos eseményeit idézik fel.

Mindkét oldalon felfedezhetünk egy-egy magyar vonatkozást. VIII. Kelemen sírján a pápa szobrától jobbra, lent azt látjuk, ahogy Gian Francesco Aldobrandini tábornok megindul a pápai hadakkal a törökök ellen. A pápa unokaöccse háromszor is hadat vezetett hazánk földjén a tizenöt éves háború idején (1595, 1597, 1601). Szemközt, V. Pál szobra mellett balról, az alsó domborműsorban azt látjuk, hogy a pápa hadi segítséget küld a törökellenes magyarországi harcokhoz II. Rudolf császárnak (aki I. Rudolf néven magyar király volt). Az alkotás kissé elrugaszkodik a tényektől: valójában VIII. Kelemen volt az, aki tényleg nagy áldozatokat hozott az ottománok elleni háborúban. Utóda, V. Pál hamar felfüggesztette a pénz és a katonák küldését, s inkább a harcok befejezését támogatta (ez vezetett el a zsitvatoroki békéhez, amely 1606-ban lezárta a tizenöt éves háborút). Vagyis a dombormű megszépíti a történeti emlékezetet, s az előd érdemét írja az utód számlájára. A bal oldali oldalhajóból nyíló második kápolna Guido Ascanio Sforza bíboros és testvére, Alessandro Sforza síremlékét őrzi. A letisztult és harmonikus tér Michelangelo egyik utolsó alkotása: nyolcvanhét évesen nyerte el a megbízást (a munkát Tiberio Calcagni és Giacomo della Porta fejezte be). Alaprajza, egész architektonikája korszakhatárt jelöl: a reneszánsz átmenetét a nagy római barokkba.

Érdekes magyar vonatkozás a főbejárat fölötti üvegablak. Ez Giovanni Hajnal, Hajnal János (1913–2010) alkotása. 1948-ban (sok más művésszel, értelmiségivel egyetemben) elhagyta hazánkat, és Rómában telepedett le. Festőként, illusztrátorként, majd pedig üvegablak- és mozaikművészként is ismertté vált. A fény, a formák és a színek dinamikus játékát létrehozó ablakai megtalálhatók a milánói dómban, a vatikáni VI. Pál kihallgatási csarnokban, megannyi templomban, kollégiumban. A Havas Boldogasszony-bazilikában Máriát mint Sion leányát jelenítette meg: az ószövetségi szimbólumokat (a tízparancsolat kőtáblái, menóra) a Szentlélek erejéből Gyermekét ölében tartó Szűzanya alakjával vezeti át az Újszövetségbe (kereszt, Eucharisztia). Így kifejezésre jut Mária szerepe a két szövetség rendjében: egyfajta kapocs ő, amely egybefogja a kettőt, s a tőle született Jézus Krisztus az, akivel elérkezett az Ószövetség beteljesülése az Újszövetségben.

A bazilikában a domonkos atyák látják el a gyóntatói feladatokat – szerencsénkre van közöttük magyar anyanyelvű is! Az imádság mellett tehát a szentgyónásért is betérhetünk ide, hogy zarándokként a megtérés szentségének kegyelmi ajándékaiban is részesülhessünk.

Mindenképpen mondjunk el egy imát a jászolereklyénél és a Salus Populi Romani előtt. Egy darabka Betlehem ez az Örök Városban, ahol Isten szeretetének mélységesen emberi és anyai arca lép közel hozzánk.

A bazilika közelében, csak egy-egy sarokra található két rendkívüli jelentőségű templom – a zarándokok sajnos gyakran elkerülik őket –, amelyek segítenek közel jutni a római kereszténység gyökereihez.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír