Túl a nyelvtanon – Kalász Márton Át a pallón című verséről

„Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az életre visz,
és kevesen vannak, akik megtalálják azt.”
(Máté 7,14)

A bárány motívuma középponti képi elem, sőt szövegszervező és szemléletalapozó gondolati képzet Kalász Márton költészetében. A farkas és az „élre-tett” akol fenyegető kettőssége a mindenkori feltámadás (és megváltás) ígéretét bűvöli elénk: „…világ / báránya, hallod-e, járja eszelős köreit a farkas, / akikkel formáz, kel sanda homályban, / nem értik, nem érti, ahányszor elvisz, / széjjeltép, fölfal, dél jön s újra vagy – / világ báránya, élre-tett aklodban, / gonosz szánandó ingerlője, érvel / szemed: értetleneidnek, értetlenül” (Világ báránya). A gyermekkor emlékezetéből a békesség és gyanútlanság lényeként dereng elő a bárány: „szökdelt a páston – senki se gondolt vele, hogy ő lesz, / akit megölhetnek majd vétkeinkért” (Bárány). És a metafizikus morál szavajárása is ezzel a bibliai jelképpel bátorít a szelíd ellenállás létállapotára: „áldozatnak magadat gyöngén ne ajánld föl / szemedből ne kérlelődjön a bárány […] szemedből oly bárány nézzen felhőtlen képpel / szemükhöz bölcsességgel állj, mint kemény fügefa” (Parainesis). 

A megolvasásra választott költeményben (in: Ki olvas éjszaka verset?, 1987) a palló motívuma az út toposzát is hordozza – ezért válhat sorsmetaforává a bárány követésének krisztiánus ethosza:

Át a pallón

mintha egy báránynak kellene át-
mennie a keskeny pallón, megriad
körülötte ég, föld, levél lüktetni kezd
fölötte a fán, a sárguló búza, a

szőlőlevél retteg: mi lesz veled? az erdő
suttog, biztat messze, mintha segítene
a bárány maga van, s kellene át-
mennie a keskeny pallón – (mondom: így

szavak félnek fehérben, tétováznak
ha szemük volna, nézne át könyörgőn)

mintha egy bárány szánná el magát
szánná magát, átmegy a pallón, vakmerő lesz
könnyű, igaz bárány: hiába nem hisz
abban, segít, hogy tárt karral vársz odaát

Az ismert népmesében a két kecske egyike sem enged, ezért mindketten rajtavesztenek: a hidacska közepéről a vízbe bucskáznak. Kalász Márton verse már föliratával jelzi: itt a palló nem konfliktusok helyszíne, hanem átkelés biztosítéka. A tanmese földi tanulságát – a népi bölcsességeket-babonákat – mintegy evangéliumi logikával írja fölül a mű. A két part földrajzi allegóriáját – és a szembenállás meddő sorsképletét – az egyirányú üdv hatálya érvényteleníti. 

Egyetlen, vesszőkkel sűrűn tagolt mondat alkotja a verset, a riadalmasan szaggatott-egzaltált hangnemet a báránymotívum ismétlő jelenléte simítja egységgé. Az újszövetségi akusztikát is ez a szövegszervező hasonlat teremti meg. 

A nyitány hasonlító alárendelése („mintha egy báránynak…”) azonnal a jelenet lényegébe vonja az olvasót; a folytatás különlegessége pedig, hogy hasonló és hasonlított identitását – az égi és a földi dimenziót – át-átcsúsztatja egymáson. Hiszen a „megriad / körülötte ég, föld” mondattanilag arra vonatkozik, aki a bárányhoz hasonlatos; ugyanakkor a további közléssor aggálytalanul viszi át ezt a beszédet az állatra magára. 

Szembetűnő a tájék – a környező létezés – részvevő érzelmi állapota: ég, föld, levél, búza, szőlőlevél és erdő egyaránt együtt él a bizonytalanul botorkálóval. Ha sors van veszélyben, mindenki sorsa beleremeg. 

Metapoétikai szintet épít ki mindezen túl, hogy nemcsak az ábrázolt-megalkotott valóság, de az azt létrehozó szavak is – megszemélyesíttetvén – részesülnek a rémületi állapotból: „így / szavak félnek fehérben, tétováznak / ha szemük volna, nézne át könyörgőn”. 

Sajátos szonettszerkezetbe rendeződik a szöveg: a 4 + 4 + 2 + 4-es szakaszrend (a drámai jambusok és a nibelungizált alexandrinok lüktető változatosságával) a kétsoros harmadik strófát (melyet zárójelezés is kimetsz a szövegből) késleltető-feszültségfokozó elemnek mutatja. Nem érdemtelenül: az utolsó négy sor az ismétlés („mintha egy bárány”) konklúziós erélyével fogalmazódik. 

A hasonlítás említett, különös aszimmetriáját a zárlat grammatikai poentírozottsága igazítja egyensúlyba: mert ha az „igaz bárány” az, aki „nem hisz” túlparti segítségben, akkor a „tárt kar” is őt kell, hogy várja. A verset záró „vársz” igealak váratlanul és elemezhetetlenül hangszerel megszólítást a retorikába, s fordítja a mondottakat a beszélő életére – sőt életből távoztára.

Túlbeszéli a nyelvtant a kegyelem.

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. augusztus 14-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.