„Ember az embertelenségben” – A tartományfőnök beszéde Kállay Emil piarista szerzetes temetésén

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Kállay Emil szeptember 28-án hunyt el, csaknem 90 esztendősen; a budapesti Kalazantinum rendház tagja volt. Október 18-i temetésén Labancz Zsolt piarista tartományfőnök mondott beszédet.

Labancz Zsolt gyászbeszédét teljes terjedelmében közöljük.

Kedves testvérek, kedves gyászoló barátaink!

Kállay Emil piarista szerzetes, pap tanár temetésére gyűltünk össze. Rendtársunk, Emil bácsi, szeptember 28-án távozott közülünk, haza, az atyai házba, s most végső útjára kísérjük őt.

Most, amikor búcsúzunk tőle, szomorkodunk is, hiszen hiányozni fog kedves alakja, aki olyan közel állt hozzánk, nagyon egyszerűen mondva: szerettük őt. S olyan sokan tapasztaltuk, hogy ő is szeretett minket – egyszerűen, őszintén, természetesen. Hiányzik most ez a közvetlen szeretetkapcsolat, hiányzik az ő alakja.

Ugyanakkor e hiánynál és szomorúságnál erősebb bennünk a hála és a reményteli öröm. A hála, hogy Emil atya adatott nekünk, s ilyen hosszú időn át, csaknem kilencven éven át adatott nekünk. S valójában öröm is átjár minket most, amikor búcsúzunk tőle, hiszen oly jó látni és tudni, hogy lehetséges ilyen életút: Isten szolgálatában, az emberek javára hűségben és szeretetben, örömben odaadott élet.

Az előbb hallott evangéliumi részben Jézus így szól tanítványaihoz: „Aki bennem marad és én őbenne, az bő termést hoz. […] Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy bő termést hoztok.”

„Bő termés”. E szavak valósággá váltak Emil bácsi életében. Elegendő, ha egymásra tekintünk, akik most itt vagyunk: milyen sokan vagyunk együtt, akik kapcsolatban voltunk életünk egy szakaszán Emil bácsival, és hálásak vagyunk érte. Sokféle szolgálatban volt része Emil atyának. Lelkipásztorként szolgált az esztergomi Vízivárosban, Érsekvadkerten, Nógrádmegyeren, azután Budapest-Törökőrön, majd hosszabb időt a Rókus-kápolnában, s azután a Szent Imre-plébánián.

Nehéz időkben szolgált, s végezte szolgálatát megalkuvás nélkül, egyenes gerinccel. Megszenvedte az elvei, értékei melletti kiállást, olykor meg is betegedett, mégis bízott az őt meghívó Isten hűségében.

Szívesen idézte Dsida Jenő verséből:

„Krisztusnak és Pilátusnak,
Farizeusoknak és vámosoknak,
Zsidóknak és rómaiaknak
egyformán szolgálni
nem lehet.”

Ember volt embertelen időkben, s tudta mindezt valamiféle gyermeki tisztasággal és egyszerűséggel tenni. Ha lehetett, egyházi keretben, s amikor csak úgy lehetett, akkor munkás papként, kétkezi, fizikai munkával teremtve meg életlehetőségeit. Ahol csak megfordult, mindenhol közösségeket igyekezett létrehozni. Meggyőződése volt, hogy a kereszténység közösségi létforma, s így csak ez biztosítja az Egyház életét, fennmaradását: életképes közösségek létrehozása, kísérése, segítése.

S bár a szerzetesrendek felszámolásakor rendi kereten kívül került, s az esztergomi főegyházmegyéhez tartozott, mégis mindig piaristaként élt. Tudta, hogy akié az ifjúság, azé a jövő, s ő Kalazanci Szent Józsefnek, a piarista rend alapítójának lelkülete szerint mindig különös figyelemmel volt a fiatalok iránt: tanította őket, kirándult velük, gondot viselt rájuk. S később is kísérte őket életútjukon, eskette őket, majd gyermekeiket keresztelte. Sok családnak lett így többgenerációs, családi papja. Nagyon sok lelki gyermeke volt, akik rendszeresen felkeresték őt, jó szóért, eligazításért, a kiengesztelődés szentségében való részesedésért.

Szerzetesként különös figyelme volt a szerzetesekre. Több nővérközösségnek volt lelkivezetője – már a kommunista-szocialista időkben is, s azután a rendszerváltás utáni katolikus újraindulás idején is.

Bőséges termést hozott az élete. S ez a papi élet folytatódott a rendszerváltás után is, immár a piarista rend keretében. Amikor lehetősége adódott rá, letette örökfogadalmát, s visszatért a szerzetesi közösségbe, amellyel korábban is rendszeres kapcsolatot tartott. S itt csodáltuk engedelmes, készséges lelkületét. Nem sokkal a közösségbe való visszatérése után máris felkérést kapott a piarista szerzetesnövendékek nevelésére. S ő vállalta ezt a prefektusi szolgálatot. Amikor pedig 1995-ben a tartomány őt választotta meg tartományfőnöknek, akkor rendtársai döntésében Isten akaratát keresve erre a szolgálatra is nyitott volt, bár tudta, hogy ez az elöljárói szolgálat sok feladatot, nehézséget is hoz majd számára. Kétszer négy éven át vezette tartományunkat, mindig megértéssel és szeretettel fordulva a rendtársai felé, az őt elérő sokféle igénynek eleget igyekezvén tenni, így szolgálva közössége javát, egységét, növekedését. Életkora és tapasztalata alapján is atyja tudott lenni rendtársainak. Hálásak vagyunk ezért neki. S amikor tartományfőnöki szolgálata letelt, hetvennyolc évesen, még érzett magában erőt ahhoz, hogy misszióba induljon, a számára oly kedves Erdélybe, Csíkszeredába, s ott részt vegyen a Piarista Tanulmányi Ház, s így az erdélyi piarista jelenlét megalapításában.

S amikor az utóbbi néhány évben erői már fogyatkoztak, teljesen visszatért Budapestre, itt fogadta lelki gyermekeinek látogatását, továbbra is közösségi alkalmakat tartott, s amíg tudott, papi szolgálatait is folytatta. Kedvességét, mosolyát mindvégig megőrizte – ezzel is hitelesítve egész addigi életútját.

Ahogyan Jézustól az evangéliumban hallottuk: „Ezt a parancsot adom nektek: szeressétek egymást!” Ez a szeretet határozta meg Emil bácsi egész életét. A szeretetben felnövő, a szeretetben kibontakozó, mindent a szeretet szemszögéből tekintő élet volt az övé. Így kapcsolódott bőséges termést hozó, eleven szőlővesszőként, Urához, Jézus Krisztushoz, a szőlőtőhöz. Ez az élő és éltető istenkapcsolat volt személyének, szolgálatának és életének forrása.

Nyolcvanadik születésnapja kapcsán interjút készítettek vele, s amikor a riporter élete végéről, a halálról kérdezte, így válaszolt: „Az egyik gondolatom, hogy mindenki akkor megy el, amikor elkészül. A Jóisten engem azért tartott meg, mert még nem készültem el. Úgy látszik, még nem adtam oda mindent neki. A másik gondolatom, hogy Isten rajtam keresztül mutatja meg, hogy kövekből is tud Ábrahámnak fiakat teremteni. […]
Fiatalkoromban mindig arról álmodoztam, hogy milyen nagyszerű, ha az ember az életét áldozza. Hát be kellett látni, hogy nem erre voltam meghívva. Aztán később azt kívántam, hogy kötelességteljesítés közben haljak meg. Azt gondolom, hogy a halál nem lehet más, mint az életnek a beérett gyümölcse.”

Kedves Emil atya, beérett életed gyümölcse, mindent odaadtál Istennek. S Atyád most örömmel lát atyai házában.

Nagyon köszönünk Téged az Úristennek, búcsúzunk Tőled, s kérünk, járj közben értünk – most már személyes közelből – szerető Mennyei Atyánknál! Amen.

Kállay Emil SP temetését és az érte a Kalazanci Szent József-kápolnában mondott gyászmisét az Apostol TV rögzítette, amely filmeket ITT és ITT lehet megtekinteni.

Forrás: Piarista Rend Magyar Tartománya

Fotó: Szathmáry Melinda

Magyar Kurír