Igen Istennek egy életen át – Elhunyt Vizsolyi László, az első magyar fokolarinó

A „Fény” jelentésű nevet Chiara Lubichtól, a Fokoláre Mozgalom alapítójától kapta, és hozzá az evangélium egyik mondatát: „Ti vagytok a világ világossága” (Mt 5,15) – ez vált élete mottójává. Évekig volt az Új Város Kiadó munkatársa, egy ideig a nyomtatott lap főszerkesztője is. Ezt követően az Új Ember hetilap moszkvai tudósítójaként dolgozott.

Temetésért november 15-én tartották a szegedi Alsóvárosi Temetőben. A temetés előtti gyászmisét Pál József Csaba temesvári megyéspüspök és Marton Zsolt váci megyéspüspök celebrálta.

Vizsolyi László egy 2007-es interjúban mesélt hivatásának történetéről.

– Magyarországon a ’70-es évek elején terjedt el az egység lelkisége. Akkor, alig húszévesen, te az elsők között csatlakoztál, és megszentelődésed útjának a Fokoláre Mozgalmat választottad. Mi indított ilyen fiatalon, hogy egy életre szóló, radikális döntést hozz Isten mellett?

– Nekem egyáltalán nem úgy tűnt, hogy radikális döntést hozok. Megérintett Isten hihetetlenül tapintatos és végtelen szeretete, amire csak teljes önátadás lehetett a válasz. 1973. szeptember 1-én, szombat délután egy gödi nyaralóban harminc-egynéhány számomra csaknem teljesen ismeretlen fiatallal tapasztaltam meg először Isten jelenlétét a közösségben. Tomka Ferenc atya éppen akkor tért haza római tanulmányai után, s a megújulási mozgalmaknál tett látogatásairól beszélt nekünk. Évekkel később tudtam meg, hogy az a szavakkal vissza nem adható óriási öröm, béke és szabadság, amit akkor átéltem, a köztünk megszületett nagylelkű szeretet nem más, mint Jézus ígéretének a beteljesülése:

ahol ketten vagy hárman összejönnek a nevében, Ő ott van közöttük.

A Fokoláre Mozgalmon keresztül tárult fel előttem Jézus követésének végtelen távlata, amire nagy vágyat éreztem, de addig nem láttam a hogyanját. Az egység lelkiségének fényében haladva, anélkül hogy különösebben foglalkoztatott volna, egyszerre csak napnál világosabbá vált előttem, mire hív Isten. 1978 húsvétja után néhány napot a pozsonyi fokolárban töltöttem. Egyik reggel, miután a többiek elmentek a munkába, egy házas férfi érkezett Prágából, akit nem ismertem. Ő is fokolarinó volt. Reggeli után nekifogott a konyha kitakarításának. Természetfölötti természetessége, ahogy viselkedett, megértette velem, hogy Isten engem ebbe a „családba” hív.

– Voltak-e pillanatok, amikor Istennek kimondott elköteleződésed, hűséged alábbhagyott?

– Ha nem válaszolok Isten szeretetére, ha nincs „antennám” rá, úgy élek ilyenkor, mintha Isten nem is létezne, annak ellenére, hogy még lélegzetet sem tudok venni nélküle. Ha egy apró szeretettettel „ráállok a hullámhosszára”, akkor meglepő módon nem szemrehányást hallok az elmulasztott pillanatokért, hanem úgy érzem, mintha Isten mindent csak miattam teremtett volna.

1986-ban, hogy Loppianóba mehessek, a magyar állam engedélyével beiratkoztam a firenzei Képzőművészeti Akadémiára. Néhány hónap elteltével mély krízisbe kerültem. A fotólabor sötétkamrája, ahol éppen dolgoztam, semmi nem volt ahhoz a sötétséghez képest, ami bennem uralkodott: „Lehet, hogy semmit nem értettem meg az egység lelkiségéből?” A firenzei akadémia kalandja (gyermekkori álmom volt, hogy festő legyek) annyira betöltött, hogy nem akartam tudomásul venni a valós helyzetet. Ezért azt gondoltam, hogy el kell hagynom nemcsak Loppianót, de a fokolárt is. Amikor sikerült elfogadnom ezt a „hűtlenségemet”, az istengyermekség egészen új szabadságát tapasztaltam meg: én egészen Istené vagyok, és ezen az sem változtathat, ha el kell hagynom Loppianót és a fokolárt!

– Amióta beléptél a férfi fokolárba, több mint huszonöt év telt el, és ebből sokat töltöttél külföldön. Mit jelent ez neked?

– A fokolárban Jézus elhalmoz az ajándékaival, folytonosan meglepetéseket tartogat. A Bajorországban eltöltött hat év után Oroszországba hívott. Amint kimondtam rá az igent, kiválasztottnak éreztem magam. Mintha az emberiség új lehetőséget kapna ma Istentől Európán keresztül. A II. világháború fájdalmas tapasztalata Magyarországon hosszú évekig tabutéma volt, az egykori NSZK területén a német nemzet szégyene, Oroszországban a diadal emléke. Az előttünk járó nemzedék szenvedéseinek gyümölcseként ma egy új népet látok Európában megszületni.

Ha válaszolunk Isten szeretetére, és átlépjük a megosztottság korlátait, új világ tárul fel előttünk. 

A köztünk lévő szeretetben pedig minden ember megtalálja a saját helyét az emberiség nagy családjában. Megértettem, hogy az, ami másokkal történik, az velem történik; ami velem történik, az másokért történik. Isten a mi tanúságtételünkön keresztül is meg akarja szólítani az embereket, hogy már itt a földön minél többen megtapasztalhassák az öröm teljességét!

Forrás: Új Város Online

Fotó: A Fokoláre Mozgalom archívumából

Magyar Kurír