Jézusra emelt tekintettel az emberek között – Charles de Foucauld budapesti kistestvéreinél jártunk

Az egyszerű, világos kápolnában a jászolban fekvő, mosolygós Kisjézus szobra a testvériség egyik védjegye. A másik a Szűzanya szobra, mely nem a megszokott módon ábrázolja Máriát: nem magához öleli gyermekét, hanem felénk nyújtja. A rendalapító, Magdeleine Hutin egyik meghatározó istenélménye volt, hogy a Szűzanya neki akarja adni a gyermekét, és ő el is fogadta. Kérte a többi nővért, hogy próbálják megmintázni ezt az istenélményét. Így született ez a gyönyörű kis szobor, a testvérek pedig azóta is élik, hogy Jézus és tanítása nem a miénk, hanem tovább kell adni. „Az egyik kistestvérünk, Horváth Mária Anna sok mosolygós Kisjézust készített az üzenetünk továbbadására és különösen karácsony ünnepére” – mondják örömmel. 

Charles de Foucauld (azaz Károly testvér, ahogyan maguk között nevezik a szerzetesek) nagyon szeretett volna közösséget, de 1916-ban úgy halt meg, hogy nem voltak követői. A róla elnevezett Jézus Kistestvérei Közösség férfi ága 1933-ban, a női ága 1939-ben alakult meg. 1923-ban jelent meg René Bazin Foucauld atyáról írt könyve, amely egy csapásra ismertté tette Károly testvért a francia keresztények körében. 1931-ben magyarul is kiadták a kötetet. Az 1960-as években titokban, gépelve jutott el hazánkba René Voillaume atyának, a férfi kistestvérek közössége alapítójának leveleit tartalmazó műve, az Emberek között. Ez a két könyv fontos szerepet játszott abban, hogy Foucauld atya szellemisége követőkre talált. 

Elsőként René Voillaume és öt szeminarista köteleződött el e lelkiség mellett. A harmincas években Algériában, Foucauld atya sírhelye közelében kezdték meg monasztikus életüket, a zárt, klauzúrás életformát. René Voillaume Algériában találkozott Magdeleine Hutinnel, aki szintén tanulmányozta Foucauld atya műveit, és attól kezdve együtt alakították a lelkiséget.

Magdeleine kistestvér nem zárt közösségben akart élni, hanem szeretett volna elmenni a legegyszerűbb emberek, a nomádok közé. Őt az érintette meg, ahogyan Károly testvér Algériában a tuaregek között élt: kicsiként ment közéjük, tiszteletben tartotta a vallásukat, elfogadta őket, s mindemellett élő evangélium akart lenni számukra. Magdeleine kistestvér segített Algériában a szegényeken, és muszlim nomádok között is élt. Úgy volt jelen közöttük, mint kovász a tésztában, és ez sok fiatal lányt vonzott. Az emberek között akart imádságos életet élni kis családközösségekben. Később a mellé társuló kistestvérekkel világ körüli útra indult. Az Egyház engedélyével sok helyen letelepedtek, majd az adott országból csatlakoztak hozzájuk mások is. Így alakult ki a nemzetközi közösség.

A szerzetesek a találkozás lelkiségét élik.

Magdeleine testvér is az övétől eltérő vallású és szokású emberekkel találkozott. Nem akarta az európai kultúrát átadni nekik, sokkal inkább barátsággal közelített hozzájuk. „Amikor képeket láttam az alapításról, megdöbbentett, hogy Magdeleine kistestvér hétköznapi kapcsolatba került a muszlimokkal, és kölcsönös bizalmat épített ki velük. A názáreti, rejtett életet akarta élni, amelyben nem a teljesítmény és az eredmények számítanak, hanem az idő, az ingyenesség, az elfogadás és a befogadottság” – mondja Anikó testvér.

Sajátos karizmánk van az Egyházban: az Eucharisztiára összpontosított, és különösen a szegények között megélt szemlélődő élet

– teszi hozzá Nelli kistestvér. – A rendünk alapítása előtt vagy zárt, monasztikus rendeket, vagy aktív rendeket hoztak létre valamilyen meghatározott céllal, a kor igényei szerint. Magdeleine kistestvér viszont azt vallotta, hogy lehet mély egységben élni Jézussal úgy is, ha az emberek között maradunk. Engem is megfogott ez a fajta hétköznapi élet, valamint az, hogy kicsik és megközelíthetők vagyunk a körülöttünk élők számára. Gyermeki lelkülettel a názáreti munkás Jézust utánozzuk az evangéliumi egyszerűségben. Általában kétkezi munkát végzünk azok között, akik a társadalom peremén élnek. Az Egyház és a Szentatya iránti hűség is a karizmánkhoz tartozik, valamint az, hogy szoros közösségben élünk egymással, bár különböző életkorúak és nemzetiségűek vagyunk. Üzenet ez a mai világ számára.” 

Erzsébet kistestvérre mély benyomást tett az Emberek között szellemisége. „Nem akartam szerzetes lenni, a társadalomban gúny tárgya volt az apáca szó. A könyv hatására mégis az lettem, igent mondtam az Úristennek. 1965-ben ismertem meg a lelkiséget, és 1968-ban költöztem el otthonról. A közösség 1972 óta létezik Magyarországon. Először az egészségügyben dolgoztam, beteg szerzetes testvéremnek voltam az ápolója. 1980-tól egyszerű munkákat vállaltam, így lettem könyvkötő segédmunkás a Humanitás Ipari Szövetkezetben. Később takarítottam Budapest több irodájában, gyárában. Számomra ez volt az igazi sorsközösség-vállalás az emberekkel. A Szerencsi Csokoládégyár csomagolóüzemében is dolgoztam, a nyuszikra és a mikulásokra simogattam rá az alufóliát.”

„1983-ban ismertem meg a közösséget – veszi át a szót Anikó. – Én is titokban kapcsolódtam a rendhez. Azelőtt Püspökszentlászlón dolgoztam egy idősotthonban, ahol Ágnes nővér adott nekem egy gépelt szöveget, Magdeleine kistestvér végrendeletét. Különösen megfogott belőle ez a rész: »Mint Jézus, légy része az emberi tömegeknek, hatolj be mélyen a környezetedbe, szenteld meg élted hasonlósága, barátsága, szeretete, önátadása által. (…)

Légy eggyé mindenkivel annyira, hogy egészen egy legyél közülük. Úgy akarj együtt élni velük, mint kovász a tésztában, amely elveszíti önmagát, hogy megkelessze azt. Még ezt is merem mondani neked, a szó legteljesebb értelmében: légy előbb ember, mint szerzetesnő.«

A lelkiség nem épít falakat a szerzetesek és a világiak közé. Ez a fajta szerzetesi elköteleződés forradalmi volt a 20. században. A kommunizmus szinte elősegítette a rejtettséget. Középiskolában dolgoztam tanárként, majd a Stella üdülő munkatársa voltam. Később a Gránit Kőedényárugyárba kerültem. A létezésem jel volt a férfiak között, akik sokszor ittak, káromkodtak. A rendszerváltás után visszamentem oda dolgozni, akkor már elmondhattam, ki vagyok. A munkatársaim mindig érezték, hogy van valami titkom, ami nem más, mint a jóság apostolsága. Mivel a magatartásunkon kívül nem volt más jele a szerzetességünknek, jobban a testvérévé tudtunk válni mindenkinek. Az emberek nem tudják, hogy akár a mozgólépcsőn vagy boltba menet megáldom őket Károly testvér imájával.” 

Nelli nővér is nyugdíjas már. Érdekes és megrendítő az ő életútja is. „1980-ban ismertem meg a közösséget, amikor ápolóként dolgoztam. Úgy éreztem, nekem kisközösségben kell élnem az Eucharisztia jelenlétében, mégis az emberek között. A rendszerváltozás után két évig külföldön tanultam teológiát, s ezalatt megismerhettem olyan peremhelyzetben lévő közösségeket, amelyek börtön közelében vagy akár prostituáltnegyedben élnek. Párizsban egy évig én is ilyen helyen éltem. Hazaérkezésem után húsz éven keresztül AIDS-betegeket ápoltam a Szent László Kórházban.” 

Foucauld atyára terelődik a szó, aki szintén kereste a lehetőséget arra, hogy a társadalom peremén élők közé menjen. Erzsébet testvér azonban helyesbít: „Sokszor hamis képünk van Foucault atyáról. Azt gondoljuk, hogy a tuaregek, akik közé ment, a társadalmi ranglétra alján elhelyezkedő réteg, pedig ez nem igaz. Jól megvoltak a maguk hitében, és szegények sem voltak. Amikor Foucauld atya skorbutot kapott, és majdnem belehalt a betegségébe, rádöbbent, hogy nemesi származású emberként rászorul a tuaregek segítségére és barátságára, akik kecsketejjel feltáplálták, meggyógyították.” A kistestvérek szerint Károly testvér a gyógyulása után olyan radikális Jézus-követést élt át, amelyben mindig lejjebb helyezte magát a másik embernél.

A második megtérésében megtanulta, hogy eddig mindig ő adott valamit másoknak, most pedig ő kap, és az igaz szeretetnek ez is része.

Károly testvér sokféleképpen élte meg a szeretetet. Négykötetes, rajzos, gyöngybetűkkel írt tuareg–francia szótárt készített, amelyet a halála előtt még éppen be tudott fejezni. Marokkói felfedezőkörútja után a Francia Földrajzi Társaság aranyérmét ítélték neki, de visszautasította, mert számára fontosabb volt, hogy Názáretben Jézus kistestvéreként rejtett életet éljen. 

Ez volt Foucauld atya egyik kedvenc elmélkedése: „Mint ahogy Mária vitt engem Erzsébethez, hogy megszenteljem Jánost Erzsébet méhében, úgy vigyetek engem ma is az emberek közé.” Amikor nem őrizhette az Eucharisztiát, akkor döbbent rá: neki kell átalakulnia olyanná, hogy sugározza a benne élő Jézust. Evangelizálni a jelenlét által kell. Anikó így fogalmaz:

A küldetés és az életünk nem két különböző dolog. A küldetésem az, aki vagyok, amit mondok, ahogy vagyok,

és ebbe beletartozik a gyengeségem is. Nekünk is közel kell mennünk az emberekhez, és el kell fogadnunk a helyzetüket.” „A szerzetesi életünk nem egy emelkedés a ranglétrán – teszi hozzá Nelli. – Pont fordítva, odalent találkozunk azokkal, akik ott élnek.” „Sokszor tapasztaljuk, hogy nincsenek válaszok, de minden helyzetben ott van az Isten – mondja Anikó. – Az emberi méltóságot erősítjük meg a másikban a gesztusainkkal, kifejezve, hogy Jézus minden embert egyformán szeret.” Erzsébet testvér úgy gondolja, „az a hivatásunk, hogy az emberiség Jézusra emelt tekintete legyünk, a Jézusról megfeledkező tömeg állandó megbízottjai Isten felé”. 

A kistestvérek mindennap egyéni szentségimádást végeznek, misén vesznek részt, a déli és az esti zsolozsmát pedig együtt mondják. Csütörtökönként közös evangéliumi megosztást, hétfőn életrevíziót tartanak. A gyakorlati munkát felosztják egymás között. A szüleiket ápolták betegségükben, és más, régebbi kapcsolataikat is nagy becsben tartják. Keddenként Erzsébet a kórházlelkészi szolgálat keretében betegeket látogat. A belső udvaron egy kis biokertet és gyógynövénykertet művelnek, ez jó lehetőség arra, hogy tarthassák a kapcsolatot a szomszédokkal. Anikó egy héten egyszer takarítja a lépcsőházat, így is sokakkal találkozhat a házban lakók közül. 

Havonta egyszer csendes, „sivatagi” hétvégére mennek. Ehhez kiváló helyszín Vasad, ahol egy kis kápolna és közösségi ház épült 2006-2007-ben. A védőszentje Jézus Szent Szíve és Boldog Charles de Foucauld, akinek a csontereklyéjét egy éve őrizhetik itt. A közösségükhöz kapcsolódik egy názáreti laikus közösség és egy papi közösség is. 

Foucauld atya boldoggá avatása 2005-ben nagy öröm volt a világegyházban, mert a lelkiségét sokan élik. Éppen száz évvel Károly testvér halála után, 2016-ban történt egy baleset Franciaországban: egy huszonkét éves ács, akit szintén Charles-nak hívnak, és egy kápolna felújításán dolgozott, a boltozat magasságából a mélybe zuhant. A fiatalember gyógyulását csodának ismerte el az Egyház. „A Szentatya idén májusban aláírta a dekrétumot, jelenleg a szentté avatás időpontjára várunk” – mondja Nelli kistestvér. 

A boldoggá avatáskor Charles de Foucauld kinagyított képe a Szent Péter-bazilika homlokzatán volt látható, pedig életében ő mindig az utolsó helyet kereste. A Fratelli tutti kezdetű enciklikában Ferenc pápa idézi Károly testvér gondolatait, és mindenkinek ajánlja azt a lelkiséget, amelyet ő élt. Kovásznak lenni ma is minden keresztény hivatása.

Szerző: Vámossy Erzsébet 

Fotó: Lambert Attila

Magyra Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. június 27-i számában jelent meg.