Tedd képessé! – Az érzelmi intelligenciára is épít a kazincbarcikai szalézi szakképzési program

A  mentoroknak olyan képzést kívántak nyújtani, ami abban segíti őket, hogy a diákokat motiválni tudják: a tanulóknak szüksége van a személyes törődésre, hogy a pedagógus, a szakoktató határozottan, de szeretettel, az egyéni adottságokat és élethelyzeteket is figyelembe vevő hozzáállással forduljon feléjük.

E koncepcióba remekül illeszkedik az az organikus pedagógia, amelyet Magyarországon Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató neve fémjelez, ezért kérték fel a mentorok képzésére. A szalézi rend honlapja által készített interjúban a közös munka tapasztalatairól, az érzelmi intelligenciának a szakképzésben játszott szerepéről, Don Bosco megelőző módszeréről olvashatnak.

– Milyen szerepét látja az érzelmi intelligenciának a szakképzésben?

– Egy példával válaszolnék: elviszed az autódat egy szervízbe. Két esetet nézzünk meg, mindkettőben jó szakember nyúl az autódhoz. Az egyik esetben ugyan megjavítják, de közben valami jó alkatrészt kicserélnek egy alig működőre, úgyhogy rövidesen újból jöhetsz, most a kicserélt alkatrész miatt. A másik esetben közlik veled, hogy az árajánlathoz képest kevesebbet kell fizetned, mert az egyik feltételezett hiba nem bizonyult valódinak. A kettő közötti különbség a kiműveletlen és a kiművelt érzelmi intelligencia miatt van. Mindkét példában valamire használja a szaktudását a szerelő: az elsőben arra, hogy több pénzt keressen rajtad, a másodikban meg arra, hogy neked takarítson meg pénzt, hogy szolgáltatóként a legjobbat nyújtsa neked.

Az, hogy mire használja valaki a tudását, a pozícióját, a lehetőségeit, az érzelmi intelligenciájától függ. Ami ott kezdődik, hogy egy nagy egység előmozdító, felelős részeként értelmezi magát, azaz tisztában van azzal, hogy vannak az önös érdekeinél fontosabb, a saját személyén túlmutató dolgok. Magyarul képes arra, hogy a saját érdekein túl lásson.

A másik nagy funkciója éppen a tanulást segítő lehetőségében áll. Freund Tamás agykutató a memóriakutatási eredményeit összegezve röviden így fogalmaz: semmilyen ismeret nem jut a hosszú távú memóriába, csak az, amit az érzelmi háló, a belső világunk lepecsétel.

Sokszor nem elég fejlett az érzelmi háló, vagyis egyáltalán nincs mivel „pecsételni”, mert az érzelmi reakcióképesség szinte nem működik. Ennek akkor az a következménye, hogy semmilyen ismeret nem jut el a hosszú távú memóriába, tehát adott esetben nem tudjuk alkalmazni a megszerzett tudást…

Másrészt pedig az érzelmi intelligencia számos olyan készséget jelent, amire az életünk minden területén szükségünk van. Empátia, indulatkezelés, kitartás, kreativitás, önuralom, asszertivitás, együttműködés, rugalmas problémamegoldás, döntésképesség, vezetés, önmenedzsment – és még sorolhatnám.

Összefoglalva tehát azért van pótolhatatlan szerepe a szakképzésben is, mert

szakembert és nem egy mechanikus tevékenységre alkalmas szerszámot szeretnénk nevelni.

Úgy is szoktuk mondani, hogy az érzelmi intelligencia úgynevezett tartó- vagy alkalmazó készségegyüttes, tehát ez dönti el, ez határozza meg, hogy a tudásunkat – ha ugyan eljutott a hosszú távú memóriába – hogyan fogjuk alkalmazni, mire használjuk. Építünk vagy rombolunk vele? Egymást, magunkat, a közösséget, a társadalmat, a környezetünket, a munkakörélményeinket építjük, gazdagítjuk-e, vagy éppen ellenkezőleg, a tudásunkat csak az önös érdekeinkre használjuk.

– Az Ön által propagált organikus pedagógia, úgy tűnik, nagyon rímel a szalézi iskolákban alkalmazott nevelési alapvetésre, Don Bosco megelőző módszerére. Ön is így látja?

– Azt hiszem, minden nagy pedagógus tanításának a gyökere ugyanaz, a pedagógiájuk arra támaszkodik, hogyanműködik az ember – jelen esetben úgy is fogalmazhatunk, hogy működik a teremtés.

Don Bosco megelőző módszere is ezt a logikát követi. Jól ismeri az embert, jól ismeri a korosztályt, jól látja a veszélyforrásokat, és nem rövid távú sikert akar elérni, hanem a teljes embert kívánja eljuttatni a saját eredeti küldetésének beteljesítéséhez. Josef Kentenich pedagógiai rendszere – amire az organikus pedagógia épül – szintén ezeket a célokat képes megvalósítani – egyébként sokszor hivatkozik is Kentenich Don Boscóra.

Mindkét módszer a személyes kapcsolatokban gyökerezik, komolyan épít a bizalom erejére, ezért képes a nyer-nyer megoldásokra. Kentenich is vallja, hogy kötődés, sőt szövetségi szintű szeretetkapcsolat nélkül nem jöhet létre nevelés. Az organikus pedagógiai eljárások pedig csakúgy, ahogyan Don Bosco nevelési módszere, a növendékek eredetiségére támaszkodnak, azt akarják kibontakoztatni, tehát nem tömegembereket vagy csupán egy gépezetbe jól illeszkedő parancsvégrehajtó „csavarokat” nevelnek a közösség számára.

– Sokszor azonban sajnos mindennek ellenére kudarcot vallunk. Mégis hogyan motiváljuk az iskolarendszerből kiégett, kiábrándult, távozni akaró gyerekeket, milyen módszereket javasol?

– Csakis a teljes emberrel személyes kapcsolatba kerülve elképzelhető, hogy ez a folyamat valahogyan visszafordíthatóvá váljon. Úgy, ahogy Don Bosco is nevelt.

Élet-, játék- és munkaközösségben.

Ha meg tudjuk őket szólítani, ha valóban érdekli a pedagógusainkat és a vezetőiket az egyén sorsa, adottságai, lehetőségei, és ezt a fiatalok megtapasztalják, hiszem, hogy elindulhat a növekedés.

Ám tudnunk kell, hogy minden élet lassan, a saját tempójában növekedik, sajnos nem várhatunk gyors sikert.

Ilyen röviden nehéz lenne a motivációs eszközöket kifejteni, a lényegnél maradnék: csakis személyes kapcsolatban megszerzett tapasztalatokkal lehet valamit elérni.

A diáknak meg kell tapasztalnia, hogy alkotni jó és lehetséges, hogy értékes és fontos a léte számunkra, hogy feladata és felelőssége is van, amit képes elvégezni és beteljesíteni, hogy számítanak rá… Ezt kicsiben és nagyban is éreznie kell. El kell juttatni a kézzel fogható sikerekhez a munkában, az önnevelésben, a kapcsolataiban, a tanulásban.

– A „Tedd képessé” program, a műhelyiskola képes lehet erre?

– Szerintem a program nagyon ígéretes, és egyben hiánypótlónak is nevezhető. Nagyon nagy szükség van arra, hogy ezek a fiatalok magukra találjanak, és valóban legyenek embereik, akik képessé teszik őket arra, hogy alkotó módon éljenek.

– Milyen tanácsai vannak a programban részt vevő munkatársak számára?

– Talán az, hogyha lehet, ne csak a végképp leszakadókkal foglalkozzunk, ne várjuk meg, míg idekerül… Ez mindenkinek eredményesebb lenne, pedagógusnak, diáknak és a közösségnek is.

Illetve valamilyen szűrő mentén megpróbálnám mérlegelni, hogy a nagyon „nehéz” esetekben valóban erre a programra, és inkább nem terápiára vagy ahhoz hasonló egyéb irányú speciális segítségre van-e szüksége az illetőnek.

Ez utóbbi egyébként része is a programnak, a csapatunk tagjai között van pszichológus, gyógypedagógus és életvezetési tanácsadó is, akik a tanulók egyéni fejlesztésével, illetve szükség esetén akár terápiájával is foglalkoznak.

– Az állami rendszerű, nem világnézeti alapon működő szakképzőkben Ön szerint majd hogyan lehet a programunk lényegét adó Don Boscó-i megelőző módszert alkalmazni? Hogyan tudjuk az állami pedagógusokat, szakoktatókat a legjobban megszólítani?

– Erről először Böjte Csaba jut eszembe, aki sokszor elmondja, hogy „Isten nem teremt selejtet. Az én gyermekeim nagyon nehéz helyzetben kerülnek hozzám. Őket sokan genetikai hulladéknak nevezik, én azt mondom nekik: Isten drága remekművei vagytok, csodák, amiket elsősorban magatoknak kell megcsodálnotok.”

Ha ezt a lelkületet, hozzáállást, Don Boscó-i hitet és meggyőződést kivesszük a programból, akkor a szívét vettük ki.

Don Bosco rendszerének és Kentenich atya koncepciójának is szerves része az istenkapcsolat, a nevelő és a diák tekintetében egyaránt. Úgy gondolom, ez a perspektíva plusz erőforrást jelent mindazoknak, akik tudnak/akarnak vele élni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a nem világnézeti alapról induló nevelés-oktatás ne tudná alkalmazni ezt a szemléletet, hiszen, mint a fentiekben már szóltunk róla, magáról az emberről szól mindkettő.

Ezentúl pedig úgy tapasztaltam, hogy az állami rendszerben és más világnézetű pedagógusok között is találunk ilyen beállítottságú, ilyen „tüzes lelkű” pedagógusokat – és valljuk be, a világnézeti alapon működő iskolákban sem mindenki ilyen… Egyszóval ez sem „varázsszer”, nem automatikus hatásrendszer, mindig attól az embertől függ, aki műveli. Tanártól, szülőtől, igazgatótól, szakoktatótól stb.

A teljes interjú ITT olvasható.

Forrás és fotó: Teddképessé.hu

Magyar Kurír