„A magyarok istenének” nincs semmi köze Istenhez – Nényei Pál író Petőfiről

– Petőfi Sándor esetében élesen elválik egymástól a költői életmű és a kultusz által teremtett figura, és úgy tűnik, a költő Petőfire itthon kevesebb szükség van, mint a kultusz teremtette Petőfire. Pedig egy költő esetében a legfontosabb szempont verseinek költői minősége, és ennél sokkal kevésbé lényeges a politikai szerepvállalása.

Petőfi nekem elsősorban költő, és sokkal kevésbé a szabadság lánglelkű apostola.

– A kommunizmus alatt ez lehetett benne az irodalmi kánonban. 

– Azokat a költőinket, akiket engedünk a napi politikai erőtérben elhelyezkedni, beszippantja a politika. Mivel Petőfi Sándort fel lehet használni egy forradalmi narratíva elbeszélésére, ezért Petőfi Sándorral ünnepeljük március 15-ét. Ha lett volna akkortájt egy erre alkalmas másik balek költőnk (elnézést a kifejezésért), akkor vele ünnepelnénk;

Petőfi költészete ugyanis március 15-én – és a nemzeti emlékezetben is, sajnos – másodlagos jelentőségű a politikai szerepvállalása mögött.

Miért nem ünnepeljük október 23-át is egy költővel? Mert nem találtunk erre alkalmas figurát? Vagy megfordítom a kérdést: miért nem tudunk egy költőt tisztán a versei miatt ünnepelni, csak azért, mert költő volt?

– Mivel kellene foglalkozni Ön szerint a Petőfi-életműből? 

– Petőfi életműve rendkívül sokszínű – és egyenetlen. Ott van benne az a réteg, amit nevezzünk egyszerűen tiszta költészetnek. Ebbe tartozik például a Felhők ciklus néhány darabja. A tiszta költészet olvasója számára a vers olvasása a világ megismerésének eszköze. A tiszta költészet nem rám erőltet valamit, hanem miközben olvasom és felfejtem a költői képeket, aközben olyasmikre döbbenek rá, amiket olvasás nélkül sohasem tapasztalhattam volna meg. Az, hogy a világ megismerésének eszköze a művészet, és nem a tudomány vagy az érzékszerveink, a romantika korának nagy felismerése volt.

A tiszta költészet egyébként hasonlít az evangéliumi beszédmódhoz: az evangélium is csak akkor érvényes, ha az olvasója a saját életére vonatkoztatja. Anélkül holt betű.

Én olyan verseket olvasnék inkább Petőfi életművéből, amelyek lehetőséget adnak az efféle megismerő olvasásra, és nem olyanokat, amelyekkel saját kortársainak üzent néha egészen fura dolgokat. 

– És mi a helyzet azokkal a versekkel, amelyeket nem lehet tisztán költészetként olvasni? 

– Azokban pusztán eszköz a nyelv. Amikor Petőfi Sándor azt írja, hogy „Talpra magyar, hí a haza!”, akkor nem annyira költő, mint inkább népvezér, szónok. De tényleg arra valók a szavak, hogy azokkal tettekre lelkesítsük egymást? Jónás próféta óta már biztosan tudjuk, a szavak nem a legalkalmasabbak arra, hogy kimondásuk nyomán cselekedetek szülessenek, és hogy a világ megváltozzon.

A tiszta költészetben a vers célja önmaga.

És ez nem azt jelenti, hogy a tiszta költészet a kifejezés negatív értelmében l’art pour l’art, azaz valami köldöknézős, „ennen farkába harapó kélgyó” volna, hanem azt, hogy már a születése pillanatában sem akar több lenni önmagánál. Nem üzen, nem tanít, és nem vezet a jó útra, hanem lehetőséget ad a világ és önmagunk megismerésére. A műalkotás ajtókat és ablakokat nyit. A jó vers épp annyira öncélú, mint egy ember. Mit üzen az életünk? Miről szól az életünk? Van valami megfogható értelme a létezésünknek? Nem hiszem. Születésünktől fogva „l’art pour l’art képződmények” vagyunk.

– Milyen Petőfi kapcsolata a transzcendenssel? 

– Ha őszinték vagyunk, nyugodtan kimondhatjuk, hogy a reformkor és a forradalom időszaka nem volt a kereszténység diadalmenete. Olyan, hogy „Petőfi istenes versei”, nem létezik. Ami egyébként egyáltalán nem baj. Nem biztos ugyanis, hogy az beszél hitelesen Istenről, aki könnyes szemmel ismételgeti, hogy „Uram, Uram”. Ő abban nagy, hogy létezik a költészetének az a rétege, aminek az olvasói olyan megismerés birtokába kerülnek, mint a zsoltárok vagy az evangélium olvasói; azaz

jó Petőfi-verseket olvasva végső soron szakrális tapasztalatokra tehetünk szert.

Egyébként ez nem egyedül Petőfi költészetére jellemző csoda. Az igazán nagy művészek, a végső kérdéseket feltevő és azokkal küszködő művészek mind eljutnak a kereszténység nagy kérdéseihez. Kierkegaard írt arról, hogy mindenki abban lesz naggyá, amivel küzd. Aki a kifejezés, a megfogalmazás problémájával küzd, az végső soron Jákob harcát vívja; és aki magával Istennel küzd, vele birkózik, annál senki sem nagyobb. Hiszen Isten maga a Szó. De Petőfi költészetében tematikusan a vallásosság üzenetét keresni teljesen értelmetlen időpocsékolás. 

– A János vitéz gyerekkorunktól ismert mű, benne Tündérországot sokan a mennyországgal azonosítják. 

– Amikor Petőfi lírikus tud lenni, akkor a legnagyobb. Ha nem kell történetet mesélnie, ha nem kell üzennie, ha nem erőlteti magára, ami költői habitusától idegen, akkor születnek a legnagyobb művei. A János vitézben gyönyörű pillanatok vannak. Nem azt mondom, hogy Petőfi rossz epikus volt, csak azt, hogy a János vitéz legcsodálatosabb pillanatai lírai természetűek, és nem epikusak. Egyébként a János vitéz történetének is van egy igen izgalmas rétege, méghozzá az az irreális hit, ami elevenen él János vitézben azután is, hogy Iluska meghal. Mire jut János vitéz, amikor kiderül, hogy a szerelme halott? Arra, hogy rendben, akkor keresek magamnak másik lányt? Nem. Arra jut, hogy csak azért is feleségül veszem – csak nem ebben a fizikai valóságban. Ez a gondolat igazán romantikus, és valahol megint csak rokon a kereszténység tapasztalatával. Az embert nem köthetik meg a fizikai élet törvényszerűségei.

Egy barátommal egy időben sokat elemeztük Petőfi költői képeit. Van a János vitézben az a híres hasonlat, hogy „Elváltak egymástól, mint ágtól a levél”. Ha beleássuk magunkat, kiderül, hogy ebbe az egyetlen hasonlatba tulajdonképpen bele van sűrítve az egész János vitéz cselekménye. Ki a költő ugyanis? Németül ő a Dichter. És mit is jelent a német dicht szó? Azt, hogy sűrű. A Dichter pedig azt, hogy sűrítő.

Egyébként Tündérország nem a mennyország, sokkal inkább maga a valóságtól elszakadt őrület.

Tavaly beszélgettünk a megtestesülésről és annak kapcsán E.T.A. Hoffmann művészetéről. Nála ezek a babaországos, tündérországos befejezések a valóságban leginkább a diliháznak felelnek meg. A romantika korában az őrület a kultusz egyik tárgya volt, hiszen minél őrültebb valaki, annál közelebb van a művészi igazsághoz. Egyébként szerintem Tündérország nem az örök életet jelenti. Persze a kegyes olvasó értheti alatta azt is, bár szerintem nem érdemes, mert akkor nincs megállás, és mindennek lehet kegyes olvasata: Prométheuszból Krisztus válik, Babaországból mennyország, és a Diótörő hősei üdvözült lelkek lesznek. Pedig ismétlem: ők inkább őrültek. Megérzésem szerint János vitéz boldogsága is inkább az őrült emberé, semmint az üdvözült léleké. 

– Az apostolban Szilveszter, akit Petőfi alteregójának tartanak, küldetéses ember, a természetben tapasztalja meg Istent. Istenképe mégsem a miénk. 

– Csak ismételni tudom magam.

Ahogy „a magyarok istenének” sincs semmi köze ahhoz az Istenhez, akit a kereszténység ismer, úgy Szilveszter istenének sincs.

Ezek az istenek irodalmi figurák, és elég rossz úton járunk, ha a teremtő Atyával akarjuk azonosítani őket. Hadd jegyezzem meg itt: Kölcsey Himnuszának istene is irodalmi figura, semmi több. Épp olyan, mint János vitéz, Hófehérke vagy Madáchnál az Úr. A teremtő Atya, a megtestesült Szó ugyanis nem költőcskék műveiben szerepel, hanem egyedül a Bibliában, és ezt itt most elég komolyan gondolom.

– Az önjelölt messiás motívuma megjelenik Petőfinél a forradalmi látomásköltészetben, a népvezér szerepben. 

– Keserű tény, hogy a saját koruk politikai kérdéseihez láncolt költőket el szoktuk felejteni. Mert a napi politika igazából nem számít.

Azt gondolom, amikor egy költő váteszkedni, prófétáskodni kezd, és az üzenete nem Istentől való, önjelöltté és nevetségessé válik.

Hiába tölti meg jelentéssel a nemzet emlékezete Petőfi forradalmi verseit, ezek ma már igazából üres vagy inkább egyenesen felháborító szövegek, jó esetben kordokumentumok: ugyanis csak akkor voltak érvényesek, amikor elhangzottak. A Nemzeti dal például 1848 márciusában. Vagy ha ezt a verset olvassuk, valóban talpra kell pattannunk, le kell ráznunk a rabláncainkat, megcsörgetnünk a kardot? Valóban sehonnai bitang ember az, „ki most, ha kell, halni nem mer”? 

– Az önfeláldozás gondolatával sokszor találkozunk Petőfi költészetében.

– A verseiben visszatérő motívum a halálvágy, a hőssé válás vágya, ami egy drámában kifejezetten erős lehet. De egy lírai életműben kicsit „idegen testnek” tűnik. Bár előfordulhat, hogy én vagyok túl szigorú. Már Antigoné óta van valami tragikusan szánalmas a hősi halál utáni vágyakozásban. 

Egyébként, ha az ember Petőfivel, a valódi, történelmi alakkal kezd foglalkozni, rendkívül meg tudja utálni. Ahogy a hadseregben próbálja megélni a szabadságát, és nem veszi föl az egyenruhát, mint valami dacos kiskamasz; ahogy civil ruhában kimegy a harctérre, bár Bem kéri, hogy ne tegye… És ha elolvassuk, hogy képviselőjelöltként miket mondott, s aztán ő, az ország egyik vezető költője a saját körzetében, Szabadszálláson megbukott a választáson…

Ha megnézzük a politikai jellegű írásait, és föltesszük magunknak a kérdést, hogy most melyik pártnak lenne szüksége egy ilyen beállítottságú emberre, akkor az lehetne a válasz, hogy semelyiknek.

Kinek kell valaki, aki folyton akasztani akar, aki boldog és elégedett a lincseléstől, akinek a lelke szilaj gyűlölettel van tele, amit szét akar fröccsenteni a világba, s úgy gondolja, hogy a királyokat már csecsemő korukban föl kell akasztani. Szóval ez rettenetes. Erkölcsileg mindenképpen, poétikai szempontból meg sajnos értékelhetetlen.

– Ön hogyan rendezné korszakokba vagy tematikus csoportokba Petőfi verseit?

– Petőfi zseni, de olyan, mintha párhuzamosan több életműve született volna. Én nem fejlődési vonalakat látok a költészetében, hanem inkább a domináns hang megváltozását. Van a politikus Petőfi, akit ma is ismerünk és „használunk”; a népies Petőfi, aki eljátssza, hogy a nép egyszerű gyermeke, nem is tanult semmit, csak úgy magától zseni, versei úgy nőnek a lelkéből, mint a vadvirágok a mezőn; és ott van aztán a kiábrándult Petőfi, aki sem nem népies, sem nem vátesz, az, akit a Felhők ciklus születéséhez kötünk, aki tehetetlenségbe süpped, és néhol szinte buddhista rezignációval szemléli a világot; s végül van Petőfi, a szörnyeteg, aki föl akarja robbantani a világot, aki gátlástalanul fröcsögteti a világra a gyűlöletét… 

– Mik a kedvencei Petőfitől? 

– A legnagyobb szellemi izgalmat talán a tájversei keltették bennem, a Fa leszek, ha… A virágnak megtiltani nem lehet, A helység kalapácsa, a Füstbement terv, az Itt állok a rónaközépen… és még sok-sok más műve.

Petőfi költészetét tanítani is jó. Igazából tanítás közben lehet a legszorosabb kapcsolatba kerülni ezekkel a művekkel.

Ott van például a közismert A bánat? egy nagy oceán című (kezdetű) verse a Felhők ciklusból:

A bánat? egy nagy oceán.
S az öröm?
Az oceán kis gyöngye. Talán,
Mire fölhozom, össze is töröm.

Ebben a versben tükröződik az a tapasztalat, amit az evangélium olvasója is pontosan tud: hogy az örömért szenvedni kell. Nincs más út. Az üdvösségre vágyó embernek le kell szállnia a bánat legmélyére, mint a tékozló fiúnak a disznók közé.

Egy metafora egyébként akkor lesz különösen jó, ha esetleg egyre bővülő természettudományos ismereteink sem rontják el. Sőt, ha ezek az ismeretek még tovább gazdagítják. A gyöngy úgy alakul ki, hogy a kagylóba valami kosz kerül. Tehát a szépség, a gyönyörűség előzménye a hiba – és ezért kell a bánat mélyére szállni! Amikor egy versolvasó efféle értelmezésekkel küzd, valamit mintha megértene közben magáról az Életről…

Szerző: Vámossy Erzsébet 

Fotó: Merényi Zita (archív)

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. január 22-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.