„A szeretet egész szenvedélye” – XVI. Benedek Deus caritas est kezdetű enciklikája

Első pápai körlevelében XVI. Benedek kiemelkedő és termékeny teológusként nyilatkozik meg, de olyan teológusként, aki

tudja, hogy a kereszténység nem elméleti kérdés, hanem eseményszerű és életteli, s csak az élet valóságában sajátítható el.

Olyan gondolkodóként beszél, akit elevenen foglalkoztat a keresztény hit saját korában és kultúrájában betöltött szerepe, és aki tudja, mivel veszélyeztetheti vonzerejét a kereszténység. A szeretetet helyezi a középpontba, de főként azért, hogy bemutassa: a kereszténység nem ellensége annak, ami a legnagyszerűbb az emberben, és nem „ellenvilágot” (8) akar felépíteni ahhoz képest, ami oly csodálatos az emberben, hanem magának a legbelsőbb emberi irányultságnak és törekvésnek akar emberhez méltó formát adni.

Talán meglepő lehet, de a Deus caritas est az ember lényegéhez hozzátartozó vágyakozásban, lendületben és szenvedélyes boldogságkeresésben találja meg azt, amit a legfontosabbnak tart az emberben, és ezt a szenvedélyt, ezt az erószt akarja megmenteni. Erről szól a szöveg első része. Az enciklika első felében közel három tucat helyen szerepel az erósz kifejezés, míg az igazság szó például az egész szövegben csupán kétszer fordul elő.

Szó sincs tehát arról, hogy egy elméleti érdeklődésű teológus elvont fejtegetéseivel találná szembe magát az olvasó: a konkrét emberi léthelyzet, a mindenkiben jelenlévő vágy a szöveg kiindulópontja!

Érdemes persze körültekintőnek lenni: a görög szóval XVI. Benedek egyáltalán nem pusztán a testi szerelemre utal, hanem arra az egész embert hatalmába kerítő vágyra, amely ugyan kitüntetett formában testesül meg a férfi és a nő szerelmében, de jócskán túl is nyúlik rajta.

De mégis miért szenteli XVI. Benedek az emberi erósznak első körlevele első felét? Legalább három okból. Először is azért, mert tudja, hogy a kereszténységet érő modern bírálatok sokszor éppen a vágy, a felfelé irányuló törekvés és a boldogságkeresés elfojtásával vádolták Jézus tanítványainak életmódját. Másrészt azért, mert e vádakkal szemben azt kívánja igazolni, hogy a kereszténység nem idegen az általános emberitől, és az, amit a kereszténység a legfontosabbnak tart, vagyis a szeretet, nem idegen attól, ami eleve megvan minden emberben, hanem kapcsolódni tud hozzá, noha átalakulásra készteti. Harmadsorban azért válik főszereplővé az erósz, nem pedig az igazság vagy a dogma,

mert a 2005-ben megválasztott pápa hangsúlyosan a gyakorlat területén akar mozogni, és az érdekli, hogyan adhat az ember gyakorlati választ arra, amit Istentől kap.

A vágyakozásnál, a szerelemnél és a szenvedélyes törekvésnél pedig nehéz gyakorlatiasabbat elképzelni.

E ponton jól észrevehető, mennyire szerves folytatása a Deus caritas est Joseph Ratzinger korábbi gondolkodásának. A nyolcvanas években előszeretettel beszélt arról, hogy

a dogmák és a szentségek gyakorlati irányultságúak,

vagyis magát az életet szolgálják, nem pedig elvont szellemi épületet húznak fel az ember köré.

A II. Vatikáni zsinat Dei Verbum kezdetű dokumentuma kezdettől nagyon fontos volt számára, mert a szöveg azt emelte ki, hogy

a kinyilatkoztatás nem állításokat és tételeket közöl az emberrel, hanem történést és eseményt,

mégpedig Jézus Krisztusban csúcsára érő személyes történést és eseményt jelent – és pontosan ezzel kezdődik az enciklika, amely szerint a keresztény lét kezdetén nem egy nagy eszme áll, hanem egy találkozás egy személlyel (1). Szűk egy évvel az enciklika előtt, 2005 februárjában Luigi Giussani, a Communione e liberazione alapítója temetésén szintén ezt emelte ki: „A kereszténység nem intellektuális rendszer, nem dogmák gyűjteménye”, hanem „találkozás, szerelmi történet, esemény”. Ez a Deus caritas est rövid tartalma, jegyzi meg a Ratzinger-díjas Tracey Rowland, XVI. Benedek egyik legkiválóbb szakértője.

Ami a konkrétumokat illeti, az enciklika határozottan szembeszáll azzal a feltételezéssel, mely szerint ellentét lenne a szeretet két formája, a merőben emberi erósz és az Istentől eredő keresztény agapé között. Ahogyan ugyanis az igazi vágyakozó erósz önzetlen, mint az agapé, úgy

Isten sem nélkülözi az erószt, hanem „az igazi szeretetet egész szenvedélyével szerető szerelmes” (10).

Ugyanígy nem lehet ellentét a test és a lélek között sem, és ugyanígy összhangnak kell lennie a szerelem és a személy között. Ez azt jelenti, hangsúlyozza jellegzetes szintetizáló erejével XVI. Benedek, hogy az erósz a házasságra irányul (mert a vágy nem kezelheti merőben tárgyként és élvezetforrásként a másik embert), s a monoteizmusnak a monogámia felel meg.

Így menti meg a kereszténység az emberi vágyat, de úgy, hogy igazi méltóságánál kevesebbel nem éri be.

A körlevél első és második része között nagyszerű átmenetet teremtenek a valódi szeretettel együtt járó önátadást megvilágító pontok (13–17). A Deus caritas est második része ugyanis az Egyház szeretetszolgálatának különböző dimenzióit mutatja be, de előbb még azt ecseteli, hogyan válik egyáltalán eggyé az egyházi közösség a szeretetben. A szöveg szerint

a jézusi önátadás kiemelkedő valósága az eucharisztia, amely Isten agapéjával egyesíti az embereket, de ily módon egyúttal közösségbe is vonja őket egymással.

A gyakorlati irányultság e téren is nyomban előtérbe kerül: az eucharisztiának tevékeny szeretetté kell válnia, máskülönben „töredékes” marad (15), s a tevékenység, amelyre indít, kitüntetetten fordul a szükséget szenvedő, a legkisebbek felé. Kinek ne jutna eszébe erről, hogy másfél évvel később XVI. Benedek személyesen részt vett a latin-amerikai püspökök aparecidai tanácskozásán, s az ötödik latin-amerikai általános püspöki konferencia megnyitásaként mondott beszédében szintén a valódi keresztény szeretetről beszélt, arról, hogy

csak a szeretet ad életet, az Egyháznak pedig pontosan szeretete révén kell vonzónak lennie, és tartózkodnia kell a „prozelitizmustól”.

És jóval több történelmi érdekességnél, hogy a „szegények melletti döntést” középpontba állító aparecidai konferencia záródokumentumát nemcsak XVI. Benedek hagyta jóvá, de nagyrészt egy bizonyos Jorge Mario Bergoglio is szerkesztette…

A Deus caritas est második része abból indul ki tehát, hogy a Szentlélek nemcsak az egyént alakítja át, de a keresztény közösség szívét is (19), s ezért az Egyháznak közösen kell gyakorolnia a szeretetet. Ennek a meggyőződésnek szokatlanul világos és egyértelmű megfogalmazását nyújtja az a tétel, mely szerint

az igehirdetés, a szentségek kiszolgáltatása és a szeretetszolgálat teljesen egyenrangú tevékenysége az Egyháznak (25).

Más szóval a tanítás és szentségek semmivel sem magasabb rendűek a karitatív cselekvésnél! Ez hallatlanul éles és egyértelmű állítás egy olyan teológus részéről, aki élete nagy részét a keresztény igehirdetés tartalmainak és a szentségek megvilágításának szentelte.

Az enciklika második része több kisebb remekművet tartalmaz. Remekmű eleve az, ahogyan az igehirdetés, a szentségek és a szeretetszolgálat szerves összetartozását ecseteli. De ugyanilyen remekművé állnak össze azok a mondatok, amelyek az Egyház és az állam kapcsolatát elemzik, elsősorban az igazságosság szempontjából.

Ha az állam nem igazságos, nem több „rablóbandánál” (28),

idézi XVI. Benedek Szent Ágostont, akit kiválóan ismert, s a szeretet szolgálatával összefüggésben főként arról értekezik, hogy mivel az „érdek és a hatalom megvakítják az észt”, mivel „etikai vakságot” okoznak, fontos, hogy a kereszténység megszabadítsa a hatalomból fakadó vakságától az állami észt, segítve abban, hogy az igazságosságot szolgálva a szeretetet tudja szolgálni. Az enciklika kis államelméleti remekműve szerint „nem mindent szabályozó és uraló államra van szükség”, hanem olyanra, amely elismeri az alulról induló kezdeményezéseket, „melyek összekapcsolják a spontaneitást a segítségre szoruló emberekhez való közelséggel”.

Jól látható ezekben a szakaszokban, hogy Joseph Ratzinger egész életében fontos kihívásnak tartotta a marxizmust, amelyet téves megoldásnak tartott az ember nyomorúságára. Nyilván nem véletlen, hogy Luigi Giussanit is azért becsülte oly nagyra, mert mozgalmával a hatvanas évek végén az olasz fiatalságban eluralkodó marxizmusra kívánt választ adni. Ugyanakkor a Deus caritas est szerzője annak is tudatában van, hogy korábban „az Egyház képviselői lassan vették észre” (27) a társadalmi igazságosság újfajta kérdését, s a szeretetszolgálat intézményes formájának, dimenzióinak és végzőinek bemutatásával ennek a korábban tapasztalt egyházi fáziskésésnek kívánja elejét venni.

XVI. Benedek azonban minden politikai és államelméleti érdeklődése ellenére az enciklika második részében is megmarad teológusnak. Ezt igazolja a harmadik kis remekműszerű betét, amely arról szól, hogy

a szeretet önmagában hordja a célját, azaz nem lehet eszköz semmi más érdekében (31).

Ezért állíthatja, hogy Isten pontosan akkor van jelen, amikor az ember semmi mást nem tesz, csak szeret, s ezért a tiszta és önzetlen szeretet a legjobb tanúság Isten mellett. Nem az Istenről beszélő szavak, hanem a szeretet a legjobb „védelme” mind Istennek, mind az embernek.

A körlevél vége a szeretet, a hit és a remény összetartozását is megemlíti – ezzel pedig már előremutat a Spe salvi kezdetű enciklikára, amelyet szűk két évvel később, 2007 novemberében adott ki Benedek pápa.

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír