A félelemtől az érett emberségig – A Redemptor hominis kezdetű enciklika

1978 októberében Karol Wojtyła nem üres tarsollyal érkezett Rómába a pápaválasztási konklávéra. A sok-sok kérdés közül, amely foglalkoztatta, kiemelkedett az ember kérdése, az a kérdés, hogy mi mondható el magáról az emberről keresztény szempontból. Későbbi visszaemlékezései szerint gyakorlatilag azonnal fogalmazni kezdte magában legfontosabb idevágó elgondolásait, miután október 16-án pápává választották. Bő négy hónappal később, 1979. március 4-én ki is adta első enciklikáját, amelyben az embert érintő keresztény meggyőződések foglalatát nyújtotta.

A Katolikus Egyház történetében ez volt az első alkalom, hogy egyházfő átfogó szöveget adott ki az emberrel összefüggő problémákról: a Redemptor hominis az első enciklika, amely áttekinti a keresztény antropológiát.

Ám nem akárhogy, hanem saját korának horizontján, a nacionalizmussal, az emberi jogok jelentőségével, a technikai fejlődéssel és az emberiség küszöbön álló katasztrófáival szembenézve.

Nem is egyszerű azonban jól olvasni egy pápai körlevelet. Mióta XIV. Benedek 1740-ben kiadta Ubi primum kezdetű levelét (bár enciklikának még nem nevezte), a pápák rendszeresen közrebocsátottak az enciklika műfajába tartozó tanító dokumentumokat: a legtöbbet, 85 szöveget XIII. Leó, a legkevesebbet, mindössze kettőt egyelőre Ferenc pápa. Aki kézbe vesz egy-egy enciklikát, jó, ha legalább három kívánalomnak eleget tesz. Először is érdemes tudnia, hogy az egyházi tanítóhivatal igen magas szintű megnyilatkozásával van dolga, a tanítóhivatali tekintély olyan megnyilvánulásával, amely minden hívő ember részéről fokozott figyelmet igényel. Másodsorban fontos, hogy az enciklikák olvasóiban elemi érdeklődés legyen Istennel és Isten dolgaival kapcsolatban: az olvasókat érdekelje, vonzza, sőt akár nyugtalanítsa is Isten valósága, legyenek kérdéseik Istennel kapcsolatban, s legyen bennük élénk az az igény, hogy egyre mélyebben megismerjék. Harmadsorban jó, ha tudják, hogy a teljes krisztusi igazság megértési folyamatának egyik kitüntetett állomásához érkeznek, amikor enciklikát vesznek kezükbe:

Isten Szentlelke, akinek elsődleges feladata, hogy bevezesse a hívő közösséget az igazság teljességébe, évszázadokon át újra meg újra új fényt vet az igazságra, előtérbe állítja elfeledett vagy elhomályosult vetületeit, s e tevékenysége soha nem fog véget érni, amíg tart a történelem.

A Redemptor hominis egy nagyszabású hármas tabló első eleme. Az első szavával a Megváltóra, azaz a Fiúra utaló enciklikát néhány éven belül az Atyával és a Szentlélekkel foglalkozó körlevelek követték, összefüggő szentháromsági gondolatsort kirajzolva. Joseph Ratzinger, a lengyel pápa talán legfontosabb munkatársa később úgy nyilatkozott, nem tartja valószínűnek, hogy e téren kezdettől fogva világos célkitűzése lett volna II. János Pálnak, de szemléletmódjának belső természetéből következett, hogy első öt enciklikájából három egy-egy szentháromsági személyt állított a középpontba.

A Redemptor hominis érthető módon valóságos programnyilatkozat. Ahogyan VI. Pál Ecclesiam Suam kezdetű első körlevele is nagyszabású programot jelentett be, s az Egyházat jelölte meg legfontosabb témaként, II. János Pál is legfontosabb meggyőződéseit foglalta össze, mégpedig a Krisztussal szerves összefüggésben látott emberre helyezve a hangsúlyt. A személyes és egyéni jegyeket viselő programirat azonban nemcsak tartalmában vallott szerzőjére, de stílusában és megközelítésmódjában is. Olykor például valósággal himnikussá válik a hangvétele, s ezzel felvillant valamit szerzőjének költői tehetségéből. Más helyeken az lehet feltűnő, mennyire fesztelenül és magától értetődően hivatkozik az emberi tapasztalatokra. Korábban egyházi részről inkább tartózkodás volt megfigyelhető a tapasztalat fogalmával kapcsolatban, amelynek tekintélyét megtépázta a modernista vita, de Karol Wojtyła olyan (többek között Max Schelerhez kapcsolódó) filozófiai műveltség talaján állt, amelyen belül a tapasztalatnak kitüntetett jelentősége van. Mert az enciklikában természetesen mindvégig jelen van filozófiai érdeklődésű szerzője, aki jellemző módon egy Martin Heideggerről szóló új könyvet hagyott az éjjeliszekrényén, amikor elindult a bíborosi konklávéra…

A 4 fejezetre tagolódó enciklika 22 pontban semmivel sem kevésbé felrázó erejű ma, mint volt negyvenegy évvel ezelőtt.

Tartalmi középpontja éppoly világos, mint az a kontextus, amelybe ágyazódik. A szent pápa abból a meggyőződésből indul ki, hogy Jézus Krisztus minden egyes emberrel egységre lépett, a megtestesülés és a megváltás minden egyes embert belsőleg érint, s ezért a Krisztus személyét és üzenetét hirdető Egyháznak minden emberhez mondanivalója van. Az enciklika annyiszor említi, hogy Krisztus minden emberrel egyesült, s annyiszor hangsúlyozza, hogy valamennyi ember mérhetetlenül fontos a kereszténységnek, hogy a szöveg alapján olyan szerző képe rajzolódik ki az olvasó előtt, akit szabályosan lenyűgöz Krisztus alakjának egyetemessége és aki atyai gondot kíván viselni mindenkire. „Az Egyház útja Krisztus”, olvassuk a 13. pontban, de innen belső logika szerint egyenes út vezet addig, hogy az ember „az Egyház első és legfontosabb útja” (14. pont). Azt az embert pedig, akiről II. János Pál beszél, az jellemzi, hogy szabad, de szabadsága csak akkor valódi, ha összefügg az igazsággal és a jóra irányul.

Bár a szöveg legelőször a folytonosságot emeli ki a korábbi pápákkal és a II. vatikáni zsinattal, határozottan kimondja, hogy a zsinati tanítást az idők jeleire akarja alkalmazni (15), sőt gyakorlatilag a „mindennapi élet dolgainak” (16) összefüggésében kívánja konkretizálni. A tényleges történelmi korról, az emberiség konkrét állapotáról pedig élesen és kendőzetlenül beszél. Olyan kort lát maga előtt a pápa, amelyben „világméretűvé tágul” a lakmározó gazdagról és a szegény Lázárról szóló példabeszéd, a fegyverkereskedelem és a nacionalista uralomvágy roppant fenyegetést jelent, s egyes helyeken az állam érdeke csak látszat, mert valójában egy-egy párt, egy-egy csoport basáskodik a többségen (17). Nagyon érdekes, hogy az enciklika mennyire elismerően szól az ENSZ-ről és az emberi jogok nyilatkozatáról, s még azt is kiemeli, hogy a békének elsődlegesen az emberi jogok sértetlensége a kulcsa: az emberi jogok semmilyen körülmények között sem sérülhetnek.

Az Egyház küldetése viszont (18–19) ahhoz az emberhez szól, akit főként félelem jellemez (15), szorongást kelt benne ugyanis, hogy a technikai fejlődéssel olyasmit indított útjára, amit nem tud kézben tartani.

Ma különösen tanulságos, hogy a fejlődés sokféle visszás megnyilvánulása között II. János Pál már 1979-ben a környezetszennyezést említette első helyen (8), és nem tartotta alaptalannak azt az aggodalmat, hogy az egész emberiséget könnyen csapások sújthatják (15). Ezzel együtt kinek ne az a felkiáltás jutna eszébe először a szent pápa kapcsán, hogy „ne félj, ne féljetek”?

A Redemptor hominis az „érett emberséghez” (21), a félelemtől és mások uralásának vágyától mentes élethez akarja elvezetni a teremtettségénél és megváltottságánál fogva csodálatos méltósággal rendelkező embert. Még attól a kijelentéstől sem riad vissza, hogy a kereszténységnek az emberi méltóság „feletti csodálat” a lényege (10).

Első pápai lelkigyakorlatán, 1979 márciusában II. János Pál feljegyezte lelki naplójába a költő Paul Claudel szavait: „A keresztények nem úgy távoznak a szentmiséről, mintha a Feltámadottal találkoztak volna, hanem mintha temetésen vettek volna részt” (március 6-i bejegyzés). Az Eucharisztiát érintő megjegyzéseivel együtt a Redemptor hominis ennek a temetési légkörnek a felszámolását célzó hatalmas pápai programot kezdett meg. A folytatás semmivel sem lesz kevésbé felrázó.

*

A Redemtor hominis enciklika teljes terjedelmében, magyar nyelven ITT érhető el.

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír