A jezsuita tudós a holdraszállás tanulságáról: Ha együttműködünk, tehetünk a klímaváltozás ellen is

Ötven évvel ezelőtt, 1969. július 20-án 22 óra 17 perc 40 másodperckor szállt le az Eagle holdkomp az Apollo 11 két űrhajósával, Neil Armstronggal és Edwin E. Aldrinnal a Hold felszínére. Ebből az alkalomból kérdezte az olasz hírügynökség a Vatikáni Csillagvizsgáló igazgatóját.

– Miért olyan fontos még ma is ez az esemény?

– Két olyan fontos tanulsága van a holdraszállásnak, amely ma is értékes számunkra. Az egyik a reménység érzése, hogy emberi lények – csupán mert elhatározzák – képesek lehetetlennek tűnő dolgokat is megtenni. Ne feledjük, hogy az első műholdat csak 1957 októberében bocsátották útnak, és abban a korban ez is meghökkentőnek számított. És csupán négy évre rá, 1961-ben Kennedy elnök bejelentette: az a cél, hogy tíz éven belül emberi lények jussanak el a Holdra. Nevetségesnek tűnt. Az amerikaiak addig még nem küldtek emberi lényt föld körüli pályára. Mégis sikerült!

Gondoljunk a klímaváltozás előttünk álló problémájára például, és arra a kétségbeesésre, hogy semmit nem tudunk tenni! A holdraszállás arra emlékeztet minket, hogy mi mindent meg tudunk tenni, ha osztozunk az irányításban. Az Apollo-program csodája nem az volt, hogy megteremtették a leszálláshoz szükséges tudományos alapokat – a rakétákhoz nem használták semmiféle tudományos újdonságot. És nem kellett különleges, űrrel kapcsolatos, forradalmian új mérnöki tudomány sem. Az igazi bravúr az volt, hogy össze tudtak hozni és együtt finanszírozni félmillió embert, hogy egy közös célért dolgozzanak.

Earthrise

– És a második tanulság?

– Az közvetlenül a Holdhoz kapcsolódik. A holdraszállás nagyon világosan emlékeztet minket arra, hogy a Föld nem az emberi létezés vége és határa. Voltunk a Holdon, és megyünk is még. És a Holdról, ahogyan a híres Earthrise is mutatja (Az AS8-14-2383HR NASA-felvétel, amelyet William Anders készített a „földfelkeltéről” 1968. december 24-én, az Apollo 8 missziója során), teljesen új perspektívából láthatjuk meg a helyünket az univerzumban. Ennek hatása van arra, ahogyan a Földre gondolunk, és ahogyan saját magunkról is gondolkodunk.

– Ötven évvel ezelőtt VI. Pál éppen a Vatikáni Csillagvizsgálóból nézte a holdraszállást. Mit jelent az Egyház számára ez a felfedezés, és miként zajlik ma a Holddal és más bolygókkal kapcsolatos tudományos kutatás a „pápa csillagvizsgálójában”?

– Hívő emberekként megtanultuk, hogy amikor Isten ismeretét a Föld bolygóra korlátoztuk, az Istent – de legalábbis az Istenről való ismeretünket – túlságosan kicsivé tette.

A zsoltáros egyébként tudta ezt, ahogyan a próféták is: amikor a csillagokról beszéltek, Istennek énekeltek, aki a Teremtőjük. Éppen akkor tudjuk észrevenni, milyen hatalmas az Isten, ha meglátjuk a teremtett világ végtelenségét. Ebből kiindulva érthetjük meg, hogy a végtelen Isten képes szeretetteljes figyelmével felénk fordulni, mindannyiunk felé, nemcsak itt és most a Föld bolygón, hanem bármiféle teremtményre, aki létezik, létezhet vagy valaha létezhetett. Bármilyen módon ebben a világegyetemben, még ha léteznének is kimondhatatlanul furcsa életformák valami Földtől távoli helyen, azok sem „földönkívüliek” lennének, hanem ugyanannak az Atyának a gyermekei.

Ennek más perspektívába kellene helyeznie a problémáinkat, hogy megálljunk és elgondolkodjunk rajta, reményt merítsünk belőle.

– Ötven évvel a holdraszállás után a tudósok érdeklődése nemzetközi szinten újra e bolygóra irányul. Kína, India, a NASA új projekteket indított útnak. Ön szerint milyen reális lehetőségeink vannak? Növekedhet az ismeretünk?

– Minél gyakrabban mennek emberi lények a Holdra, annál többet megtudunk a saját bolygónkról és más bolygókról: olyan értékes ismeret ez, amire szükségünk van, hogy gondoskodjunk közös otthonunkról.

Egymástól minél inkább különböző helyeken élünk, annál inkább megtapasztaljuk, hogy az emberi lény milyen különféle módokon élhet. És legfőképpen megértjük, milyen célokat érhetünk el, ha együtt dolgozunk, és csak akkor, ha együtt dolgozunk. Különböző nemzetek elküldhetik űrhajóikat a Holdra, de egy nemzet sem teheti meg ezt egyedül: még az Apollo-programban is a közreműködőktől függött, hogy ráleljenek a világ körül az űreszközre. Csak akkor tudjuk felhasználni az erőforrásait, és nem csak az ásványkincseket, ha „hozzászokunk” ahhoz, hogy a Holdon élünk. Az is erőforrás, hogy új rálátásunk van a világegyetemre, amely inspirálja a képzeletünket, táplálja a költészetünket, arra ösztönöz, hogy új szobrászati formákat hozzunk létre és alacsony gravitációs szinten táncoljunk.

Engem személyesen különösen magával ragad az a sci-fiből vett elképzelés, hogy a Holdon egy túlnyomásos barlangban, alacsony gravitációs szinten megtaláljuk azt a helyet, ahol az emberi lények szárnyra kapnak és még repülni is tudnak!

Fordította: Thullner Zsuzsanna

Forrás: Agensir.it

Fotó: Agensir, Aleteia

Magyar Kurír