A munka, melyet végeztem, az emberek javát szolgálta – Egy papnövendék szociális évének története

Ahogyan legtöbb papnövendéktársam, én is a propedeutikus (előkészítő) évet követő, lezárt második tanév után indultam neki a nagyvilágnak. Előtte való félévben izgatottan és nagy lelkesedéssel tervezgettem, nézegettem, hogy hová szeretnék menni, hol tudnék az emberek segítségére lenni. A gyakorlati év lehetőleg két ciklusban, különböző helyszínen és feladatkörben teljesítendő, ezeket a helyszíneket mi választjuk.

Sokáig úgy éreztem, hogy az idős embereket nehezen tudom megszólítani, és ezért arra gondoltam, hogy olyan helyre megyek, ahol a velük való kommunikációt és a kapcsolatfelvételt tudom mélyíteni. Így esett a választásom a kispaptestvéreim által már jól ismert helyre, a Grange-over-Sands nevű angol kisváros felett lévő Boarbank Hallra, ahol szociális évem első felét idősek gondozásával töltöttem. Ezt az otthont Ágoston-rendi nővérek működtetik.

Az első nagy félelem számomra a „repülés” volt. Nagyon-nagyon izgultam, még ilyen messzire magamban sosem hagytam el a hazámat, főleg nem repülővel. Manchesterben landoltunk, és onnan még vonattal két órányira voltam a végcélomtól. Csodálatos helyre érkeztem meg, melynek szépségétől elállt a lélegzetem.

Milyen jó, hogy Isten kegyelme mindenhol kiterjed ránk, nincs helyhez és időhöz kötve. Megérkezésemkor voltak nehézségek, legfőképpen a nyelvvel kapcsolatosan, de a nyelvtudásom szépen lassan, hetek és hónapok elteltével egyre jobban javult és fejlődött. Viszonylag hamar munkába álltam, köszönhetően az előttem itt önkéntes munkát teljesített papnövendékeknek. Az itt végzett munkám sok mindent magában foglalt, az idős emberek öltöztetésén keresztül az étkeztetésen át a tisztálkodásig. Kaptam egy nagyon alapos oktatást, hogyan tudom az idős emberek napjait könnyebbé tenni. Ez nehezen indult a gyakorlatban, mivel efféle területen még nem próbáltam ki magam, de a munkatársaim és a vezetőim türelmét, segítőkészségét, kedvességét, bizalmát érezve hamar megtanultam, hogyan kell ellátni az idősek otthonában élő embereket.

Az itt töltött hónapok meglepően gyorsan teltek el, hiszen mindennap újabb és újabb tapasztalatokkal gazdagodtam és kihívásokkal néztem szembe, amelyek mind az én lelki és emberi épülésemre szolgáltak. Nagy kegyelemként éltem meg, hogy kápolna is volt az épületben, ahol a nővérek napi rendszerességgel végezték szertartásaikat, és az imádságokba én is be tudtam kapcsolódni. Szép élményeim, emlékeim maradtak meg az angol nyelven imádkozásról, különösen a karácsonyi időszakról. Az itt eltöltött öt hónapban csak gyarapodni tudtam: Isten közelségében, nyelvtudásban, barátságokban, a főváros, London nevezetességeinek megismerésében, az angol emberek mentalitásának megtapasztalásában, szeretetben, megbecsülésben, és különösen jó volt megtapasztalni a kint élő magyar emberek befogadását.

Szeretném megjegyezni, hogy igazi honfitársként kezeltek mindazok a magyarok, akikkel találkoztam, és különös figyelmet fordítottak a beilleszkedésemre, mely már önmagában magabiztosságot és további lendületet adott a kint folytatott életemben.

Hasznosnak érezhettem magam, a munka, melyet végeztem, az emberek javát szolgálta. A sok tapasztalat mellett szeretnék kiemelni egyet: megindító volt felismerni és látni az idős emberek élni akarását. Odakint az emberek jókedvűen és pozitívan álltak az élethez és egymáshoz is. Számomra azért érdekes ez, mert itthon nagyon sokan csak a munkájukat, kötelességüket végzik, sokszor sajnos kapkodva, nem elegendő odafigyeléssel.

Elérkezett aztán a január hónap, amely az én elköszönésemet és búcsúmat is jelentette egyben. 

Két hét pihenő után Budapesten folytattam tevékenységemet, a Vakok Batthyány László Gyermekotthonában, ahol fogyatékkal élő gyermekeket gondoztam. A nyugalomból, a békéből, a kényelmesen beosztott napirendből gyorsan át kellett állnom egy nagyon aktív, fiatalos, rugalmasságot és figyelmet igénylő életvitelre. Ismerős volt a hely a gyerekek miatt, hiszen a már 1997 óta megrendezett Szent Damján-tábor elmúlt jó pár évének oszlopos tagjai az itt élők. Emlékszem egy idézetre, mely elkísérte az itt töltött hónapjaimat; így hangzik: „Tartsd meg a rendet, és a rend is megtart téged.” Törekszem nem elhagyni ezt a bölcs mondást az életemből.

Komoly feladatot jelentett a fővárosi élet lüktető ütemének felvétele úgy, hogy egy kezemen meg tudom számolni, hányszor voltam előtte Budapesten. Külön öröm volt számomra, hogy bepillanthattam a budai Fő utcai görögkatolikus egyházközség életébe, megismerhettem az ott élő embereket, tapasztalhattam nyitottságukat és segítőkészségüket.

Ezúton szeretném kifejezni hálámat és köszönetemet mindazoknak, akik mellettem álltak az elmúlt egy évben. A pócsi Istenszülő Mária közbenjárását kérem mindannyiunk életére a mi Urunknál, Jézus Krisztusnál.

Forrás: Nyíregyházi Egyházmegye

Fotó: Magyar Richárd Zsolt

Magyar Kurír