A szentségi pecsétet védi az Egyház – Ujházi Lóránd kánonjogásszal a gyónási titokról beszélgettünk

– Általánosságban mit kell elmondani a bűnbánat szentségéről? 

– Már nagyon korán kialakult a keresztény közösségben, hogy

a keresztség után szükség van egy második lehetőségre, második megtérésre is.

A korai időszakban pont azért halogatták sokan a keresztség felvételét, mert ennek révén szabadultak meg a bűneiktől, hiszen a keresztséggel bűnbocsánatot is nyertek. A vízkeresztség szükséges az üdvösséghez, de ezzel együtt az egyházi közösségbe is bebocsátást nyer az, aki felveszi. Ha viszont valaki csak a halálos ágyán teszi meg ezt, azzal elrekeszti magát az isteni kegyelem más eszközeitől. Ezt hangsúlyozták az első századok keresztény írói is, például Tertullianus, Órigenész vagy Aranyszájú Szent János. A keresztség emellett egy jogteremtő aktus, vagyis jogok és kötelezettségek forrása is.

A Katolikus Egyház katekizmusa (KEK 1428) a II. Vatikáni Zsinat Lumen gentium kezdetű dogmatikus konstitúciójára hivatkozva beszél arról, hogy „a bűnösöket is magába foglaló Egyház egyszerre szent és mindig megtisztulásra szorul, ezért szüntelenül a bűnbánat és a megújulás útját járja”. A kezdeti időszakban a gyónás közösségben, vagyis nyilvánosan történt, ez azonban lelkipásztori szempontból nem bizonyult megfelelő gyakorlatnak. Egyrészt nehéz volt egy ilyen alkalmat megszervezni, másrészt az is problémát jelentett, hogy nem volt diszkrét, vagyis mások is hallhatták azt, amit a bűnvalló elmond. Emellett a

fülbegyónás esetén a lelkipásztor sokkal jobban tud figyelni arra, hogy az elkövetett bűn súlyosságát mérlegelve a gyónó személyére szabja az elégtételt.

Fontos, hogy a kiszabott penitencia reális és teljesíthető legyen. 

– A keresztséget szükség esetén bárki kiszolgáltathatja. Miért alakult ki az a gyakorlat, hogy a bűnbánat szentségéhez mindenképpen pap kell?

– Először is le kell szögezni, hogy „egyedül Isten bocsátja meg a bűnöket” (KEK 1441). A szentségek egy bizonyos részénél ugyanakkor megkülönböztetjük a rendes és a rendkívüli kiszolgáltatót. A keresztségnél egy világi, vagy esetleg nem keresztény személy egyes helyzetekben – szükség vagy életveszély esetén – kiszolgáltathatja a szentséget. De itt is igaz, hogy a rendes kiszolgáltató a diakónus, a pap vagy a püspök. A bűnbocsánat esetében nincs rendkívüli kiszolgáltató. Ennek két fontos feltétele van. Az első, hogy az illető érvényesen pappá legyen szentelve. A másik szempont, hogy legyen az illetőnek felhatalmazása. Ez származhat a jogtól, például halálveszély esetén, amikor az egyébként arra nem jogosult pap is kiszolgáltathatja a bűnbocsánat szentségét. De származhat a hivatalból is, mint a római pápa vagy a püspök esetében. Más papi személynek alkalmasnak kell lennie erre, ehhez pedig sokszor vizsgát is kell tennie. Ezt a felhatalmazást a megyéspüspök vagy a szerzetesi elöljáró adhatja meg. Fő szabály szerint ez az egész világra érvényes, de lehetőség van a korlátozására is.

– Ha a gyónó elmondja a papnak, hogy valamilyen bűncselekményt követett el, szerepelhet-e az az elégtételek között, hogy jelentkezzen a hatóságoknál?

– Fontos látni, hogy ez nem az a fórum. A gyónó nem ezért keresi fel a papot.

Az, aki Isten elé járulva bűnbánatot gyakorol, nem érezheti azt a lelki nyomást, hogy esetleg az állami hatósághoz fogják küldeni. Persze lehet erről beszélgetni a gyónás során, de ehhez megfelelő lelkipásztori érzékenység szükséges.

– Ha a pap a gyónás során értesül valamilyen súlyos bűncselekményről, akkor mi a teendője?

– Tisztán egyházjogi értelemben a szentségi pecsét nagyon erősen védett. A gyónási titok megőrzéséről több tanítóhivatali megnyilatkozás is volt a történelem során, de a Tridenti Zsinat konkrétan meg is fogalmazta ezt. Az Egyházi Törvénykönyv 983. kánonjának 1. §-a szerint „a gyónási titok sérthetetlen; ezért tilos a gyóntatónak a gyónót szóval vagy bármilyen más módon, bármi okból, akár csak részben is elárulnia”. A 984. kánon hozzáteszi, hogy „a gyóntatónak teljességgel tilos a gyónásból szerzett ismereteit a gyónóra nézve károsan felhasználnia még akkor is, ha a leleplezés minden veszélye ki van zárva” (1. §). Ha megteszi, akkor önmagától beálló kiközösítés alá esik.

Az Egyház belső joga szerint nincs olyan egyházi vagy világi fórum, mely lehetővé tenné a papnak, hogy a gyónás során elhangzó információkat másokkal megossza.

Az utóbb említett kánon azt is megfogalmazza, hogy „aki hatóság szerepét tölti be, annak a külső kormányzatban semmiképpen sem szabad felhasználnia azt az értesülést, amit a bűnökről bármikor is gyónásban szerzett” (2. §).

– Nem véletlen, hogy voltak olyan papok az Egyház történetében, akik a vértanúságig védték a gyónási titkot.

– Nepomuki Szent János a legismertebb, aki IV. Vencel cseh király feleségének a gyóntatója volt. Amikor nem árulta el a királynak, hogy a királyné mit gyónt neki, az a Moldva folyóba dobatta. De számtalan olyan egyházi dokumentumot ismerünk, amely a gyónási titok karakterére is kitér, kifejtve, hogy miért fontos ez az Egyház életében. 

– Általánosságban sem beszélhet a pap arról, amit a gyónás során hallott? Esetleg egy prédikációban, név nélkül megemlíthet valamit?

– A lelkipásztori érzékenységre van bízva, hogy valaki mit használ fel abból, ami a gyónások során a tudomására jutott. A homíliában, nagy tömeg előtt megemlíteni valamit a gyónásban hallottakból akkor sem ildomos, ha nem lehet ráismerni arra, aki azt elmondta a papnak. Ám egy szemináriumi felkészítés során, ahol azokkal beszél a tanár, akik majd maguk is gyóntatni fognak, már többet el lehet árulni a részletekről, „esettanulmányként”. De itt is fontos, hogy minden egyházi rendelkezést szigorúan be kell tartani.

– Az állam általában hogyan viszonyul a gyónási titokhoz?

– A polgári hatóság sem írhatja elő, hogy a pap bizonyos esetekben megszegje a titoktartást. Sok állam a vallásszabadság égisze alatt elismeri, hogy a Katolikus Egyháznak van egy sajátos gyakorlata, vagyis garantálja az egyházi jogi rendelkezések érvényesülését. Néhány helyen, például az Egyesült Államok egyes tagállamaiban megpróbálták előírni, hogy bizonyos bűncselekményeket jelenteni kell a hatóságoknak, de ez ellen nem csak a helyi püspöki konferencia tiltakozott; az igazságügyi minisztérium is feljelentést tett ezen államok ellen, mivel úgy látták, hogy a törvény ellentétes az alkotmány vallásszabadságról szóló első kiegészítésével. Most az amerikai legfelsőbb bíróság foglalkozik ezzel az üggyel.

– Nálunk miként szabályozza az állam ezt a kérdést?

– Magyarország esetében a Szentszékkel kötött megállapodás utal az Egyház belső jogrendszerére. Ennek megfelelően a szentségkiszolgáltatást is az Egyház előírásai szerint lehet és kell végrehajtani, ezzel kapcsolatban az Egyház rendelkezései az iránymutatóak. A magyar szabályozás is formakövető gyakorlat, hiszen a nemzetközi szerződés számtalan esetben – például Németországban, Ausztriában, Horvátországban vagy Lengyelországban is – az Egyház jogi szabályozásához utalja a szentségek kiszolgáltatását, ott pedig már az említett szigorú kánonjogi védelem érvényesül. 

– Van a Katolikus Egyházban megtalálható gyónási titoknak más területen valamilyen párhuzama?

– Igazából nincs, mert az ügyvédi vagy orvosi titok alól felmentést adhat a hatóság. De a szekuláris joggyakorlatban is azt tapasztaljuk, hogy ritkán kerül sor erre. Más vallások esetében pedig azt látjuk, hogy a Katolikus Egyháznál megtalálható jogrendszer nem létezik, és a lelki beszélgetés, a bűnvallás sem kap ehhez hasonló jogi védelmet.

Fotó: Lambert Attila

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. november 23-i számában jelent meg.