A szenvedélybetegség kimondható?! – A Fogadó húsz éve nyújt menedéket a megfáradtaknak

– Hogyan választható külön (egyáltalán különválasztható-e) az Önök tevékenységének szakmai és hitbeli tartalma, háttere? Szánnak-e a munkájukban szerepet a hitnek, beszélnek-e róla az ügyfeleknek? Vagy ez inkább intézményi, fenntartói adottság, amelynek nem kell kihatnia a szakmai segítő tevékenységre?

– Ez olyan kérdés, amely akár egy külön interjút is megérne. Professzionális és hiten alapuló: ez a kettő nemhogy nem tér el egymástól, hanem szorosan összefügg. Egy régi szép intelem szerint igyekezz úgy élni, hogy rákérdezzenek a hitedre. Vagyis nem az a lényeg, hogy beszélünk-e róla, hanem hogy a munkánk mögött ott legyen a hit. De egyik-másik csoportunk életének része az ima is. A szenvedélybetegség összetett: biológiai, pszichológiai, szociális, spirituális hátterű állapot és élethelyzet, amelynek a gyökerénél mindig ott az értelemkeresés.

A függővé válás valamilyen hiányra adott válasz, és egy szenvedélybeteg ember számára a befelé, a mélyebb önismeret felé, és a kifelé, a szabadulás felé vezető út is spirituális jellegű.

Annak idején, körülbelül harminc évvel ezelőtt két pap, Bajzáth Ferenc és Halász Endre, akik alkoholbetegekkel kezdtek foglalkozni, kifejezetten Jézust nevezték meg a betegségtől való szabadítóként. Mi a csoportjaink többségében nem beszélünk a hitünkről, de itt-ott kinn van néhány feszület, Mária-szobor, és korábban egy pap is segítette a munkánkat.

– Nemrég néhány hajléktalan ember társaságában „klubesten” vettem részt. Csak a helyszínen tudtuk meg, hogy valójában hittanórára hívtak meg bennünket. A hajléktalan emberek nagyon vágytak arra, hogy valahol vendégek lehessenek, de ez túl sok volt számukra. Vagyis az esetleges térítő szándék visszaüthet.

– Erről az a történet jut eszembe, amikor az egyik csoportunkba valamelyik résztvevő a cigarettaszünetben meghívta egy régi ismerősét, aki éppen arra járt az utcán. Kigyúrt, kopasz, fekete ruhás férfi volt. Az alkalom végén megfogtuk egymást kezét, és rövid imát mondtunk, mint mindig. Ő pedig készségesen velünk mondta, és a kezét sem húzta el. Ezzel szerintem nem térítettük, de nem is tértünk el a megszokott rendünktől. Később tudtuk meg, hogy korábban gyilkosságért börtönben ült. Soha többé nem láttuk, de az a közös ima talán hatott rá, maradandó élménye lett, már csak a közösségünk ereje miatt is, amit érzékelhetett.

A Fogadóba jövőknek nem kell vallásosnak lenniük vagy azzá válniuk nálunk, de azt nem titkoljuk el előlük, hogy katolikus szervezet vagyunk, és számunkra fontos a hitünk.

Hitből fakadó az el- és befogadás gesztusa is, amivel a hozzánk érkezőkhöz viszonyulunk. Ennek finom jelzései a mécses és a teával kínálás. Azon dolgozunk, hogy nálunk menedéket találjanak a megfáradtak.

– Mintha ma jóval több és többféle szenvedélybeteg élne közöttünk, mint régebben. Ráadásul sokan olyasmitől függenek, amiről korábban nem is gondoltuk, hogy függőséget okozhat: vásárlás, evés, kávé, kóla, energiaitalok, kapcsolatok, csoki, szerelem, szex, munka, sport, játék, számítógép és még sorolhatnánk. Ön szerint ma több a függő, mint korábban? Ha igen, mi okból?

– Az ember eredendően függő lény. Rengeteg mindentől függ, például a Holdtól, amely nélkül a világunk nem is létezhetne a mai formájában. Más azonban a helyzet a kóros és káros függéssel, amely mögött mindig valamilyen hiány: a kapcsolatok, a testi-lelki egészség hiánya húzódik meg.

A függés a hiány kiküszöbölése érdekében adott szélsőséges válasz. És egyidős az emberiséggel.

Fontos jellemzője a gyors vágykielégítés. Ami a mi korunkat a korábbi koroktól megkülönbözteti, az a bennünket érő ingerek elképesztő intenzitása és gyors egymásutánja. Ez hajlamosabbá tesz a függésre. És minél erősebb szertől válik valaki függővé, annál hamarabb fog vágyni az újabb élményre. 

Ez olyan társadalmi probléma, amit hajlamosak vagyunk elhallgatni. Pedig beszélnünk kellene róla, már csak azoknak a gyerekeknek az érdekében is, akiknek a szülei szenvedélybetegek. Legalább egyharmadukat ugyanis fenyegeti a függővé válás, és a traumatikus élményeikről általában nincs kivel beszélniük. A kimondhato.hu oldallal is őket akarjuk segíteni. 

A szenvedélybetegek gyógyulásában az önsegítő közösségeknek van a legnagyobb szerepük. Ezek révén válhatnak tudatosabbá. Mi, a segítőik is sokat tanulunk tőlük.

– Az alkoholfogyasztás része az emberi kultúrának, és a merev tiltás soha nem vezetett jóra. Egy alkohol vagy dohányzás nélküli emberiség fikció. Miért származik mégis annyi gond ebből?

– Pontosítanék: az emberi életnek valóban része az alkoholfogyasztás, de csak bizonyos kultúrákban, hiszen nagy kultúrák egész jól megvannak enélkül. A kulcsmotívum az, hogy egy kultúra milyen módon kezeli az alkohol és más szerek kockázatait. Kiirtani nem kell őket, én is fogyasztok alkoholt. De a szabályozásuk elengedhetetlen. Nem jó, ha az ivás beavatási szertartás, és a gyors lerészegedés a cél, ha a reklámok azt sugallják, hogy attól leszel jól, ha iszol. Magyarországnak jelenleg nincs alkoholstratégiája. Ezért a részeges Józsi bácsi büntetlenül tönkreteheti a családját, míg, ha egy fiatalt elkapnak egy spanglival, büntetőügy lehet belőle. Ez súlyos aránytévesztés. Magyarországon ma több százezezer alkoholista van, és négyszázezer gyerek nevelkedik alkoholbeteg szülő mellett. Létezik ugyan az alkoholbetegeket is segítő állami intézményrendszer, de olyan megelőzési stratégia, mint Lengyel-, Német- vagy Finnországban, nincsen, és kevés dolog történik a gyerekek érdekében. Az viszont nagy öröm, hogy bennünket támogatnak a gondozásukban. 

Amit arról mondott, hogy az alkoholfogyasztás a kultúra része, annak arra kellene sarkallnia bennünket, hogy fejlesszük a fogyasztás kultúráját. Ne a mennyiségen legyen a hangsúly, és ne az ivás legyen a cél, az alkohol például csak a családi-baráti együttlétek szolid kísérőjeként jöjjön szóba.

– Gyakran írják és mondják, hogy a szenvedélybetegség csak tünet. Minek a tünete?

– A társadalomé. A családé. Család és társadalom: hasonló szerveződések. Ady írja 1905-ben: adjanak egy jobb társadalmat, és nem fognak annyian olyan sokat inni. Sajnos Magyarországon hagyomány sírva vigadni. A kapcsolatok ellaposodásának tünete is lehet a szenvedélybetegség, ahogyan az egészséges kultúra hiányának a tünete is, továbbá testi-lelki sérüléseké, a megküzdésre való képtelenségé, a menekülésé és a problémák előli elbújásé, többgenerációs problémahalmazoké, amelyeket mindig alkohollal „kezeltek”, a lelki egészség kultúrájának hiányáé, önmagunk lebecsüléséé.

– Ha valaki nincs tisztában a szenvedélybetegségével, azt rá kell ébreszteni? A munkafüggőség például sokszor rejtve marad, illetve nehéz eldönteni, hogy betegségről vagy kivételes elhivatottságról van szó. Mit lehet kezdeni egy olyan emberrel, aki vitatja, hogy függő? És mi a betegség felismerése után következő lépés a számára?

– Egy ismerősöm, felépülőben levő alkoholbeteg, azt mondta egyszer: „Tudod, most már nagyon jó alkoholistának lenni!” Azért érezte jónak, mert már belátta, hogy beteg, és a gyógyulásán dolgozott. Nem szenvedett többé a szenvedélyétől. 

A józanodás útjára lépés boldogságot is ad. Aki képes segítséget kérni és elfogadni a sorstársaktól, józanul létezni, sőt segítőjévé válni a többieknek, az általában már nagyon jól érzi magát. 

Akik hozzánk kerülnek, általában már tudatában vannak a problémájuknak, nem kell „ráébredniük”. „Ráébreszteni” pedig senkit nem is lehet, csak segíteni a ráébredésben. A tőlünk segítséget kérőknek feltett kérdéseink nem is a körül forognak, hogy függők-e, hanem egyszerűen arra vagyunk kíváncsiak, hogyan érzik magukat, és ha mondjuk isznak, az miért jó nekik. Ők maguk szoktak rájönni, hogy valójában nem is jó. 

Sokszor fordulnak hozzánk hozzátartozók, akiknek abban próbálunk segíteni, hogy mit tehetnek a saját érdekükben, mert ők általában jobban szenvednek, mint a beteg. Annak örülünk a leginkább, ha az érintett és a hozzátartozók együtt jönnek. Egy munkafüggő férfival például arról beszélgettünk, hogy a családjára és a családtagjaival való kapcsolatára hogyan hat az ő gyakori távolléte. Mert mindig arról a rendszerről van szó, amely egy családra jellemző, annak a működési zavarait kell átgondolni.

– Hogyan talált rá erre a hivatásra? Milyen különleges érzékenységre, alapbeállítottságra van szükség ahhoz, hogy szenvedélybetegek segítőjeként eredményes lehessen egy szakember? És milyen alapelvekben kell minden önöknél dolgozó munkatársnak egyetértenie?

– 1987 körül késői megtérőként Bajzáth Ferenc plébános köréhez tartoztam, aki csoportokat, lelkigyakorlatokat, kirándulásokat szervezett alkoholbetegek számára. A családomban én is megtapasztaltam, milyen alkoholbeteg közelében lenni, és ez motiválttá tett. Akik ilyen családban nőnek fel, nagyon érzékennyé, empatikussá válnak, vagyis a hátrányukból előnyök, erősségek is fakadnak, ahogyan ezt az Apa, anya, pia című, 2018-ban megjelent könyvünk is taglalja.

Idén húszéves a Fogadó; stabil hagyományai alakultak ki, amelyeket hűségesen őrzünk a kollégáimmal. Hasonló szemléletűek vagyunk, de sosem félünk szenvedélyesen vitatkozni, minden esetet alaposan átrágni, mert

az „egy kaptafára” szemlélet nálunk nem alkalmazható.

Fontos törekvésünk, hogy mi is jól érezzük magunkat, és szeressünk együtt lenni, ezért a teamnapon mindig egyikünk főz a többieknek, és „fehér asztal mellett” beszélgetünk, gondoljuk át a heti teendőinket. Megerősítő látnom, hogy a munkatársaim mennyire hivatásként fogják fel a munkájukat. Olyasmiként, amiért igazán érdemes élni.

Fotó: Pixabay; Lambert Attila

Kiss Péter/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. április 12–19-i ünnepi számában jelent meg.