Amit Isten megenged, az kegyelmeket is hordoz – Interjú Spányi Antal püspökkel a betegek világnapján

– Püspök úr, a betegség olyan krízishelyzet, amellyel kapcsolatban fontos döntéseket kell hoznunk, mert a szenvedés hamar ledöntheti a hit bástyáit bennünk. Nagy a kísértés, hogy Isten büntetését lássuk a betegség okaként, és lázadjunk ellene, amikor rossz dolgok történnek velünk vagy más emberekkel. A fájdalmakat átélve valóban lehet-e ezektől mentesen szabadon, örömben és szeretetben élni?

– Biztos, hogy a betegséget, fájdalmat meg kell tapasztalnia az embernek. Nem Isten büntetése miatt, hanem azért van, mert az ember anyagi létező mivoltában hordozza azt. A mulandóságról azt szoktuk mondani: „ahogy születtünk, úgy meg is kell halnunk”. És ez valóban így igaz, ebből a világból ki kell lépni. Ez a kilépés, és egyáltalán ez a földi út az életünknek egy szakasza, hiszen az örök életben folytatódik majd. De a földi életnek ez a része nem mindenki számára egyforma. Vannak, akik viszonylag jó egészségben öregszenek meg, irigylésre méltó állapotban, szellemi fittségben. És vannak, akik bizony sokféle bajtól szenvednek akár születésüktől kezdve. Vannak, akik későbbi életük folyamán öltözködnek be a betegségekbe és a fájdalmakba. Hallani valóban, hogy hívő emberek is megfogalmazzák: miért engedi ezt a Jóisten, ezt Ő nem engedheti meg, hogy valamilyen betegségbe essünk. Egy biztos, hogy emögött egy rossz tudás, egy helytelen istenkép, teológiai zavar van. Nem büntet minket az Isten, nem ad valakire több keresztet, nem ad nehezebb betegséget. A betegségeket egymásnak adjuk, a világból kapjuk, a mulandó létünkben hordozzuk a bajokat. Nem jól gondolkodik, aki azt mondja, hogy ezt az Isten rótta rám.

Az jó, hogyha az ember azt tudja mondani, hogy a szenvedést, mint egy keresztet el tudom fogadni az Istentől, és fel tudom ajánlani a betegség okozta nehézségeket, fájdalmakat, szenvedéseket, saját bűneimért vagy mások bűneiért, engesztelésül.

Ez nem mindenkinek sikerül, de azt hiszem sikerülhet a hitből, az imádságok által, a szentségek által. Találunk erőt ahhoz, hogy a betegségben is emberek tudjunk maradni, hogy ne engedjük, hogy a szenvedés megnyomorítson lelkileg, elvegye az élet örömét, a másik szeretetének szép ajándékát. Úgy gondolom, hogy a napi imádság, a Jézussal való azonosulás, a Vele való közösség keresése, építése segít ebben. Biztos vagyok benne, hogy a betegek szentségének a felvétele, annak kegyelme nagy lelki erősítést ad. Átsegíti az embert sokféle nehézségen, aggodalmon, szorongáson, félelmen. Mert persze mindannyian félünk a haláltól. Joggal, mert nincs tapasztalatunk róla. Odaállunk egy nagy sötét ajtó elé, amin be kell lépni, és nem tudjuk, mi vár odaát. Ezt hitünkben tudjuk, de akinek nem elég erős, nem elég eleven a hite, az nagyon fél. Azt gondolom, hogy ez nem szégyellnivaló, hanem tudni kell, számolni kell ezzel, hogy ez egy utolsó próbatétel lesz. De ebben segít a betegek kenete, mert a szentség által bizalommal, reménnyel, hittel tudunk átlépni ezen a kapun, az Atyai Ház örömébe. Tehát nem kell feltétlenül a betegségnek, a szenvedésnek, a gyengeségnek, a mulandóságnak a saját lelkünket gúzsba kötnie. És nem kell bennünket ennek az állapotnak tönkretennie. Ne engedjük, hogy a hitünket elsorvassza, meggyengítse, hanem őrizzük és építsük a hitet magunkban, a hit szerinti látásmódot, a hit szerinti életet. És ezért imádkozni kell, minden keresztény embernek.

– A betegek szentsége is kézzel fogható erő, de vannak Istennek emberi küldöttei, akik mellénk tudnak állni. Tudjuk azonban, ha nem jól érintjük meg beteg embertársainkat, akár fizikailag, akár mentálisan is fájdalmat okozhatunk nekik. Éppen ezért bizonytalanok vagyunk, félünk beszélgetni velük a betegségükről, tartózkodunk a látogatástól. Hogyan lehet az irgalmas Isten szeretetével közeledni a beteg ember felé?

– Valóban tapasztaljuk mindannyian, milyen nehéz odamenni egy betegséggel küszködő emberhez. Odamenni egy emberhez, aki esetleg látássérült, és akit próbálnánk egy úton átsegíteni, de sokszor nem tudjuk, hogyan közelítsünk hozzá. Egyáltalán szüksége van-e ránk, vagy megoldja maga, és fölöslegesen próbálkozunk tenni érte. Vagy nagyon is fontos lenne számára, és szegény alig várja már, hogy valaki odaforduljon hozzá. Ezt kívülről egyikünk sem látja. Sokszor amikor beteggel beszélgetünk, akkor megpróbáljuk vigasztalni. Azt gondolom, hogy legtöbbször nem mondunk igazat ilyenkor. Mondunk olyan vigasztaló szavakat, amelyekről biztosan tudjuk, hogy nem igaz, hiszen az orvos előtte megmondta nekünk, hogy nagyon rövid idő van már csak hátra. Persze olyan eset is van, amikor az orvos azt mondja, hogy még évek vannak vissza, és másnap meghal a beteg. A halál ideje, a betegség lefolyása mindig hord magában valami olyan keserűséget, amire az ember nem mindig tud pontosan választ adni. Nem tudjuk ennek az időpontjait, állomásait pontosan kiszámolni. Azt hiszem, az nagyon fontos, hogy megfelelő empátiával és megfelelő érzékenységgel, beleérző képességgel közelítsünk egy olyan ember felé, akihez küldetésünk van. Nem csukhatjuk be a szívünket, sem a szemünket, mert biztosan van valaki a családban, a házunkban, a környezetünkben, aki beteg, aki ránk van bízva, akivel törődni kell. De hogyan? Azt hiszem a legfontosabb, hogy ne akarjak hamis vigasztalást adni, hanem ha egyszer szólnom kell, akkor igazat mondjak neki. És persze nem azt kell mondani, hogy holnap, azt hiszem, meg fogsz halni. Valószínűleg a beteg érzi és tudja, hogy őneki a vége felé jár az élete. De azt azért mondhatom, hogy Isten háza felé tart, hogy az a ház, a Mennyei Atya háza, ahol neki helye van. Abban a házban ő otthonra fog találni, és elmúlik majd minden szenvedés és fájdalom, amiben most része van. Van, amiben ki tudja még egészíteni Krisztus szenvedését, ahogy a Szentírás olyan szépen mondja. Nagyon fontos, hogy őszintén beszéljünk, és talán azt is mondhatom, hogy sokszor az is fontos, hogy ne akarjunk mindent megmondani.

Talán a hallgatás, egy együtt imádkozás lehet sokkal őszintébb, sokkal több, vagy ha úgy tetszik beszédesebb minden másnál. Ehhez az embernek föl kell készíteni a szívét, ez nem könnyű feladat.

Most, amikor a kórházakat megnyitották, és a kórházlelkészi szolgálat elindulhatott, azt tapasztaljuk, sokan bemennek azért, hogy az ott szenvedő, ott gyógyuló betegeknek a segítségére legyenek. Hiszen az ápolónők feladata az a szakápolás tevékenysége. De hogy a lelki segítségeket a kórházlelkészi látogatók végezni tudják, fel kell készíteni őket, tanítani, beszélgetni kell velük. Fel kell készíteni arra, hogy mi várja őket, és hogyan tudnak ők abba a szituációba belépni, megérkezni úgy, hogy ne a maguk okosságát, hanem az Isten vigaszát vigyék a betegnek. És persze szükséges, hogy időről-időre meghallgassuk őket, mert aki a másik ember mellé áll, és a másik ember terhét próbálja enyhíteni, mert az nem megy másképpen. Csak úgy, hogy kitárom a szívemet, hogy az ő szívének a szenvedése az én szívembe áradjon át, hogy az ő keresztje súlyának a fele az én vállamat nyomja, így nem megy. Ez egy komoly teher, egy nagy nehézség, amihez kell az élmények közös feldolgozása. És persze kell egy nagyon mély, imádságos lelkület, hogy az ember a szentségimádások által, az elmélkedés, az imádságok és a könyörgések által odavigye az Úr Jézus elé minden megtapasztalását nap mint nap. Hogy a Szűzanyával induljon el, amikor tudja, hogy a frissen operáltak fájdalmával kell találkozni, az elfekvő osztályoknak a nyomorúságával, az osztályon fekvőknek a szenvedésével kell szembesülni. Ehhez az kell, hogy az ember önmagában, saját lelkében rendben legyen, tehát rend legyen a fejében, a szívében.

– Nehéz a beteg testünkben nem csak a veszteségeket látni, hanem azt, hogy a szenvedésben új távlatok nyílhatnak meg előttünk. A fájdalmak mellett megélhetjük belső szabadságunkat, és nem csak a szeretetet nőhet nagyobbra bennünk, hanem még örömben is élhetünk. Püspök úr azt mondta, a szenvedésben meg kell élnünk Isten közelségét, egyre inkább be kell fogadnunk az életünkbe azt az igazságot, hogy a szenvedésben és mindenféle próbatételben Istennel tudunk találkozni.

– A betegség mindenféleképpen veszteség. Amikor az ember megtapasztalja, hogy milyen vidáman tudtam szaladni, jó kondícióban voltam, a lelkem tele volt örömmel és tervekkel, és most egyszerre beszorult az életem, gyenge vagyok, és meg kell fontolni, hogy mikor keljek fel a fotelból, mert fogy az erőm. Amikor az ember ezt tapasztalja, kétségtelen, hogy fájdalmas, és egy olyan nehézség, amit tudomásul kell venni. De ugyanakkor mindig rajtunk múlik, hogy ebből hogyan jövünk ki.

Minden, amit az Isten tesz velünk, amit megenged velünk, ami történik az hordozza az Ő kegyelmeit, és hogyha azt el akarjuk fogadni, próbáljuk megérteni, akkor a szenvedés, ami emberi tapasztalatunk szerint negatívum, mégis gazdagabbá tud tenni.

Én azt hiszem, hogy érdemes a szentek példáját nézni. Ha csak Kaszap Istvánra gondolunk és Bogner Mária Margitra. Az egyik, aki a maga fiatal 18 évével, szerzetesi álmával és Istennek odaadott életével a szenvedés nagyon nehéz fájdalmai között, keresztje alatt ért meg, és ott lett teljessé. Tudott úgy tanúságot tenni Isten szeretetéről, hogy az évtizedek múlva is erőt ad és vigaszt az embereknek. Ma is jött Brazíliából egy levél, hogy szeretnének Kaszap István-ereklyét kérni, mert annyira tisztelik, és olyan csodálatos volt az élete. Nem az a 18 év volt a csodálatos, amit otthon a családban töltött, vagy az a pár hónap, amit a noviciátusban töltött, hanem az, ahogy a szenvedésben megérkezett Istenhez. De Bogner Mária Margitnak is az egész élete tulajdonképpen szenvedés volt. És ebben a szenvedésben megőrizte a humorát, a jókedvét, viccelődött a társaival, mint egy gyerek, de mindezt a felnőttség keresztjének súlya alatt. Békével tudta elfogadni azt, hogy egy hónappal a szeretet örök fogadalma után a földi élete véget ért, hazatért az Atyához. Tehát rajtunk múlik, hogy egy kereszthez, egy nehézséghez, problémához vagy betegséghez hogyan is állunk hozzá. Ha mindenáron szabadulni akarunk, ha azt mondjuk, hogy ez egy borzasztó állapot, pont engem sújt ez, hogy történhet ez velem, nekem még annyi tervem volt, énrám még annyira szüksége van az embereknek, én olyan fontos vagyok ebben a világban… Ha az ember ezt így nézi, akkor magára marad, és azt hiszem, hogy elég reménytelennek fogja találni a helyzetét. De ha azt mondja, hogy itt vagyok, megteszem, amit tudok, most a szenvedést tudom felajánlani az Istennek, akkor az elfogadott, békésen elviselt szenvedés Istennek adott ajándék lesz. Úgy, hogy az embereket is tanítom általa. Nem kell összeroppanni, nem kell kétségbeesni, nem kell panaszkodni, hanem ezen keresztül is az Istenhez kell közelebb kerülni. És lehet tanúságot tenni a Lélek erejéről, akár a testi gyengeséggel szemben. Ezek nagyon fontos dolgok. Hogyha ezt megérjük, hogyha próbálunk annyi örömet adni, annyi figyelmet adni, és persze elfogadni is azoktól, akik körülöttünk vannak – amennyire csak képesek vagyunk rá –, akkor én azt hiszem, hogy a nehézségek, betegségek keresztjei csiszolnak bennünket, és mint egy drágakő, értékes gyémánttá csiszolva szebbé tudják varázsolni lelkünket. Persze, nem csak a nagy szentek életében látjuk ezt, én egészen biztos vagyok benne, hogy az ismeretségi körünkben, akiknek közelről látjuk a szenvedéseit, fogunk találni olyanokat, akikről azt mondjuk majd, hogy milyen szép volt az életük. Milyen szép halála volt, mert békében elfogadva és Isten ajándékát látva, akár még a halálban is, képes volt arra, hogy az Ég felé emelkedjen. Tehát fontos volna megérteni azt, hogy mindig, minden körülmények között Istennel együtt legyünk a szenvedésben, a betegségben, az egészségben, a vidámságban, a lelki próbatételekben. Mert Isten mindig velünk van.

– Ferenc pápa Szűz Mária lourdes-i jelenésének emléknapján, február 11-én imádságra hívja a híveket a betegekért, különösen a koronavírus áldozataiért. A betegség ráébreszt saját sérülékenységünkre, de hogyan tapasztalhatjuk meg a Szűzanya jelenlétét, azét az Égi Anyáét, aki tudta, mit jelent a fájdalom? Ahogy Püspök úr is említette, a földi anyák szeretetükkel enyhíteni tudják beteg gyermekeik szenvedéseit, milyen nagy segítség, amikor Mária siet segítségünkre a bajban.

– Kalkuttai Teréz anya mondta, hogy amikor kora reggel felkel, és olyan nehezen indul a napja, nehezen szedi össze magát, és úgy érzi, hogy össze van törve, és még három napig kéne, hogy aludjon, hogy embernek érezze magát – akkor a Szűzanyára tekint, felé sóhajt, hogy induljon a napja. Én azt hiszem, hogy Mária mindenkihez közel van. Az anyai szeretetét mindenki megtapasztalja. Olyan érdekes az anyai szeretet, az olyan elementárisan hozzátartozik az emberi élethez, mindannyiunk létéhez. Még azok a gyerekek is, akik valami miatt anya nélkül nőnek fel ebben a világban, nekik is az anya, az valami olyan fogalom, amiért képesek másokkal harcolni. Azt se tudja ki az édesanyja, de azt mondja: az anyámat te ne bántsd. Az égi Édesanya, a Szűz Mária ugyanígy van. Ha a hitben él az ember, akkor megtapasztalja annak a mondatnak a valóságát – amihez valószínű azért idő kell, amihez meg kell érni az embernek lelkileg is, és szenvedéseken is keresztül kell mennie –, hogy mit jelentett az, amit Krisztus a kereszten mondott Máriának és Jánosnak. Íme a te Anyád, és íme a Te fiad. Hogy Jézus akaratából vagyunk mi Mária gyermekei, és azé Máriáé, aki mindig igent mondott az Istennek, igent mondott Jézusnak. Ő a példa arra, hogy nekünk is igent kell mondanunk neki. Igent kell mondanunk, ahogy azt Szent István megélte, ahogy megélték a magyar szentek és minden szent, ahogy megéli ma millió és millió keresztény ember, akik Szűz Máriában az édesanyjukat tapasztalják meg, és szeretik. Lehet Máriához közel kerülni. Olyan jó dolog imádkozni a szentolvasót, a rózsafüzért, de nem mondogatni és morzsolni a szemeket automatikusan, gépiesen. Azt hiszem, a világnak ez az elgondolása rózsafüzér imádságról. Hanem úgy kell imádkozni ezt az évszázados imádságot, hogy a 10 üdvözlégy egy időkeret lesz, és ebben az időkeretben elmélkedem arról, ami Jézussal történt, az éppen aktuális titokról. És úgy elmélkedem, hogy Mária szemével próbálom nézni azt. Például mit láthatott Mária abban a pici gyermekben, akit ott a betlehemi istállóban szült meg. Mit láthatott Jézusban, amikor tövissel koronázták és keresztre feszítették. Mit láthatott Benne, amikor az Égbe emelkedett és az Atyai házba érkezett meg. Jó dolog ezt így szemlélni. Közel kerülünk Mária lelkületéhez, közel kerülünk Máriához, megtanuljuk Máriával együtt szemlélni az Úr titkait és így a saját életünk titkait is. Nagyon fontos, hogy a hívő ember igazán közel legyen a Szűzanya lelkéhez. Máriát helyesen kell szeretni, nem babonásan, akár gépies biztosítékokat remélve Tőle az életünkben, hogy például Ő majd a palástja alatt becsempész bennünket a mennyországba, hanem reálisan, ahogy az ember az édesanyját szereti, tiszteli, becsüli, segíti, és próbál tőle tanulni. Hogyha megpróbáljuk ezt az életet így élni, akkor a kereszténységünkben fejlődünk, és mindabban, ami az emberi élethez hozzátartozik. Legyen az betegség, legyen az siker, legyen az öröm vagy bánat.

Mert bármi történik velünk, minden az Istenhez vihet közelebb. De ha nem így úgy állunk hozzá, akkor az Istentől el is szakíthat bennünket.

Mária arra tanít minket, hogy közelebb kerüljünk az Úrhoz, hogy másokat is próbáljunk Ővele együtt közelebb segíteni az Istenhez.

Szöveg: Berta Kata/Székesfehérvári Egyházmegye

Fotó: Székesfehérvári Egyházmegye; Merényi Zita (archív)

Magyar Kurír