Az Egyház szociális tanítása – Szent Pétertől XIV. Leó pápáig

A keresztény ember számára fontos, hogy minden tevékenységét a hit szemszögéből nézze és aszerint cselekedjen. Nem kivétel ez alól az sem, amit modern elnevezéssel a gondoskodáspolitika fogalmával foglalunk össze. A rászorulókról való gondoskodás ugyanis az Egyház alapvető küldetéséhez tartozik.

1. Az Egyház szociális tanítása a Katolikus Egyház Katekizmusában

Az Egyház társadalmi, azaz a társadalomra vonatkozó tanítása öt alappillérből áll, amelyek (1) az emberi méltóság, (2) a szolidaritás, vagyis a szegények iránti különleges szeretet, (3) a szubszidiaritás elve, (4) a közjó és (5) az igazságosság. Mindezek a keresztény ember számára a Biblia tanításából következnek, és az egyházi Tanítóhivatal, a pápai megnyilatkozások fejtik ki ezt számunkra. Értelemszerűen ide tartozik az Egyház kifejezetten szociális tanítása, ha úgy tetszik, egyházi gondoskodáspolitika is, amelynek megértéséhez érdemes mindenekelőtt megnézni, mit ír róla a Katolikus Egyház Katekizmusa (KEK). A katekizmus a bibliai hetedik parancsolat (Ne lopj!) kapcsán foglalja össze röviden és kifejezetten az Egyház szociális tanítását, és hangsúlyozza, hogy az evangéliumból kapjuk az ember igazságára vonatkozó teljes kinyilatkoztatást, és a krisztusi kinyilatkoztatás vezet el bennünket „a társadalmi élet törvényeinek mélyebb megértésére” (KEK 2419). Ez azt jelenti, hogy nekünk mindent Isten perspektívájából kell szemlélnünk, a gondoskodásra szoruló és szükséget szenvedő testvéreinkről való gondoskodást is.

Az Egyház tehát valóban nem jótékonysági vagy civil szervezet, hanem jóval több annál, mivel létének és másokhoz való odafordulásának az alapja nem csupán egy egyszerű emberi elhatározás, hanem Krisztus parancsa.

2. Gondoskodáspolitika az apostolok korától a 19. század végéig

Az arra rászorulókról való gondoskodás a fentiek szellemében az Egyház működését a kezdeteitől jellemzi. Jézus csodákat tett, meggyógyította a testet, hogy ezáltal is szóljon a lélekhez: „Vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az evangéliumot” (Mt 11,5). Éppen ezért volt

már az apostolok korától fontos a szegényekkel való törődés.

Az Apostolok cselekedetei tanúsága szerint a tizenkettő kiválasztott hét férfiút az asztal szolgálatára (ApCsel 6,1–6), akiket Lyoni Szent Iréneusz tanúsága szerint hamarosan diakónusoknak neveztek. A tizenkettő egyike, Szent Péter apostol lett Róma első püspöke, akinek utódai később is kiemelt figyelmet fordítottak a rászorulókra.

A középkorban sorra alakultak azok a szerzetesrendek, intézmények, amelyek a nem keresztény ellenség fogságába esettek kiváltását tűzték ki céljukul. A mercedárius és a trinitárius rend tagjai nem ritkán saját magukat ajánlották fel a kiváltandó fogolyért cserébe. És már itt is megjelenik az, amit a modern korban – más kontextusban – utógondozásnak is szoktak nevezni: a rendtagok azt is vállalták, hogy a fogság alatt gyakran legyengült és elnincstelenedett keresztény testvéreiket életük újrakezdésében is segítik.

Sok helyütt a püspökök, papi testületek (káptalanok), szerzetesközösségek ispotályokat tartottak fent. Olyan szerzetesi közösségek is életre keltek, amelyeknek ez lett a fő karizmájuk, mint például a johanniták (máltai lovagrend) esetében történt. Eközben keleten Nagy Szent Vazul a 4. században egy nagy szociális központ létesítésével tette fel karitatív tevékenységére a koronát, nyugaton pedig valamivel később a bencés monostorok lettek a vendégfogadás központjai. A 13. század első felében indult világhódító útjára egy másik mozgalom is, a kolduló rendeké. Assisi Szent Ferenc követői közül kiemelkedik Árpád-házi (vagy ahogy külföldön ismerik: Magyarországi) Szent Erzsébet, aki az egyik legismertebb magyar származású szent.

Európa nagy részén éppen ferences hatásra elkezdett terjedni az újkor hajnalán a mons pietatis, a keresztény zálogház jótékony intézménye, amelynek fő célja a szegények segítése volt.

Az Egyház karitatív tevékenysége az újkorban új súlypontokat kapott. A reformációt követő katolikus megújulás része volt az oktatás erősítése mint az ember felemelésének fontos eszköze. A nagy földrajzi felfedezések kitágult világában pedig a misszionáriusok álltak helyt az őslakosok közt: nemcsak tanították őket, de nem egyszer ők voltak az egyetlenek, akik megpróbálták megvédeni őket a hódítók túlkapásaitól. Az újkorban új lendületet kapott a betegápolás is. Az ő áldozatos szeretetüknek állít emléket mind a mai napig az, hogy sok nyelven, így magyarul is nővéreknek nevezzük a női betegápolókat.

A francia forradalom (1789) utáni turbulens időszak új kihívásokat hozott magával.

Az ipari forradalom és ennek következményei az Egyház számára is új kihívást jelentettek.

Az új korszakhoz igazodva, de a korábbi korok tapasztalatain és gyakorlatain állva ebben a korban fogalmazta meg az Egyház immár saját rendszerébe foglalva a maga szociális tanítását.

3. XIII. Leótól XIV. Leóig

XIII. Leó pápának (Gioacchino Pecci, 1878–1903) egy, az ipari forradalomnak is tulajdoníthatóan egyre inkább szekularizálódó, a keresztény értékekkel szakítani akaró világban kellett az Egyház értékeit és jogait védelmeznie. Magyar vonatkozású érdekesség, hogy Pecci bíboros az 1878-as konklávét megelőzően a római Falconieri-palota második emeletén lakott – ott, ahol ma a Pápai Magyar Intézet (PMI) helyiségei találhatóak; innen indult a pápaválasztásra.

XIII. Leó adta ki a Rerum novarum (1891) kezdetű, korában kifejezetten forradalmi gondolatokat tartalmazó, de ma is alapvető fontosságú szociális enciklikáját, amelynek apropóját a szocializmus térhódítása adta ugyan, azonban máig az Egyház szociális tanításának alapműve. A dokumentum reflektál a szocialista javaslatokra és elveti azokat, majd felvázolja az Egyház, az állam, illetve a munkaadók és a munkavállalók feladatait.

A Rerum novarum olyan enciklikák sorozatát indította el, amelyek egy-két évtizedenként feldolgozták, illetve aktualizálták a társadalom problémáira adott katolikus választ.

Ferenc pápa programja egyik központi elemévé emelte a segítségre szoruló embertársainkra való odafigyelést. Apostoli útjainak egyik elmaradhatatlan eleme volt a velük való találkozás. Így volt ez 2023-ban is, amikor Magyarországon járt. A budapesti Rózsák terén elmondott beszédében példaként állította elénk Árpád-házi Szent Erzsébetet, aki a tevékeny szeretetnek (caritas) a nyelvét beszélte. De mi jellemezi ezt a nyelvet? A pápa szerint döntő jellemzője a másikkal szemben érzett compassio: a latin kifejezés egyszerre jelent együttérzést és együttszenvedést. Hangsúlyozta, hogy „olyan Egyházra van szükségünk, amely folyékonyan beszéli a tevékeny szeretet nyelvét”.

Ferenc utóda a XIV. Leó nevet vette fel. Megválasztása estéjén mondott első nyilvános beszédében hangsúlyozta, szociális kérdésekben elődei útján fog járni: olyan Egyház vezetője akar lenni, amely „mindig békére törekszik, mindig szeretetre törekszik, mindig közel lenni igyekszik, különösen azokhoz, akik szenvednek.” Erre a témára a Szentatya különböző megszólalásaiban azóta is újra és újra visszatér.

A Leó név választását a konklávé után két nappal ekképpen indokolta: „Névválasztásomnak több oka is van, de elsősorban az, hogy XIII. Leó pápa a Rerum novarum kezdetű történelmi enciklikájával a szociális kérdéssel foglalkozott az első nagy ipari forradalom összefüggésében; az Egyház pedig ma mindenkinek felajánlja az ő szociális tanításának örökségét, hogy válaszoljon az újabb ipari forradalomra és a mesterséges intelligencia jelentette fejlődésre, melyek új kihívásokat állítanak elénk az emberi méltóság, az igazságosság és a munka védelmét illetően.”

A névválasztás tehát programot is ad egyben: ahogyan a 19. században XIII. Leó pápának az ipari forradalommal, és az ezzel együtt járó társadalmi, egzisztenciális bizonytalansággal kell megküzdenie, úgy

a 21. század talán legnagyobb kihívását az újabb ipari forradalom, illetve a mesterséges intelligencia megjelenése jelenti, amely a társadalomra olyan morális kihívásként jelentkezik, amelyre az Egyház mint erkölcsi tekintély segítségével választ kell találni:

hogyan lehet egy olyan erkölcsös társadalmat működtetni, amely egyszerre használja ki a technikai fejlődés adta lehetőségeket, de védi az ember istenképiségből adódó méltóságát, és megmarad a krisztusi igazságosság talaján. Egy nagyon gyorsan változó világban élnünk, mégis segít bennünket a válasz keresésében az Egyház kétezer év óta változatlan tanítása.

Szerző: Tóth Tamás, PPKE BTK Gondoskodáspolitikai Intézet

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír