Egy önkéntes beteglátogató tanúságtétele

A Betegek Gyógyítója Kórházlelkészség önkéntes tagjaként ebben az évben Szekszárdon, a Tolna Vármegyei Balassa János Kórház Tüdőgyógyászati Osztályán kezdtem el a szolgálatot. Szeretem a „hegyet”, ahol az osztály van, mert gyönyörű kilátás nyílik a városra, és felfelé menet különleges növényeket is tudok fotózni, mint például az egyik fenyőféle, amit gumifenyőnek képzeltünk el a betegekkel, ugyanis ezeket a fotókat nem a magam örömére, hanem a betegeknek szoktam készíteni, mert a tüdőosztályon ritka az, ha valaki fel tud kelni... Így a fotóimmal meg tudom mutatni, mi az, ami az ablakok túloldalán van. Ezek a fotók az aznapi egyik élményt jelentik a betegek számára.

Az osztályon egy hosszú, véget nem érő folyosó vezet végig. Az ott dolgozók mind-mind mosolyogva és kedvesen fogadnak, pedig már tudom, hogy amit én csak pár órán át látok és érzek, az nekik ott a mindennapi életük része. A lelkiéletük része. Önkéntes beteglátogatóként és hitoktatóként azt mondom a hivatásomra, hogy jutalmam az élettől, hogy ezt tehetem. Azon gondolkodtam, hogy az ott dolgozók miként élik ott meg a munkájukat. Nagyon kedvesek, segítőkészek az osztály orvosai is. Listát kapok, hogy kihez menjek mindenképp; ki az, akinek a legnagyobb szüksége van rám; kit látogattak régen; ki az, aki szomorúbb. Sőt azt is elmondják, hogy mire kell figyelnem, hogy ki az, akivel csak németül értek szót; ki az, aki halkan beszél, ezért jobban figyeljek.

Kimegyek az iskolából, és azt gondolom, hogy ez egy más világ.... Pedig nagyon sok a közös pont, és nem csak abban, hogy közösen imádkozunk, van, hogy az egész kórterem együtt. Egy nagyon beteg néni, már nyolcvan felett, miután megitattam, kicsit élénkebb is lett, de azt mondta, nem tud már imádkozni, gyenge, és tényleg többször be-becsukta a szemét, miközben ott voltam mellette és fogtam a kezét.... Kérdeztem, van-e kedvenc éneke. Rázta a fejét, hogy nincsen. Kérdeztem, hogy a Megy a gőzöst csak ismeri. Elkezdtem dúdolni, ő pedig lassan énekelni. Csak hogy én közben az étkezés előtti imát kezdtem énekelni erre a dallamra, ő pedig aztán velem. A végén mosolygott. De olyan huncutul. És mondtam neki, hogy ugye erre nem számított. Aztán kérte, hogy imádkozzak én, ő meg csak mondja velem magában. Összefogtam a kezeit az enyémek közé, és így imádkoztunk.

De nemcsak imádságos éneket énekelünk, hanem az egyik kórteremben két idősebb úr feküdt, szintén 80 felettiek. Kiderült, hogy mindketten a következő napokban lesznek születésnaposok. Nekem ennyi elég is volt ahhoz, hogy Halász Judit Boldog születésnapot című számát már keressem is a telefonomon, és ezzel a lendülettel már énekeltem is nekik, és tudom, hogy tetszett nekik, meglepte őket, és nagyon örültek, akárcsak a folyosón álldogálókat, akik közelebb jöttek, és hallgatták. Az egyik úr megköszönte, és megkönnyezte. Lehet, én is, de ekkor már arra figyeltem, hogy a másikuk, aki nem beszélt, a kezével mutatta a ritmust. 

De volt még egy különleges élményem, ami szintén egy idős hölgy személyében érkezett meg a szívemhez. Harminc évvel ezelőtt volt 45 éves házas, amikor is a házasok megáldása alkalmával ő írta és mondta el a plébánosnak a köszöntő-, köszönőbeszédet. Ezt ma kívülről mondta el nekem. Túlzás nélkül állíthatom, hogy legalább két A/4-es oldalnyi köszöntőt mondott el nekem, a kezemet fogva, miközben úgy éreztem, ő sokkal inkább kapaszkodik belém, mint amennyire én tartottam őt. Az a köszöntő tele volt hálával, örömmel, családdal, szeretettel, az elmúlt idővel, tisztelettel a szülők, ősök és a szülőfalu iránti megbecsüléssel, alázattal. Különleges zárása volt ott, akkor ennek a pár órának.

Lefelé menet a hegyről még egyszer megnéztem egészen közelről a fenyőt, olyan közel hajoltam hozzá, hogy érezzem az illatát is... Most azon gondolkodom, hogy ezt az illatot a következő látogatáson hogyan osztom majd meg a betegekkel.

Szöveg és fotó: Janó Attiláné önkéntes beteglátogató

Forrás és fotó: Pécsi Egyházmegye

Magyar Kurír