Gelencsér András A levél című film kapcsán a KATTÁRS-on: Összefogásra van szükség világunk érdekében

A Szentatya 2015-ben írta ezt az enciklikáját a környezeti válságról és közös otthonunk, a Föld megóvásáról, kifejezve szándékát, hogy mindenkivel párbeszédet szeretne kezdeni s folytatni erről a témáról.

A pápa megkérdezte a tudósok véleményét a klímaváltozásról, majd teológusokkal beszélt arról, mit mondhat az Egyház erről. Így született meg a Laudato si’.

A film rögzíti, hogy Ferenc pápa személyesen írt levelet a világ különböző részeiből származó négy embernek, akik különösen sokat tesznek a környezetért, a teremtett világ védelméért: az afrikai Szenegálból származó klímamenekültnek, a brazíliai Amazonast körülölelő esőerdőben élő őslakos törzsfőnöknek, egy indiai klímaaktivista diáklánynak és a Hawaii-szigeteken lakó, a korallzátonyokat tanulmányozó tudós házaspárnak. Mindnyájukat meghívta a Vatikánba.

Az egyik megszólaló szerint a Szentatya nem csupán négyüknek, hanem minden embernek írta levelét, az egész emberiséggel akarta megosztani aggodalmait a Föld helyzetével kapcsolatban.

A dokumentumfilm a fent említett meghívottak személyes történetén keresztül mutatja be a klímaválság pusztító hatását a természet egészére és az emberekre. A filmből többek között kiderül: Afrika a globális károsanyag-kibocsátás mindössze három százalékáért felelős, ennek ellenére a földrészen élők szenvedik el a klímaváltozás legbrutálisabb hatásait. Szakértők azt jósolják, hogy a kontinensen 2050-re 1,2 milliárd ember hagyhatja el otthonát az éghajlatváltozás miatt. A tartós szárazság, a bozóttüzek, a villámárvizek emberek ezreinek, tízezreinek teszik tönkre az életét, sok esetben haláleseteket is okozva.

A tengeri hőhullámok a korallzátonyokat pusztítják, aminek következményei ugyancsak súlyosak, mivel a koralloktól függ a tengeri élőlények 25 százaléka. A korallok egynegyede pusztult el a Csendes-óceán Hawaiihoz közeli részén.

Az Amazonas esőerdejében béke és nyugalom honolt, amikor 2002-ben megjelentek a fakitermelő cégek, melyek hatalmas területet vettek birtokukba, és hozzákezdtek a fák kivágásához. A filmben szereplő őslakos törzsfőnök szerint a brazil társadalom egy része pénzpiaccá akarja változtatni az amazonasi esőerdőt. A csak haszonban gondolkodók nem válogatnak az eszközökben, hetente átlagosan négy föld- vagy környezetvédőt gyilkolnak meg.

A filmben többször idéznek Ferenc pápa megnyilatkozásaiból. A Szentatya felhívja a világ figyelmét:

látjuk, mi történik a világban, és a legrosszabb, hogy kezdünk hozzászokni ehhez,

már nem rendülünk meg, ha felborul a tengeren egy menekülteket szállító csónak, „és ez a megszokás szörnyű betegség”.

Ferenc pápa emlékeztet: hirdetjük, hogy a civilizáció megszabadított minket a rabszolgaságtól, de ez hatalmas hazugság. Az úgynevezett „haladás”, a gazdaság felsőbbrendűsége egyre inkább rabszolgákká tesz bennünket. Nemcsak mi, hanem közös otthonunk, a Föld is veszélyben van.

A Szentatya a globalizáció által fémjelzett korszak jelképének tartja a bibliai Bábel tornyának történetét. Az építkezés elindítója az emberi arrogancia volt. Munkások ezrei, tízezrei fáradoztak a torony megépítésén, és aki elejtette a téglát, azt brutálisan megbüntették. Ha egy munkás elesett, nem számított, lecserélték, dolgoztak tovább.

Ez a kulcs a mai történések értelmezéséhez: az emberi arrogancia tornyát építjük, a hatalom és a gazdaság tégláival.

A mai ember is rabszolgaként dolgozik, és semmi nem történik, ha elesik. Ugyanígy akkor sem, ha a természet pusztul el. A gazdaság arroganciája néhány ember hatalmának arroganciája, akik mindent használnak, mindent és mindenkit felhasználnak, és elpusztítanak.

Ferenc pápa szerint a helyi őslakos kultúrában gyökerező mozgalmak, az ifjúság és az egymást támogató, segítő közösségek lehetnek a jövő építőkövei. A film talán legfontosabb üzenete:

a természettel való kapcsolatunk nem újulhat meg magának az emberiségnek a megújulása nélkül. Vagyis a szív megtérése nélkül.

A film megtekintését követően Szalay Tímea, a Veszprémi Főegyházmegye teremtésvédelmi referense beszélgetett Gelencsér Andrással, a Pannon Egyetem rektorával és Temesvári Balázzsal, a Veszprémi Közüzemi Szolgáltató Zrt. vezérigazgatójával.

Szalay Tímea kérdésére: mi az, ami a legjobban megragadta beszélgetőpartnereit a filmből, Gelencsér András azt válaszolta: az, amikor Ferenc pápa Bábel tornyának szimbólumáról szólt a természet pusztításával összefüggésben, és azt mondta: „Állj!” Ez nagyon erős üzenet.

Temesvári Balázs azt emelte ki, amikor a pápa az ifjúság hangjáról beszélt, mert ebben benne van a remény, a jövőbe vetett hit. Ez nagyon fontos a mindennapjaink szempontjából is, hogy így nézzük a világot, és próbáljuk meg a saját területünkön, környezetünkben egy kicsit jobbá tenni azt, és elvégezzük, amire meghívást kaptunk a Jóistentől. Őrizzük meg a teremtett világot a következő generációnak. Sokkoló volt, amit az indiai kislány mondott: olyan világot hagyunk az utódainkra, ami sokkal rosszabb és élhetetlenebb, mint amit a szüleinktől kaptunk.

Gelencsér András hangsúlyozta:

a film azt mutatta be, mennyire sokszínű és sebezhető a világ, és mekkora összefogásra van szükség ahhoz, hogy bármit tehessünk az érdekében.

Az emberek többsége a teremtésvédelem kapcsán hajlamos a saját közvetlen környezetére gondolni, és ami ezen túl van, nem nagyon érinti meg. Úgy gondolják, elég, ha valamit megtesznek a saját környezetünkben, és a világ meg lesz mentve. Közben látjuk, milyen körülmények között élnek emberek, mennyi veszélynek vannak kitéve. A filmnek és a pápa üzenetének sürgető mondanivalója:

a világnak globális problémái vannak, amelyeknek mi és mások is elszenvedői vagyunk, és rendkívül nehéz önmagunkban bármit is tenni ez ellen.

A filmben is elhangzott összefogás nagyon fontos. Szomorú, hogy a világ nem ebbe az irányba, sokkal inkább a szétesés felé halad, mint a hidegháború idején.

Temesvári Balázs úgy érzi, hogy meghívást kaptunk a Szentatyától. Ha a saját területünkön megpróbáljuk élhetőbbé tenni a környezetünket, akkor a sok kis darabból kialakulhat egy szép nagy mozaikkép, ami élhető világot mutathat. Ezt kell erősítenünk, és ugyanilyen lényeges a példaadás: megmutatni, hogy számunkra alapvetően fontos a teremtett világ védelme, ebben nekünk szerepünk van, kinek-kinek a maga területén, és igyekeznünk kell jobb irányba vinni a dolgokat.

Gelencsér András állítja: nem igaz, hogy tudjuk, mit kellene csinálnunk. Amiről azt gondoljuk, hogy tudjuk, az is egy nézőpont csupán. Ha csak a saját környezetünkben cselekszünk,

azt képzeljük például: napelemet telepítünk, a világ meg van mentve… Közben azt nem gondoljuk végig, honnan származik ez a napelem, az alapanyag bányászata hol történik, mivel jár.

A problémát átdobjuk a „másik térfélre” – most már azt mondjuk, a globális délre. Egyik problémából csinálunk egy másikat, de ez nem a megoldás. Ha nem gondolkodunk egészben, és nem vagyunk tekintettel másokra, akkor azok a megoldások, amiket annak gondolunk itt, a mi kényelmünkben, a Föld szempontjából semmit nem jelentenek.

A pápa felszólítása – „Állj!” – nem arra vonatkozott, hogy ne bocsássunk ki több szén-dioxidot, hanem hogy ennek az egész pazarló, túlfogyasztó társadalomnak a működését alapjaiban kellene megváltoztatni. Az „Állj!” felszólítással a „tornyok” növekedésére utalt. Mit teszünk a Földdel?

Magyarországon például átlagosan minden órában három futballpályányi területet betonozunk le, úgy, hogy közben csökken a népesség száma. Ezt hívjuk fejlődésnek…

De Kínát is meg lehetne említeni, ők sokkal nagyobb léptékben csinálják ugyanezt, pusztítják a természetet.

A teremtett világ és az ember által teremtett világ között alapvető különbség, hogy amit mi létrehozunk, az nem tudja reprodukálni, megújítani önmagát. Egy idő után tönkremegy, az enyészeté lesz, nekünk kell folyamatosan újjáteremtenünk, újjáépítenünk, de ha a természet beszűkül, és nem hagyunk neki teret, akkor nem lesz a világban olyan, ami képes újjáteremteni önmagát. Egy mesterséges világban pedig nem lehet fennmaradni; az olyan elképzeléseknek, hogy majd más bolygókra költözünk, semmi értelmük nincsen.

A Pannon Egyetem rektora szerint A levél című filmet minél szélesebb körben kellene hirdetni, vetíteni. Kivételesen fontos filmről van szó, amely nagyon sok nézőt megszólíthat, a dolgok újragondolására, cselekvésre ösztönözhet. Minél előbb meg kellene ezt tenni, mert az óra ketyeg, nincs sok időnk.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotós: Merényi Zita

Magyar Kurír