Kocsis Imre: Krisztus-himnuszok az Újszövetségben

A tudós professzor röviden felvázolja a himnuszokkal kapcsolatos modern kutatás történetét, és megállapítja: az Újszövetség krisztológiai himnuszai lehetővé teszik, hogy megismerjük mind az ősegyházi istentiszteletek bizonyos vonásait, mind az első keresztények elkötelezettségét az örökölt hagyományok iránt.

A könyv szerzője két csoportba osztotta az elemezendő szövegeket: az egyik csoportba azok az őskeresztény himnuszok tartoznak, amelyek nagyjából az eredeti formájukban kerültek be valamelyik levélbe: Fil 2,6-11; Kol 1,15–20; 1Tim 3,16; a másik csoportot azok az ünnepélyes, himnikus szakaszok alkotják, amelyek az adott könyv szerzője alkotásának tekinthetők, de bennük ősibb elemek lettek feldolgozva: 1Pt 2,21–25; Zsid 1,1–4; Jn 1,1–18; Jel 5,9–14.

Az első csoportba sorolt himnuszok közül Szent Pál filippiekhez írt levelének jelzett versszaka: „aki Isten formájában létezve nem tartotta zsákmánynak az Istennel való egyenlő levést, hanem kiüresítette önmagát szolga formáját felvévén, embereknek hasonlóságában lévén, és külsejét tekintve találtatván, mint ember, megalázta önmagát engedelmes lévén egészen a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért az Isten felmagasztalta őt, és ajándékozta neki a minden név feletti nevet, hogy Jézus nevében hajoljon meg minden térd, a mennyeieké, a földieké és a földalattiaké, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atyaisten dicsőségére”.

Kocsis Imre megállapítja: a Fil 2,6–11 krisztológiai szempontból az Újszövetség egyik legkiemelkedőbb szövege. Utalás van benne a preegzisztenciára, a megtestesülésre, a Krisztus életét meghatározó engedelmességre, amely a kereszthalálban éri el csúcspontját, valamint a halált követő felmagasztalásra, amelynek következtében Krisztus egyetemes uralomra tett szert. Leszögezi: az alázatnak és az engedelmességnek hangsúlyozása a földi élet küldetését teljesítő Krisztus magatartásának fő jellemvonásaként egyedülállónak mondható az őskeresztény hitvallások és himnuszok tekintetében. A „mégpedig a kereszthalálig” megjegyzés, amelyet több kutató Pál kiegészítésének tart, még inkább nyomatékosítja a szabadon vállalt megalázottságot, hiszen a keresztre feszítés az ókorban az egyik legmegalázóbb és legkegyetlenebb kivégzési mód volt.

Kocsis professzor elemzésének végkövetkeztetése: a himnusz nem vezethető le egyetlen ószövetségi vagy hellenista szövegből sem. Bár több, főleg ószövetségi motívum is felfedezhető benne – ami az ősegyház integráló képességét jelzi –, de létrejöttében mindenekelőtt a Krisztus istenségébe, megtestesülésébe és megdicsőülésébe vetett hitbeli meggyőződés játszott döntő szerepet. A himnusz egy parainetikus egységhez (1,27–2,18) tartozik, amelyben Pál apostol a hiteles keresztény életre vonatkozólag ad buzdítást a Filippiben élő Krisztus-hívőknek. A hangsúly a szeretet által megvalósuló egyetértésen és egységen van. E tekintetben különös nyomatékot kap az alázat: „Ne tegyetek semmit versengésből, sem hiú dicsőségvágyból, hanem mindenki alázattal tekintse a másikat maga fölött állónak.” Kocsis Imre egyetért azokkal a kutatókkal, akik szerint Pál a himnuszt azért iktatta be erre a helyre, hogy Krisztus alázatos magatartását példaként állítsa olvasói elé. Ám többről van szó:

Krisztus nem csupán példa, hanem a keresztény élet alapja.

A második csoporthoz tartozó himnuszok közül Péter apostol első levelének idézett versszaka: „(Hiszen erre vagytok hivatva), mert Krisztus is szenvedett értetek példát hagyva nektek, hogy az ő nyomdokait kövessétek. Aki nem követett el bűnt, és nem találtatott álnokság az ő szájában. Aki szidalmazva nem szitkozódott, szenvedve nem fenyegetőzött, hanem átadta (ügyét) annak, aki igazságosan ítél.”

Kocsis professzor elemzésében kiemeli: a „Hiszen erre vagytok hivatva…” mondat még nem a himnikus szakasz része – a zárójeles résszel ezt kívánja jelezni –, hanem átvezető szerepet tölt be, összekapcsolja a levél rabszolgáknak adott közvetlen buzdítását (18–20.) a Krisztusra vonatkozó kijelentésekkel. Az itt említett „hivatás” nem önmagában a szenvedésre vonatkozik, hanem arra a magatartásra, amelyről a 19–20. versekben van szó: jót cselekedni, illetve békével bírni az igazságtalanságból fakadó viszontagságokat és szenvedéseket. Ugyanakkor a Krisztus példájára történő hivatkozás a következő versekben azt is világossá teszi, hogy a hivatás szorosan összefügg a Krisztus-követéssel. A hívő rabszolgák, s voltaképp minden keresztény Krisztus követésére kapott meghívást, ami nyilvánvalóan azt jelenti, hogy Krisztust tekintik példának és az ő magatartását igyekeznek saját helyzetükben követni. A Krisztussal való kapcsolat nélkül az „erre vagytok hivatva” kijelentés túl merész lenne, és méltán válthatna ki ellenérzést. A követést illetően nem egyszerűen Jézusnak mint Mesternek követéséről van szó, hanem a szenvedés útján járó Krisztus követéséről, az Mk 8,34 mondásának megfelelően: „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen.” A kötet tudós szerzője megjegyzi: húsvétot követően ez a „Jézus után menés” csak átvitt értelemben lehetséges. Bizonyára ezért beszél az 1Pt 2,21 a „lábnyomok” követéséről:

az igazságtalanul okozott szenvedések elviselése által mutatkozik a hívő ember Krisztus hiteles tanítványának”.

Kocsis professzor a kötet bevezetőjében megfogalmazza reményét, hogy könyve, „amellett, hogy betekintést nyújt az exegézis módszertanába, a Krisztusba vetett hit elmélyülését és az imaélet gazdagodását is elősegíti”.

Kocsis Imre: Krisztus-himnuszok az Újszövetségben
Szent István Társulat, 2023

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: pixabay; Szent István Társulat

Magyar Kurír