Molnár Antal történész a magyar és a horvát egyház helyzetéről a török hódoltságban

Molnár Antal 2019 szeptemberében védte meg akadémiai doktori értekezését; a disszertáció alapján írott könyve decemberben látott napvilágot, Magyar hódoltság, horvát hódoltság. Magyar és horvát katolikus egyházi intézmények az oszmán uralom alatt címmel, a Történettudományi Intézet Magyar Történelmi Emlékek sorozatában.

A kötet a szerző negyedszázados kutatásainak eredményeit összegezi, amelyeket Rómában és számos magyarországi és horvátországi levéltárban folytatott a Katolikus Egyház 16–17. századi történelméről. A középkori Magyar Királyság 1541 után három különböző államalakulat keretében maradt fenn. Az ország északi és nyugati felében a Habsburg Monarchia részeként működött tovább; a délkeleti területeken alakult meg az oszmán adófizető Erdélyi Fejedelemség; az egykori királyság középső, központi vidéke a fővárossal, Budával együtt az Oszmán Birodalom egyik tartománya lett.

Molnár Antal könyvének kiindulópontja a török hódítás alatt megvalósult oszmán–magyar kettős uralom, a kondomínium kérdése: mi tette lehetővé, hogy az oszmánok, történelmükben egyedülálló módon kénytelenek voltak eltűrni, hogy a meghódított magyar területeken a magyar uralmi szervek, a földesurak, a vármegyék és a Katolikus Egyház adóztasson, közigazgatást működtessen és jogszolgáltatást folytasson. Erre a megosztott hatalomra az Oszmán Birodalom európai határai mentén, Albániától és Montenegrótól egészen a lengyel Podóliáig máshol nem találunk példát.

A magyar hatalom megőrzésében a Katolikus Egyház is jelentős szerepet vállalt. A magyar püspökök nem tartózkodhattak ugyan székhelyükön, de helynökeik révén gyakorolták joghatóságukat, és szervezték a lelkipásztori ellátást a török uralom alá került egyházmegyéikben. A török–magyar kondomínium egyediségének fontos bizonyítéka, hogy míg a magyar püspökök saját kezdeményezésükre kérték fel vikáriusuknak a hódoltságban működő magyar világi papokat, jezsuitákat és ferenceseket, addig a zágrábi püspököknek a bosnyák ferencesek ajánlották fel szolgálataikat és Zágráb jogainak védelmét a török kézre került Szlavóniában. Ez a jogvédelem azonban fikcióra épült, hiszen a kérdéses szlavóniai plébániák a török hódítás előtt a pécsi püspökséghez tartoztak, nem pedig a zágrábihoz. A Boszniától elszakadni kívánó szlavóniai ferencesek törekvéseinek következtében került át Pozsega és vidéke a török kiűzése után a pécsi püspökségtől a zágrábi egyházmegyéhez.

A török uralom alatti katolikus egyháztörténet legnagyobb máig ható tanulsága elődeink szilárd ragaszkodása a középkori Magyar Királyság eszméjéhez. Az oszmán hódítás ellenére minden kortárs számára egyértelmű volt a „három ország, egy haza” valósága. Ennek érdekében sohasem mondtak le az ország egyesítéséről, a török alatti magyarság lényegében a magyar jogrend szerint élte életét, a töröknek való adózás és az oszmán törvények bizonyos elemeinek betartása mellett. Ennek köszönhető, hogy 1686 után a felszabadult országrészek integrációja, százötven év török uralom után és a magyarság hatalmas vérvesztesége ellenére, természetes módon zajlott le.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír