Nekik kell tudni talpra állni – A Magyar Máltai Szeretetszolgálat vészhelyzetkezelési képzéséről

Egy éve, 2022. március elején érkeztem meg az ukrán határ mellett fekvő településre, ahol nem egy reality show forgatására készültek, hanem a menekültek mellett az egyik magyar politikai vezető fogadására, aki a valós helyzetet jött felmérni a háború kitörése utáni héten.

Nem ilyen katasztrófahelyzetre gondoltam akkor, amikor 2020 elején beadtam a jelentkezésemet a Magyar Máltai Szeretetszolgálat százhúsz órás képzésére. A segélyszervezet vészhelyzetkezelési csoportjának (VHK) vezetője, Szabján Imre sem gondolta, hogy az inkább néhány hetes beavatkozásokra koncentráló, széles működési területet lefedő tevékenységük a szomszédban kitörő háború miatt a menekültválság kezelésével egészen más jelleget ölt, más léptékűvé válik.

„A felsőfokú tanulmányaim vége felé kezdett kicsit hiányozni az egyetemi életemből, hogy valami gyakorlati vetülete is legyen annak, amit tanulok. Ekkor kerültem kapcsolatba az elsősegélynyújtással. Hihetetlenül tetszett, hogyha van egy seb, és azt bekötözi az ember, akkor az be van kötve – beszél Imre arról, hogyan tapasztalta meg a konkrét segítségadást kísérő elégedettségérzést, és milyen úton jutott el a hivatása megtalálásához. – Az első pozitív élmények hatására 2006 körül elvégeztem az emelt szintű elsősegélynyújtó tanfolyamot, ami egyben oktatói képzés is volt. Ezután mondta az egyik barátom, aki szociális munkásként dolgozott a Máltai Szeretetszolgálatnál, hogy mentőápolói tanfolyam indul náluk. Kapva kaptam az alkalmon, és a képzés alatt teljesen beszippantott ez a miliő. Valahonnan innen datálható a vészhelyzetkezeléshez való közel kerülésem. Egy másik szervezetnél önkénteskedtem, amikor 2010-ben Felsőzsolcánál áradt a Tisza, és a szakmai vezetőnk, aki egyébként háziorvos, szólt, hogy szükség lenne ott egészségügyi segítségre. Akkoriban főállásban angol nyelvet tanítottam. Úgy terveztem, hogy egy hétvégére megyek le, de végül – a tanulócsoportok átszervezésével – jóval tovább tudtam maradni, csak úgy három hét, egy hónap után jöttem haza.

Mondhatni tehát, hogy Zsolcán, az árvízzel sodródtam bele ebbe a közegbe. És ott hozott össze az élet Adányi Lászlóval is, aki akkor ezt a területet vitte a Máltai Szeretetszolgálatnál. Amikor aztán véget ért a zsolcai beavatkozás, meg a nyár is, mindenféle képzéseket kerestem, látni akartam, miként lehet továbbfejlődni ezen a szakterületen. Több katasztrófavédelmi projektben is részt vehettem önkéntesként, az Európai Unió segítségnyújtási önkéntesei (EU Aid Volunteers) kezdeményezésnek hála pedig kinyílt előttem a polgári védelem nemzetközi világa, és rátaláltam egy közösségre, egy nagy családra, ami teljesen új színt adott az életemnek. 2019-ben kerültem aztán a Máltai Szeretetszolgálathoz főállású munkatársként” – idézi vissza az eseményeket Szabján Imre.

Azt a bizonyos katasztrófavédelmi tanfolyamot, amire jelentkeztem, már Imre vezetésével hirdette meg a Máltai Szeretetszolgálat munkacsoportja. Talán a kíváncsi újságíró és a segíteni vágyó ember keveredett bennem, amikor a kurzus mellett döntöttem. Gondoltam, lassan esedékes már egy árvíz, amelynél biztos nekem is hasznomat veszik majd. Aztán a felvételi után jó hosszasan kellett várnunk, hogy megkezdődhessen az oktatás, mert bekövetkezett egy egyáltalán nem várt katasztrófa: a koronavírus-világjárvány. A képzésünk így a szokásos egy év helyett másfél évre hosszabbodott, számos jelenléti alkalmat csak online formában tudtak megtartani az oktatók. Az árvízkár utáni lakossági felmérést például úgy szimuláltuk, hogy ki-ki a saját szobájában ült, a „károsultak” meg a vonal másik végén.

Aztán 2021 kora őszén – még mindig a járványos időben – végre sor kerülhetett az első szimulációs gyakorlatunkra, ami egyúttal a vizsgánk is volt. A Duna felvidéki oldalán modelleztünk egy erdőtüzes helyzetet tűzoltók és a Vöröskereszt képzett imitátorai segítségével. Egy kis csapat tagjaként befogadóhelyet kellett üzemeltetnem az egyik község művelődési házában. Mivel nem voltunk elég határozottak, egy-két felbőszült károsult nem bírta kivárni a sorát, ránk törték az ajtót. Egy férjétől elszakadt, zokogó asszony feldúltan azt kiabálta: „Hol a férjem? Hol a férjem?” Ráadásul, mivel nem megfelelően végeztük el az egészségügyi kikérdezést, egy covid-fertőzött is bekerült a szállásra, így mi magunk is veszélyeztetetté váltunk. Voltak azonban a vizsgának jóval sikeresebbnek bizonyult részei is, így a gyakorlatig eljutók végül mindannyian megfeleltek a kívánalmaknak.

Alig fél évvel később pedig már ott voltam egy igazi befogadóhellyé átalakított művelődési házban, valódi bajbajutottak között. A legtöbbjüknek még a nyelvét sem beszélem, hogy tudok így segíteni nekik? – merengtem. Ilyenkor jön rá az ember, hogy a metakommunikáció meg a Google Translate applikáció csodákra képes. Lehet, hogy a kakaót, amit a télinek is beillő, hideg éjszakában megmelegítettem, a kisgyerek végül nem itta meg, mert nem ízlett neki, de mégiscsak hálás volt. És nem, itt senki nem kiabált kétségbeesetten, hogy hol a férje, csak felhívta, és elmondta, hogy megérkezett egy nyugodt helyre itt a határon, vagy magában sírt, hogy nem érte el.

Örökre megmarad az emlékeimben a néni, aki rózsafüzért mormol, hogy kibírja ezt a helyzetet, a srác, aki nem hiszi el, hogy ingyen kap ételt és italt, és leginkább az a hölgy, akivel egy szót sem tudtam rendesen beszélni, mert nem volt közös nyelvünk, mégis

egy szelet süteményt adott hálája jelenként, amit még az anyukája sütött nekik, mielőtt eljöttek otthonról.

Szabján Imrét leginkább a Felsőzsolcán megélt személyes történetek inspirálták arra, hogy a katasztrófavédelem bűvkörébe lépjen. „Egy bácsi háza előtt álltunk meg, és az eljárás részeként egy kérdőív alapján elkezdtünk beszélgetni vele. A bácsinak egyszer csak elhomályosult a szeme, s mondta, hogy ez volt itt az élete, negyven-ötven év. S ott volt egy ház, ami menthetetlennek bizonyult, romokban állt. Ugyanezen a településen, ugyanebben az időszakban találkoztam egy fiatal házaspárral is, ők épp csak elkezdték az életüket, s máris szó szerint elúszott. Kevés pénzüket igyekeztek beosztani, de biztosítást nem kötöttek. Ilyenkor megáll a tudomány, de azért ezeknek az embereknek is igyekszünk kapaszkodót adni, segítséget a továbblépéshez.

Mindig abban próbálunk segíteni, hogy mozgósítsák azokat az erőforrásokat, amijük van, hiszen nekik kell újrakezdeniük az életüket, nekik kell tudni talpra állni, mi ebben legfeljebb kísérők lehetünk.”

E szívbe markoló történetek, a különc, de segítőkész emberek sajátos világa mellett az is ebbe az irányba vitte Imrét, hogy vonzotta a vészhelyzetkezelés összetettsége: vannak olyan időszakok, amikor „sterilebb” környezetben végzik a munkájukat, szinte tanterminek számító körülmények között, máskor viszont, ha helyzet van, azonnali reagálás szükséges, és ott kell lenni a gáton, akár átvitt, akár szó szerinti értelemben.

A szakterület vezetője hangsúlyozza: egy-egy gyors beavatkozásnál a szeretetszolgálat elsődlegesen támogató szerepet lát el, főként pszichoszociális segítséget nyújt, emellett pedig egészségügyi segítségnyújtást is vállalni tud és egyéb, szervezési feladatokat.

A segélyszervezet vészhelyzetkezelési csapatának ereje abban a hozzáállásban rejlik, amellyel a Máltai Szeretetszolgálat alapvetően a társadalmi problémákhoz viszonyul. Ennek legfontosabb mozzanata, „hogy ott, helyben legyünk jelen azoknak az embereknek az életében, akik segítségre szorulnak, úgy tudjunk segíteni nekik, hogy elérhetők legyünk”. Szabján Imre úgy látja, emiatt tudják megérteni, mire van szükségük a bajbajutottaknak a beavatkozást igénylő helyzet legaktívabb, legakutabb szakaszától kezdve egészen a helyreállításig, az újjáépítésig.

Az országos központ hetven fős, jelentős részben önkéntesekből álló csapatának a feladata, hogy az első reagálást megtegye egy-egy helyzetben. Egy elhúzódó eseménynél, mint amilyen most az ukrán válság, vagy amilyen korábban a koronavírus-járvány, egy-egy árvíz, a vörösiszap-katasztrófa volt, a VHK hetven fős kapacitása egy adott ponton már kevés lenne, ha nem volna ott mögötte a segélyszervezet biztos háttere a régiókkal, a csoportokkal, az intézményekkel – mutat rá a területvezető. – „Ez a több ezer főt számláló közösség biztosítja eszköztárunk komplexitását. A VHK-sok már a beavatkozás első pillanatától támaszkodhatnak a szervezet egy-egy térségben jelen lévő különböző intézményeire, mind a tapasztalataikra, mind pedig az infrastruktúrájukra.

Az adott helyzetben mindenkinek személyre szabottan igyekszünk segíteni, ez a hozzáállás fontos fegyvertény. Ehhez kapcsolódik

az a szakmai alapelvünk, hogy segíteni csak jól szabad

– hangsúlyozza Szabján Imre. – Lehet ez például egy segítő beszélgetés, amikor odamegyünk mondjuk egy árvízkárosulthoz, és beszélgetünk vele arról, amit átélt. Innentől kezdve a lakhatási programig vagy az integrációs programig nagyon széles az a spektrum, amelyen a segítségnyújtás mozoghat. Mindig arra törekszünk, hogy megértsük, mi az, amiben erősítésre van szükség a kárhelyen, nem utolsósorban a Máltai Szeretetszolgálat lelkiségéből, szellemiségéből fakadó különleges módon.”

A veszélyhelyzetek mellett a VHK csapata elsősegélynyújtó képzéssel is foglalkozik. Egyrészt a felzárkózó települések lakosságát oktatják, mivel a Máltai Szeretetszolgálat jelen van a legszegényebb falvakban. Másrészt segítenek annak a fontos alapelvnek a megvalósulásában, hogy minden máltai munkatárs rendelkezzen alapvető elsősegélynyújtó ismeretekkel, képességekkel.

A vészhelyzetkezelési csoport most is ott van a határon. „Kicsit máshogyan, mint a legelején, mivel kialakítottunk ott egy állandó csapatot, vagyis intézményesítettük a segítségnyújtó pontot, hiszen már bő egy éve zajlik a folyamatos beavatkozás. Ehhez kifejezetten olyan embereket verbuváltunk, akik jól tudnak ukránul. Emellett más feladatokat is ellátunk. Pár hete jöttünk vissza Törökországból, éppen most készítjük elő a harmadik segélyszállítmányt, ami a földrengés sújtotta területre megy. Volt egy kezdeti szárazföldi segélyszállítmányunk, azután légi úton tudtunk eljuttatni a helyszínre egy húszmillió forint értékű gyógyszerszállítmányt. Most szerveződik a harmadik szállítmányunk, ami reményeink szerint még húsvét előtt útnak indulhat. A törökországi szerepvállalásunk esetében az is megrendítő volt, hogy éppen az ottani földrengés napján nyitotta meg a kapuit az az iskola, amit a 2020-as horvátországi földrengés után állítottunk helyre.”

Szerző: Agonás Szonja

Fotó: Merényi Zita; Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. április 9–16-i ünnepi számában jelent meg.