Raniero Cantalamessa negyedik nagyböjti prédikációja: A remény mindennapos csodákat tesz

A Pápai Ház szónoka, folytatva Krisztusnak a János-evangéliumban szereplő, „Én vagyok a...” kijelentéseinek elemzését, a 11. fejezetre tért ki, amely Lázár feltámasztásának jelenete köré épül. A keresztény reménység dicsérete fakad fel itt: „nagy taumaturg, csodatevő”, képes volt „bénák és lélekben bénultak ezreit, ezerszer talpra állítani” – mondta, utalva az Apostolok cselekedeteiben elbeszélt jelentre, a jeruzsálemi templom Ékes-kapuja előtt alamizsnát kérő sánta ember meggyógyítására.

A reményben az a rendkívüli, hogy jelenléte mindent megváltoztat, még akkor is, ha külsőleg semmi sem változik”

– jegyezte meg a kapucinus bíboros, felidézve, hogy a reményt a horgony és a vitorla a hajózás világához kapcsolódó képeivel szokták körülírni. A horgony biztonságot ad a hajónak, stabilan tartja a tenger hullámai közepette, a vitorla mozgásra és előrehaladásra készteti. Mindkét módon cselekszik a remény az Egyház hajója és életünk kis csónakja esetében is: begyűjti a szelet és hajtóerővé alakítja át anélkül, hogy zajt csapna, illetve egy jó hajós kezében képes úgy hasznosítani bármilyen szelet, bármilyen irányból fújjon is, hogy a kívánt irányba haladjon.

A remény ugyanis – folytatta a szónok – elsőként jön segítségünkre megszentelődésünk egyéni útján, és akik gyakorolják, azokban a lelki fejlődés alapelvévé válik. Mindig készenlétben van, hogy észrevegye az új, megvalósítható lehetőségeket a jóra. Ezért nem engedi, hogy belesüppedjünk a langyosságba vagy a lustaságba. A remény egyébként sem valamiféle szép és költői belső késztetés, amely álmodozásra és elképzelt világok építésére sarkall. Éppen ellenkezőleg, nagyon is konkrét és gyakorlatias. (...) mindig elvégzendő feladatokat állít elénk. Mi több, mindig talál valamit, amit meg lehet tenni a helyzet javítása érdekében: keményebben dolgozni, engedelmesebbnek, alázatosabbnak, jobban érintettnek lenni. És amikor úgy tűnik, hogy már nincs mit tenni, a remény akkor is megmutatja a feladatot: álljunk ellen a végsőkig, és ne veszítsük el a türelmünket – ajánlotta Cantalamessa, idézve a filozófus Kierkegaard-t.

Sőt – folytatta a kapucinus bíboros – a remény az Újszövetségben kiváltságos kapcsolatban áll a türelemmel. A türelmetlenség, a sietség, a „mindent és azonnal” ellentéte. A csüggedés ellenszere. Életben tartja a vágyakozást. Nagyszerű pedagógus is, nem mutatva meg egyszerre mindent, hanem egyszerre egy lehetőséget tár eléd. Csak a „mindennapi kenyeret” adja. Elosztja az erőfeszítést, és így lehetővé teszi, hogy megvalósítsuk. Ezért – jegyezte meg a bíboros – „a reménynek szüksége van a megpróbáltatásokra, mint a lángnak a szélre, hogy megerősödjön.

A remény földi okainak el kell elhalniuk, egyik a másik után, hogy felszínre kerülhessen az igazi, megdönthetetlen ok, amely Isten”.

Kicsit úgy, mint amikor egy hajót vízre bocsátanak. Az állványzatot, a különböző támasztékokat egyenként kell eltávolítani, hogy a hajó szabadon lebeghessen és haladhasson a vízen.

A megpróbáltatás ugyanis elvesz tőlünk minden kapaszkodót, és arra késztet, hogy csak Istenben reménykedjünk; a tökéletességnek ahhoz az állapotához vezet, amely abban áll, hogy továbbra is reménykedünk, őbenne bízva, még akkor is, amikor a reménynek már megszűnt minden emberi oka. Ahogyan Máriával történt a kereszt tövében, ezért amikor a keresztény hagyomány szerint segítségül hívják, Mater Spei, a Reménység Anyja megszólítással teszik.

A remény átalakító erejéről szóló gondolatokat Lázár feltámadásának jelenete inspirálta, amelynek az a következménye, hogy Jézust halálra ítélik; ez utóbbiból viszont az következik, hogy mindenki, aki hisz benne, feltámad. Itt van tehát Krisztus feltámadásának valódi jelentése, amely különbözik Lázár vagy a naimi özvegyasszony fiának feltámadásától, akik „feltámadtak, hogy újra meghaljanak”, ahogyan Szent Ágoston tanítja. Nem spirituális és egzisztenciális feltámadásról van szó, mint ahogyan ma már meghaladott teológiai tanítások állítják, mint például Bultmann. Éppen ellenkezőleg – jegyezte meg Raniero Cantalamessa. – János evangéliumának két teljes fejezetét Jézus valóságos és testi feltámadásának szenteli, és erről részletes tájékoztatást ad. Számára tehát nem csupán „Jézus ügye”, azaz üzenete támadt fel, hanem a személye is.

A jelenlegi feltámadás nem helyettesíti a test végső feltámadását, hanem annak biztosítéka.

Nem teszi hiábavalóvá, haszontalanná Krisztus sírból való feltámadását, hanem arra épül. Olyannyira, hogy Jézus maga úgy beszélt feltámadásáról, mint küldetése valódiságának legfőbb jeléről.

A Pápai Ház szónoka arról is beszélt, hogy a nem hívőkben nem kevesebb az előítélet a hittel szemben, mint az az előítélet, amivel éppen ők a hívőket vádolják. Azt mondják róluk, hogy nem tudnak objektívek lenni, mivel a hit eleve rájuk kényszeríti a következtetést, amelyre el kell jutniuk, de ezt anélkül gondolják, hogy észrevennék, hogy ugyanez történik velük is. Ha valaki abból indul ki, hogy Isten nem létezik, a természetfeletti nem létezik, és hogy a csodák nem lehetségesek, akkor a következtetése is eleve adott, tehát szó szerint előítélet. Krisztus feltámadása a leginkább jó példa erre, mivel egyetlen ókori eseményt sem támaszt alá annyi első kézből származó tanúságtétel, mint ezt, és közülük néhány éppen a tarsusi Saulra, arra a nagy kaliberű intellektusra vezethető vissza, aki korábban éppen hogy küzdött az ebben való hit ellen. Az apostol ugyanis részletes listát adott a tanúkról, akik közül néhányan még éltek, akik tehát könnyen megcáfolhatták volna őt.

„A feltámadás a remény újjászületése”, ami egy olyan szó, amely furcsa módon hiányzik Jézus igehirdetéséből. Az evangéliumok számos olyan mondását felidézik, amely a hitről és a szeretetről szól, de egyet sem, ami a reményről – mondta a bíboros –, még ha egész igehirdetése arról is szól, hogy van feltámadás a halottak közül és van örök élet. Húsvét után pedig, éppen ellenkezőleg, szó szerint azt látjuk, hogy az apostolok prédikációiban robbanásszerűen megjelenik a remény gondolata és érzése. Magára Istenre úgy hivatkoznak, mint a reménység Istenére. Egyszerű a magyarázata annak, miért nincsenek az evangéliumban a reményről szóló mondások: Krisztusnak előbb meg kellett halnia és fel kellett támadnia.

Azzal, hogy feltámadt, megnyitotta a reménység forrását; ő vezette be a reménység tárgyát, ami az Istennel való élet a halálon túl

– zárta gondolatait a kapucinus szerzetes.

Forrás és fotó: Vatican News olasz nyelvű oldala

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír