Rózsa Huba: Valójában az egész Ószövetség Isten irgalmáról beszél

– A köztudatban – gyakran még a hívők körében is – kétféle istenkép él: az egyik az ószövetségi haragos, bosszúálló és büntető Isten, akitől távol áll az irgalom, a másik az újszövetségi szeretet-Isten, az irgalmas Krisztus. Mennyire helytálló ez a vélekedés?

– Egyáltalán nem helytálló. Az Ószövetségben ugyanúgy megvan az irgalmas Isten képe. A Kivonulás könyvének 34. fejezetében, a 6. versben olvashatjuk: „Uralkodó Úr, irgalmas és kegyes Isten, hosszan tűrő, nagy könyörületességű és hűségű…” Ez összefoglaló kijelentés, ami Isten valóságát és lényegét akarja kimondani, és itt elsősorban a bűnbocsánat, az irgalom a döntő. Az ön által említett vélemény onnan ered, hogy az Ószövetségben benne van a büntető, felelősségre vonó Isten képe, több erre vonatkozó részt ismerünk.

Ugyanakkor azt is figyelembe kell vennünk, hogy valójában az egész Ószövetség Isten irgalmáról beszél. Akár a prófétákat nézzük, akár magát a Tórát – tehát Mózes öt könyvét –, a nép nagyon sokszor elbukik, bűnös, de Isten mégis megbocsát, és ott van az újrakezdés lehetősége.

Mindenképpen meg kell itt említeni, hogy az Újszövetségben elsősorban az van kihangsúlyozva, hogy Isten a megtestesült Jézus Krisztusban mutatja ki irgalmát az emberiség iránt.

A köztudatban valóban az a kép él, hogy az egyik szövetségben Isten elsősorban büntető, míg a másikban mindenekelőtt irgalmas. Azért azt feltétlenül meg kell említeni, hogy Isten az Újszövetségben sem kizárólag csak irgalmas. Az utolsó ítéletről szóló beszédben Jézus két részre osztja az emberiséget, az egyik csoportról, akiket jutalmaz, azokról azt mondja, jöjjetek, és vegyétek át az Atyám által nektek öröktől fogva készített országot, míg a másik csoporthoz így szól: távozzatok tőlem, átkozottak, az örök tűzre! A felelősségre vonásnak a kérdése az Újszövetségben is benne van. Ez egyértelmű.

Ez a kettéválasztás szokásos szólásmondás a keresztények között, de azért ez nem egészen helytálló. Isten irgalmának a képe, ahogyan megrendül Izrael sorsán, az egészen különleges, úgyhogy semmiképpen sem jogosult ez a kettéválasztás, dacára annak, hogy van bizonyos képe annak, hogy Isten a büntetését kilátásba helyezi. Ám azt is figyelembe kell venni, hogy hatalmas a terjedelmi különbség az Ó-, illetve az Újszövetség között. Az Újszövetségben kevesebb a lehetőség a büntetésre, az Ószövetség története pedig sokkal hosszabb, amely összefügg Izrael akkori történetével. Több mint ezer év, és abban különböző fordulatok vannak. Világos, hogy van egy arculat az Ószövetségben, az ítélkező és felelősségre vonó Istené, de ez az Újszövetségből sem hiányzik. Sőt, Jézus a példabeszédeiben többször erre hivatkozik. Ugyanakkor az Ószövetségben is ott vannak az Isten irgalmára, szeretetére, bűnbocsánatára vonatkozó részek.

– Azt miként kell értelmeznünk, hogy az Úr megbünteti az atyák vétkeit fiaikban hetedíziglen, de irgalmasságot gyakorol a nemzedékeken keresztül ezredíziglen azokon, akik megtartják parancsolatait?

– Azt mindenképpen figyelembe kell venni, hogy az Ószövetségben benne van az a kép, hogy az utódok valamilyen módon hordozzák az atyák tetteinek a következményeit. Az ön által idézett vers az egyik legklasszikusabb mondás, és arra utal, hogy Isten az utódok felelősségre vonásával próbálja visszatartani az embert a bűn elkövetésétől. Ebben a kérdésben azonban az Ószövetség teológiájában van egy fejlődés, ami a babilóni fogság után következett be, a Kr.e. 6. században, Ezekiel prófétánál. Ő világosan leírja, hogy

Isten mindenkit csak a saját, személyes bűnei miatt büntet. Az utódokat nem vonja felelősségre az apák bűneiért, és nem jutalmazza őket az apák jótetteiért.

Ki-ki maga hordozza cselekedeteinek a következményét. Nem érvényes többé, hogy „Az atyák ették meg a savanyú szőlőt, és a fiak foga vásik el tőle… (18,2) „Aki vétkezik, az hal meg, a fiú nem viseli atyja gonoszságát, és az apa nem viseli fia gonoszságát; az igaznak igazsága önmagán lesz, és az istentelenek istentelensége is önmagán lesz. Ha azonban a gonosz bűnbánatot tart minden elkövetett vétke fölött, megtartja minden parancsomat, és jog és igazság szerint jár: biztosan életben marad és nem hal meg…” (uo. 18,20–21). Az kétségtelen, hogy az Újszövetség erkölcstanára ennek az ezekieli résznek nagy hatása van. Az egyéni felelősségtudat kérdése, az, hogy mindenki a saját maga cselekedeteiért felel, Ezekiel prófétánál kap olyan nyomatékot, amely előre mutat, egészen az Újszövetségig. Nem vagyok felelős mások bűneiért, jutalmat sem kapok mások jótetteiért.

– Ezekiel próféta tehát felülírja a „fiak bűnhődnek az atyák bűneiért” kijelentést?

– Bizonyos mértékig igen. Ha megnézzük a prófétákat vagy az egyéb könyveket, világosan látszik, hogy – különösen a Deuteronomiumban, a Második Törvénykönyvben – Izrael nem követte Isten útmutatásait, ezért Isten megbüntette, ugyanakkor azt élte meg Izrael népe, hogy a babiloni fogság idején Isten mégsem semmisítette meg Izraelt, hanem szeretetében megújítja a vele kötött szövetséget, lesz egy új és örök szövetség, tehát a fiaknak mégiscsak irgalmaz. A büntetés az atyák bűneiért bekövetkezett, de a következő nemzedék Isten irgalmát élvezi, és ennek nyomán történik egy fordulat.

– Az említetteken kívül milyen részek vannak az Ószövetségben, amelyekben egyértelműen megmutatkozik Isten mindenkire kiterjedő, egyetemes irgalma?

– Az egyik klasszikus példa Ozeásnál (1,6–8; 3,1–4), olvasható, a próféta házasságával kapcsolatban. A hűség és hűtlenség kérdéséről van itt szó. Ozeás az Úr parancsára parázna nőt vesz el, és Isten egyértelműen utasítja, hogy fogadja vissza az asszonyt. „Eredj, szeresd továbbra is azt az asszonyt, akinek szeretője van és házasságtörő, ugyanígy szereti az Úr Izrael fiait, és ők mégis más istenekre tekintenek, és a mazsolás kalácsot szeretik.” Annak ellenére szólítja fel a prófétát az Úr a parázna asszony visszafogadására, hogy a törvény ezt nem teszi lehetővé. Isten mégis visszafogadja, és tulajdonképpen a hűtlen asszony példáján keresztül rehabilitálja Izrael bűneit. Izajás próféta könyvének negyedik fejezetében ez a téma ismételten előfordul: „Az Úr pedig lemossa majd Sion leányainak szennyét, vérét kiöblíti belőle, az ítélet lelkével és a megtisztulás lelkével” (4,4).

Sokszor egyébként az irgalomra vonatkozó részek nehezen illeszthetők össze, nehezen követhetők.

Isten közli a büntetését, utána pedig világosan elmondja Izrael helyreállításának a mikéntjét, hogy majd ez történik, meg az történik, az Úr mindenkit visszafogad.

Vannak aztán olyan részek is, amelyekben csak a megtérőket fogadja vissza. Ugyanez mutatkozik a nemzetekkel kapcsolatban is. Az Ószövetségben nagyon sokszor előfordul a pogány népekkel szemben kihangsúlyozott isteni ítélet, büntetés. Ugyanakkor Izajás próféta könyvének harmadik részében benne van, hogy a népek meg fognak térni, Isten részesíti őket az üdvösségben, még a papi szolgálatra is vesz a népekből levitákat, akik majd Isten igaz kultuszában szolgálnak. Mindez világosan le van írva. Jeremiás és Ezekiel próféta könyveiben pedig ismételten előfordul a bűnös ember visszafogadása és lelkiekben való megújulásának a kérdése.

Annyit hadd tegyek hozzá, hogy itt most a kollektívumról beszéltünk. Ugyanez a kép azonban megmutatkozik az egyedi ember képében is.

A zsoltárok teli vannak a bűnös ember imáival, aki Istentől a visszafogadását kéri, és Isten vissza is fogadja.

Ez nagyon lényeges. Nem kizárólag az Újszövetség tanítása, hogy a bűnös embert Isten visszafogadja. Az Ószövetségben ennek megvan az előzménye, háttere. Maga Krisztus is épít erre.

– Az Ószövetség egyik legszebb története Tóbiás könyve. Említhetjük-e olyan példaként, amelyben megmutatkozik az Ószövetségben az isteni irgalmasság? Gondolok itt arra, hogy Tóbiás egész életében hűséges volt Istenhez, irgalmas másokkal szemben. Ennek ellenére rengeteg megpróbáltatás érte, de végül Isten irgalmat gyakorolt vele és családjával.

– Tóbiás könyve nem tartozik a héber Szentírás könyveihez. Esetében valószínűleg egy próbatételről van szó, és a végén Isten rehabilitálja őt, visszakapja a szeme látását. Tóbiás nem a bűnösségéért szenvedett, Isten próbára tette a hűségét. Ebben a próbatételben helytállt, így megtörténik a jutalmazás.

Ahhoz, hogy Isten az emberrel irgalmas legyen, az szükséges, hogy az ember az emberrel is irgalmas legyen.

Ez a sajátos kölcsönösség elsősorban az Újszövetségben mutatkozik meg. Az első, ami különös hangsúlyt kap, a nyolc boldogság ötödik kitétele: Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmat nyernek (Mt 5,7). Ebben minden benne van. Ott van a példabeszéd is a szolgáról (uo. 18,23–30), akinek a király elengedte a hatalmas tartozását. Ő viszont követelte a jelentéktelen összeget, amivel egyik szolgatársa tartozott neki. Tudomást szerezve erről a király haragjában átadta őt a poroszlóknak, amíg csak meg nem adja egész tartozását. Jézus pedig figyelmezteti tanítványait, hogy mennyei Atyja is így tesz majd velük, ha nem lesznek egymással irgalmasok.

Az Ószövetségben Isten emberek iránti irgalma többször előfordul, a zsoltárok teli vannak ezzel. Azt azonban hozzá kell tenni, hogy az is benne van: az embernek is feltétlenül szükséges a másik emberrel irgalmat gyakorolnia. Itt feltétlenül szólni kell a terminológiáról. Amit mi irgalomnak nevezünk, az a közbeszédben szinte egyáltalán nem kerül szóba, ez teológiai kifejezés, amelynek a háttere az Újszövetségben van. Itt egyértelmű az irgalom. Az Ószövetségben nincs ilyen körvonalazott fogalmi struktúra. Több héber szó fejezi ki Isten megbocsátó, embert visszafogadó szeretetét, könyörületességét. Jóval gazdagabb ennek a tartalma.

Amikor az irgalmas cselekvésről van szó, akkor ez elsősorban Isten és az ember viszonyában érvényesül, de azért ember és ember viszonyában is. Ez valamiképpen a Tízparancsolatban is benne van. A Második Törvénykönyvben rengeteg szociális törvény van, olyan tartalmúak, melyeket olvasva mi csak szégyenkezhetünk. Ismételten szerepel, hogy a rászoruló, társadalomból kitaszított emberrel – özvegyekkel, árvákkal, szegényekkel, jövevényekkel – tisztességesen kell bánni, segíteni kell őket.

Az Ószövetség szociális törvénykezésében egészen kiemelten benne van, hogy az egyik embernek a másik ember irányában könyörületesnek, segítőkésznek, megbocsátónak, adakozónak kell lenni.

Ez mindenképpen fedi az irgalmasság fogalmát. S bár ez túlnyomórészt Isten és ember viszonyában jelenik meg, de nagyon sokszor ember és ember kapcsolatában is. Mindez Isten parancsára történik, mert az ószövetségi törvényeket Isten sugallatára írták le.

A Tízparancsolatban benne van, hogy a családtagoknak alárendelt személyekkel emberségesen kell bánni. Az ünnepi étkezésekre pedig meg kell hívni a környezetükben élő özvegyeket, árvákat. Az Ószövetség szociális törvénykezéseiben markánsan érvényesül az, ami benne van az irgalmasság fogalmában. Egyébként amikor az Újszövetségben az irgalmasság szót használjuk, az következik az Ószövetség görög fordításából. Eleosz: irgalom, eleeó: irgalmaz. A Septuaginta („Hetvenes fordítás”, Mózes öt könyvének, a Tórának legkorábbi görög fordítása, amelyet a Kr. e. 2. században készítettek Alexandriában – B.D.) sok szinonim szót ezzel az egyetlen szóval fordít. Az irgalmasság szónak tehát az Ószövetségben nincs kidolgozott terminológiája, de a fogalom az létezik különféle kifejezési formákban. A szöveg gyakran hivatkozik Isten megbocsátó szeretetére, visszafogadására, irgalmára.

– Izajás próféta könyvének első fejezetében, a 17–18. versben Isten így szól: „Keressétek a jogot, siessetek segítségére az elnyomottnak, szolgáltassatok igazságot az árvának, védelmezzétek az özvegyet!... Ha vétkeitek olyanok is, mint a skarlát, fehérek lesznek, mint a hó, ha vörösek is, mint a bíbor, olyanok lesznek, mint a gyapjú.” Mindez az egyetemes irgalomra vonatkozó isteni parancs. Két kérdésem lenne. Az egyik, hogy összekapcsolható-e ez a tétel Máté evangéliumának az utolsó időkre vonatkozó részével, amikor Jézus azt mondja, hogy az utolsó ítéletkor a király így szól a jobbján állókhoz: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba az országot, mely nektek készült a világ teremtése óta. Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, idegen voltam és befogadtatok engem” (25,31–35). A másik kérdésem pedig, hogy az üdvözülésünk szempontjából döntő lesz-e az, hogy mennyire voltunk irgalmasok az arra rászorulókkal?

– Nézze, tulajdonképpen összehozható a két rész, de azt meg kell mondanom, hogy nincs közöttük irodalmi vonatkozás. Nyilvánvaló, hogy Jézus magatartása egy ószövetségi háttérre támaszkodik. Ez is egy klasszikus példa, amit felsorolt, kapcsolatba hozható mindenképpen a Második Törvénykönyv szociális természetű parancsaival. Az pedig, hogy mennyire lesz döntő az üdvözülésünk szempontjából az, hogy milyen mértékben voltunk irgalmasok az arra rászorulókkal? Az Ószövetség tanítása erre mutat rá, Jézus szavai pedig az utolsó ítéletnél egészen nyilvánvalóvá teszik.

– Sirák könyvében olvashatjuk: „Az ember a testvére iránt van részvéttel, Isten irgalma azonban kiterjed minden élőlényre…” (18,12–14). Ez Isten egyetemes, személyválogatás nélküli irgalmára vonatkozik? Egyúttal a lényeg a mindennapokban az ember és ember közötti kapcsolat, követve Isten irgalmasságát?

– Az ember és ember közötti irgalom döntően meghatározza a világ állapotát. Az Ószövetségben azonban többféle változatban jelenik meg az irgalom fogalma. A Második Törvénykönyvben ez nagyon érdekes módon fordul elő, mert mindig azt mondja a másik izraelitáról, hogy a testvéreddel legyél irgalmas, segítsd őt, ha rászorul. Ugyanakkor ott van az idegen. Azon ugyan sokan vitatkoznak, hogy mit kell ezen érteni, a pogányokat, vagy másokat, de az tény, hogy ők azon körbe tartoznak, akiken segíteni kell, ha rászorulnak. Isten a pogányoknak, az idegeneknek is megbocsát, és őket is befogadja.

Az irgalmasságnak az ember és ember közötti viszonylata igazából az Újszövetségben mutatkozik meg, amikor egyértelmű, hogy Isten népéhez tartozik minden nemzet, minden ember,

ahogy azt Szent Pál apostol írja: „… nincs többé zsidó, sem görög, sem szolga, sem szabad, sem férfi, sem nő; mert mindnyájan egy vagytok Jézus Krisztusban” (Gal 3,28). S ebbe beletartozik az, amire már utaltunk, hogy legyetek irgalmasok, mert nektek is irgalmaznak. Az irgalmasság az Újszövetségben kap egy egészen sajátos, univerzális vonást, de ugyanez az Ószövetségben alapként egyértelműen megtalálható.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír