Segítő kéz a végstádiumban – A mosonmagyaróvári hospice-házban jártunk

Palliatív és teljes körű ellátást nyújtanak itt, a fájdalom csillapítására és a betegséggel járó tünetek kezelésére törekszenek, miközben figyelmet fordítanak a betegek és családtagjaik pszichés, szociális és spirituális problémáira is.

Az egyik szobában fekvő férfi az ötvenes évei derekán kapta meg a halálos diagnózist (cikkünk nyomtatott változatának megjelenése óta elhunyt – a szerk.). Erőn felül dolgozott, az tartotta benne a lelket, hogy iskolában tanít, de már nagy fájdalmai voltak. Két hete került hospice-ellátásba, végletesen leromlott állapotban.  A törődés, a rendszeres gondoskodás mégis komoly javulást hozott az életébe. „Hízni is tudott, a tanítványai pedig egymásnak adják a kilincset” – mondja Bodnár Mária belgyógyász, hematológus, klinikai onkológus, a mosonmagyaróvári Hospice – Segítő Kéz Alapítvány létrehozója. Amikor a szobába lépünk, a beteg felül az ágyban, a doktornő szavai mosolyra késztetik, és azt mondja: „A három kívánságot rosszabb időkre tartogatom.”

A mosonmagyaróvári hospice-ház épülete a Katolikus Egyházé. A 18. században szerzetesnővérek segítségével itt működtetett menházat a város. Bodnár Mária 2014-ben kezdeményezte, hogy az épület visszakapja eredeti funkcióját, és ismét betegek ellátását szolgálja. Bodó Zoltán plébános támogatta ebben a törekvésében. Példaértékű összefogás kezdődött, amelynek eredményeként megszületett a tíz beteg fogadására alkalmas hospice-otthon kialakításának terve, és megkezdődtek a munkálatok. Az 55 millió forintos költségvetésből 8–10 millió forintot az alapítvány biztosított adományokból, a fennmaradó összeget a kivitelezők ajánlották fel. A ház 2019-re készült el. Forráshiány miatt két éven át üresen állt, majd 2020. június 29-én az intézmény megkezdte az egész megyére kiterjedő működését. „Nagy teher, hogy csak tíz ágy van, ez rendkívül kevés. De több a semminél. Tavaly százhárom beteget láttunk el, előjegyzésben most kétszázhuszonhárman várakoznak; amikor elveszítünk egy beteget, akkor tudunk újat felvenni” – mutatja a listát Mária. „Tavaly nyolcvan beteget veszítettünk el, húsz beteget tudtunk haza- vagy más intézménybe adni. Mi dönthetünk az ittlét időtartamáról. Kezdetben hat hónapban határoztuk meg, most három hónap a maximális itt tölthető idő” – írja le a kereteket.

A házban öt egyágyas, egy háromágyas és két kétágyas szobában nyújtanak palliatív ellátást. Az intézmény ápolási igazgatója Miksó Henrietta. Bodnár Mária nyugdíjasként, Antal-Varga Dóra háziorvosként dolgozik itt, a nővérek pedig tizenkét órás váltásban működnek. Ha szükséges, elérhető a lelkigondozói segítség is: pszichológus látogatja a házat, és Bodó Zoltán atya is rendszeresen felkeresi a betegeket, beszélget a dolgozókkal. A munkát önkéntes beteglátogatók segítik. Elhivatottak, embert próbáló feladatra vállalkoztak. „Bejárnak beszélgetni. A betegnek nagy megnyugvást jelent, ha valaki ül az ágya mellett. Van, hogy együtt sírunk, máskor zeng a ház a nevetéstől. Heti kedvenc vicceink is vannak, jól oldják a feszültséget. Zoltán atya kiváló partner ebben. Szeretünk ünnepelni, a születésnapokon pezsgőt bontunk.

Az önkéntesekkel mindig átbeszéljük, ki mit élt át a betegágy mellett. Meg kell tanulni beszélgetni, és tudni kell csendben lenni is, mikor minek van helye, ideje. Türelemből is vizsgázunk, de empátiából mindennap”

– mondja Mária. Pályáját Szombathelyen kezdte, a hematológián, leukémiás és nyirokcsomó-daganatos betegek mellett. Szeretettel emlékezik mentorára, István Lajos professzorra: „Orvosi pályám első húsz éve alatt azt tanultam tőle, hogy a beteg elsősorban ember. Van habitusa, élete, egészében kell látni őt. A halál felé vezető nehéz úton meg kell találni a módját annak, hogy eljusson a megbékélésig.”

A doktornő vallja, hogy a betegnek állapota, intelligenciája és életkora függvényében, a fokozatosságot betartva, mindenképpen el kell mondani a betegségéről valamit, ami közel áll az igazsághoz, de nem rémiszti meg. „Azt az elvet követjük, hogy mindennap legyen valami, amibe bele lehet kapaszkodni. Látja a beteg, hogy nőtt a daganata, és több fájdalomcsillapító kell, igen, de ma jobban evett, jobban aludt, jobb a kedve. Mindig megtalálni valamit, ami nekünk is kapaszkodót jelent.

Akkor értjük meg a beteget, ha mindennap beszélgetünk vele. De nem arról, ma mi mennyire fáj. Igazából akkor tudom meg, milyen nehéz neki ez az egész, ha arról beszélgetek vele, hogy mit jelent számára a tanítás, a tanítványai, a falusi bácsinak a gazdaság, a nagymamának az, hogy vizsgázott az unokája.”

Zoltán atya azt tapasztalja, hogy a betegek szentségének felvételét gyakran tabuként kezeli az érintett és a hozzátartozó is. „Pedig a kenet felvételekor megkönnyebbülnek még azok is, akik rossz kereszténynek mondják magukat – számol be a tapasztalatáról a lelkipásztor, aki egészségügyi szakközépiskolát végzett, és különösen érzékenyen fordul a betegek felé. –  Én sem kertelek. Ki kell tudni mondani, hogy a beteg el fog menni. Aki mellett az utolsó pillanataiban ott állok, bármilyen állapotban van is, érzi, hogy jelen vagyok. Fogom a kezét, megsimogatom a vállát, feloldozom, a betegek szentségében részesítem.”

„Hogy mi játszódik le a lélekben, nem tudjuk. Az bizonyos, hogy a beteg, hiába olvasta a diagnózisát, a lelke mélyén azt várja, valaki egyszer csak odalép hozzá, és azt mondja: ez az egész nem igaz, ő nem gyógyíthatatlan. Teszteli, ki hogyan mondja el ugyanazt, és azt hallja meg, ami számára kedvező. Figyelek arra, hogy mindig legyen valami pozitív hír, amibe kapaszkodhat. Ebben az életszakaszban az ember számot vet a tetteivel és a mulasztásaival. A tettek lehetnek jók, rosszak, és a mulasztások a halállal végérvényesek. Háború zajlik a lélekben” – mondja Mária. A sok életgyónást hallott pap őszintén beszél az élet végéről: „Az emberléthez hozzátartozik, hogy elmegyünk ebből a világból.

Az életünknek része a halál. De fogalmam sincs, mit tennék, ha holnap nekem mondanák, hogy három hónapom van hátra. Hiszek Istenben, mégis ragaszkodom az élethez, mert Isten az életre teremtett.

Megtanultuk, milyen jó az örök élet, de attól még ebben a világban akarunk élni. Ám ha csak földi dolgokban gondolkodunk, nem tudunk értelmet adni a szenvedésnek. Az a kérdés, tud-e valaki hitre térni. Ha igen, akkor az egészet rá tudja bízni a Jóistenre, s abban bízik, hogy ami történik vele, azzal a Jóistennek célja van” – mondja a lelkipásztor. Bodnár Mária sokat tapasztalt orvosként így fogalmaz: „Ne akarjuk az embert belekényszeríteni az életbe! Az orvostudomány fejlődik, és nem csinálunk mást, mint hosszabbítjuk a szenvedés időszakát.” Zoltán atya leszögezi: „Az elmúlást siettető aktív beavatkozással nem értek egyet. Ki az, aki dönt? A szenvedésben az elme beszűkül, az ember nem tud már máson gondolkodni. Kérdés, képesek vagyunk-e segíteni az elmén, ismerve és látva a nehézségeket.”

Karsai Dániel, a gyógyíthatatlan ALS-betegséggel küzdő, a médiából sokak által ismert alkotmányjogász is szóba kerül a beszélgetésünk során: „Tisztelem. Óriási erő kell ahhoz, hogy valaki a saját betegségében mindenki számára érthetően és példamutatóan lépjen fel egy olyan kérdésben, ami tabutéma – mondja a lelkipásztor. – Meghajlok előtte. Lenyűgöz a kitartása, a hozzáállása, az, ahogyan küzd. Imádkozom érte, hogy olyan út legyen számára, amit elképzelt. Mások számára pedig legyen példa, ahogyan a betegsége mellett teljes életet él. Fiatal vagyok, tudom mi fog bekövetkezni, csak az idejét nem tudom, de szeretnék mindent elrendezni. Ez óriási dolog.

Remélem, hogy a története elindított valamit, és átgondolásra készteti azokat is, akik talán még betegek sem voltak. A fiatalokat, akik nem tudják, mit veszítenek, azért bánnak az életükkel olyan tékozlóan.

Ebben az értékeket vesztő fogyasztói társadalomban jó, ha beszélünk ilyen nehéz témákról, és jó volna, ha történne is valami.”

A hospice-ház végstádiumban lévő betegeket fogad, azokat, akik vagy nem alkalmasak kezelésre, vagy nem hatott az alkalmazott kezelés. Daganatos és ALS-ben szenvedő betegek kerülnek ide. A házban sok az idős ember, akik kezelést nem tudnak kapni, de ápolásra szorulnak. Az ellátás lényege, hogy sem a szenvedést nem hosszabbítják, sem a halált nem siettetik.

A nap huszonnégy órájában nyitva áll az ajtó a hozzátartozók előtt. „Addig maradnak, ameddig akarnak. A közös helyiségben lévő kanapé ággyá alakítható, ha valaki éjszakára is maradna, ott lepihenhet. Aprócska az udvar, de sokat jelent, hogy jó időben ki tudnak ülni a betegek, télen pedig a dohányzók járnak ki. A szobákban korszerűek az ágyak, minden kórterem kamerával van ellátva, így biztosított a betegek számára az állandó figyelem. A reggelit és a vacsorát a nővérek a beteg kívánsága szerint készítik el. Naponta tíz friss zsemlét kap a Lipóti Pékségtől az intézmény, a Tesco pedig az előző napról megmaradt péksüteménnyel támogatja. Az egyik nővér rendszeresen hoz tojást. Az ebédet az egyetemi étteremből hozzák.

A házban az ellátás mindenki számára ingyenes. Az intézmény éves költségvetése 120 millió forint, ebből az állami finanszírozás mintegy 30 millió forintot biztosít. 50 milliót kapnak Mosonmagyaróvár önkormányzatától, s jelenleg évi 10–15 millió forintot öt kistérségi önkormányzattól. A fennmaradó összeget adományok fedezik, köztük az egyházközségi bál és a plébániai jótékonysági rendezvények bevételei. A berendezés is adományoknak köszönhető, a legutóbbi ilyen a képernyős kaputelefon volt, az egyik beteg hozzátartozójának felajánlása. A hospice sokak közös ügye Mosonmagyaróváron.

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. február 4-i számában jelent meg.