Szerencse? Csak nézőpont kérdése – Egy ukrán édesanya története a bombáktól a befogadásig

Azon a téli éjszakán Julija Parhomenko és családja addig sohasem hallott, rettenetes, fütyülő hangra riadt fel, amelyet hatalmas robbanás követett. Táncolt körülöttük a ház, a faluban sok ablak betört. Julija és a férje kipattant az ágyból, gyorsan magukra kaptak valamit, és rohantak ki az udvarra, hogy megtudják, mi történt. Elképesztő látvány fogadta őket: a horizont körben világított, mintha egyszerre több helyen készülne felkelni a nap. A döbbenetből egy barátjuk telefonhívása rázta fel őket: Oroszország megtámadta Ukrajnát. 2022. február 24-ét írtak, a háború egyik legelső rakétája Julija szülőfaluja, Szinyava közelében csapódott a földbe.

Fogalmuk sem volt, mihez kezdjenek. Sokkos állapotban, remegő kézzel hajigáltak be minden hasznosnak vélt dolgot egy hátizsákba arra az esetre, ha azonnal menekülni kell. Addigra a két kisfiuk, a 3 éves Szása és 11 éves Andrij is felébredt, és riadtan nézték a felfordulást. Julija minden erejét megfeszítve igyekezett úrrá lenni a pánikon, hogy legalább ők ne rémüljenek halálra…

Habár Julija szülőfaluja katonai szempontból nem volt különösebben érdekes, a háború mégis pillanatok alatt bekúszott a település mindennapjaiba, és nem csak a rendszeressé váló légiriadókon keresztül. A hangjuk alapján „repülő mopednek” csúfolt orosz drónokat a légvédelem időnként Szinyava felett lőtte le, a roncsok ilyenkor háztetőkbe csapódtak bele. A gyerekeknek a lelkére kellett kötni, hogy bármilyen izgalmas dolgot találnak is az utcán, semmiképp se nyúljanak hozzá – volt, hogy valakinek a kezében robbant fel egy ilyen ismeretlen, érdekesnek tűnő tárgy. Riadalmat keltett egy gyerekek körében gyorsan terjedő mobiljáték-alkalmazás, amely azt kérte tőlük, megadott útvonalak mentén fotózzák végig az utcákat. Csak nem kémszoftverről van szó? Hamarosan gyanús lett mindenki, aki akár csak egy szelfit készített magáról az utcán, az ilyen emberekre a rendőrség azonnal lecsapott…

A félelem és bizonytalanság lassan mindent áthatott. Julija egy nap rádöbbent, hogy már ő maga sem tudja eldönteni, azért szorítja-e a két kisfia kezét olyan erősen az utcán, hogy védelmezze őket, vagy azért, mert ő maga akar erőt meríteni a jelenlétükből. Apránként megérett benne a gondolat, hogy bármennyire is tart attól, hogy nekivágjon az ismeretlennek, ebből a közegből a családjával együtt menekülnie kell. Beadták az útlevélkérelmüket, de az elbírálás hosszú időbe telt…

Hosszas vívódás és sok álmatlan éjszaka után Julija 2024 januárjában felmondott az iskolában, és elköszönt a gyerekektől. A férjének egy hónappal korábban sikerült átjutnia Magyarországra, és egy gyerekkori barátja biztatására Veszprémbe utazott. Azt remélte, hogy őt is felveszik majd ugyanabba a gyárba, ahová a barátját, és ha megteremtette a biztos alapokat, a családja követni fogja őt. Az álláskeresés ugyan nem ment olyan könnyen, mint képzelte, de megismerkedett Zakar Irinával, aki a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársaként a városba érkező menekültek beilleszkedését támogatta. Irinához bárki fordulhatott, akinek segítségre volt szüksége: ha kellett, fordított, tolmácsolt, hivatali ügyeket intézett, szállást vagy munkát keresett az Ukrajnából érkezőknek, orvoshoz kísérte őket, vagy beíratta óvodába, iskolába a gyerekeiket. Ő beszélte rá telefonon Juliját is, hogy hagyja maga mögött a háborút, induljon minél hamarabb a férje után Veszprémbe a két gyerekkel…

Az első este az egész család egy Youtube-videó fölé görnyedt az étkezőasztalon, próbálták eszükbe vésni a magyar ábécét, de nem volt egyszerű – Irina azzal vigasztalta őket, a magyar nyelvben legalább minden szót úgy kell kiejteni, ahogy leírva látják. Ettől fogva a szokásos esti családi mozizást felváltották a Youtube-nyelvleckék. Egy-egy videót százszor is megnéztek, mert az idegen hangzású szavakat nagyon nehéz volt megjegyezniük. Egy idő után, mikor sikerült elsajátítaniuk az alapokat, mesefilmekkel próbálkoztak. Julija a Hófehérkét legalább ötször nézte végig a gyerekekkel, és óriási sikerként élte meg, ha a jól ismert történetben felismert egy-két magyar kifejezést. Ez azonban még mindig kevés volt ahhoz, hogy a hétköznapokban komfortosabban érezze magát…

Miközben Julija igyekezett lelket tartani a gyerekekben ezekben az embert próbáló időkben, ő maga is járta a saját kálváriáját. Habár a család lakhatása egy évre biztosított volt, a Máltai Szeretetszolgálat kétszobás apartmanban szállásolta el őket egy menekültek számára fenntartott munkásszállón, és szerény anyagi támogatásban is részesültek, ez a megélhetéshez önmagában nem volt elegendő. Julijának és a férjének a lehető legrövidebb időn belül állást kellett találnia. Ez azonban eléggé kilátástalannak tűnt: a nyelvtudás hiánya miatt mindenhol elutasították őket, a diplomás Juliját még takarítónőként sem akarták alkalmazni. Hónapok teltek el egyre nagyobb kétségbeesésben, amikor egy palacsintasütő megvásárlása is luxusnak tűnt. Már szépen kitavaszodott, amikor megüresedett egy takarítói állás a Máltai Szeretetszolgálat hajléktalan embereket ellátó veszprémi intézményében, a Befogadás Házában – az intézmény pedig a nevéhez hűen bizalmat szavazott Julijának…

2025. szeptember 1-jétől Julija a veszprémi Befogadás Háza szociális munkásaként dolgozik, ahol nehéz sorsú, hajléktalan emberek számára igyekszik reményt és fogódzót nyújtani. Szerencsésnek tartja magát, hogy ő maga és a szerettei is élnek, épek és egészségesek, biztonságban vannak, ráadásul a harcok egyelőre a házukat is megkímélték, így a háború végén lesz hová hazamenniük. Az ukrán emberek közül ezt kevesen mondhatják el magukról.

„Szeretném, ha tudnák, hogy itt Veszprémben él egy ember, aki minden kedves pillantást értékel. Köszönöm Veszprém minden lakosának a pozitív hozzáállását hozzám és a családomhoz. Köszönöm mindenkinek, aki busszal utazott és rám mosolygott, köszönöm mindenkinek, aki nem fordult el és segített megtalálni az óvodába vezető utat, amikor rossz buszra szálltam. Köszönöm a Máltai Szeretetszolgálat minden dolgozójának. Minden pillantás és minden szó támogatást ad. Így kevésbé érzem magam egyedül ebben a nagy új világban.

Arra szeretném kérni az embereket, hogy minden nap mosolyogjanak azokra, akikkel útközben találkoznak, még akkor is, ha az a személy nem ismerős. Valakinek ez ugyanolyan fontos lehet, mint nekem.

A háború ráébresztett, hogy az élet túl rövid, és valószínűleg nem érdemes negatív dolgokra pazarolni. Köszönöm mindent, és minden jót kívánok.

Üdvözlettel: Julija”

A teljes riport ITT olvasható.

Forrás: Máltai.hu

Szerző: Hámon Krisztina

Fotó: Kovács Bence

Magyar Kurír