Teremtésvédelmi kalendárium – Vendégeink és lakótársaink, az erdei vadak a kertünkben

A Zemplén hegyvonulatainak lábánál megbújó apró, mindössze kétszáz fős zsákfalu szélén elterülő telkünk kis házának teraszán vetem képernyőre e sorokat. Közben az alábukó nap vörösre festi a horizontot és nyáresti szellő cirógat. Évente legfeljebb két-három hónapot tölt itt összesen a tágabb család, de a terület a maradék időben sem lakatlan. Állandó lakói ugyanis a vadállatok: főleg mókusok, baglyok, vércsék, énekesmadarak és denevérek.

Olyan különleges faj példánya is megfordult már itt, mint a keresztes vipera. Igaz, eddig csak egyetlenegyszer került a szemünk elé, a komposztdombon sütkérezve.

Egykor pedig egy őzsuta – akit Fülesnek neveztünk el – talált otthonra nálunk, és közel tíz esztendeig élt a birtokon. Ha egyszer-egyszer el is csellengett a nyitott kapun keresztül, mindig visszatért.

Életre szóló ajándékot kaptunk azáltal, hogy együtt „nyaraltunk” Fülessel, és a gyermekeim vele nőttek fel. Bár legtöbbször csak reggelente és estefelé jött elő, napközben pedig a sűrű cserjésben hűsölt, voltak kivételek. Egyrészt nyilván a hűvösebb napok, valamint általában az elutazásunk előtti utolsó itt töltött nap.

Hogy honnan tudta, hogy másnap elmegyünk, rejtély, de ezeket a napokat láthatóan teljesen velünk akarta tölteni, és erre természetesen kaphatóak voltak a gyerekeim is.

Reggel, amikor kinyitottam a zsalugátert, Füles már a ház előtt várt, majd miután Zsuzsi és Ábel csatlakoztak hozzá, egész nap a nyomukban járt. Nemcsak azt engedte meg, hogy simogassák, hanem örömmel vette azt is, hogy „kurkásszák”, és megszabadítják a szarvas-kullancslegyektől, valamint hogy egy kicsit lecsutakolják. Ezek az évek elrepültek, Füles már csak az emlékeinkben él, a telek pedig még mindig kicsit üres nélküle. Az elmúlt két évben azonban – bár korántsem a teljes család egyöntetű örömére – újabb társbérlők jelentek meg, rókák vertek tanyát a kiszáradó lucfenyvest felváltó lombhullató cserjésben.

Erre egy nyári este derült fény. Egyedül üldögéltem a teraszon a lassan sötétbe forduló szürkületben – még csak nem is csendben, mert éppen telefonáltam –, amikor az egyik oszlop mögül, legfeljebb másfél méterről kikandikált egy fej két nagy füllel, és egy szempár meredt rám. A váratlan meglepetéstől gyorsabban vert a szívem, de a rám szegeződő tekintet elbűvölt, mert nem láttam benne mást, mint kíváncsiságot. Miután a látogató ráérősen szemügyre vett, eltűnt a szürkeségben. Ezután rendszeressé váltak a találkozásaink főleg serdülőkorú, már önállóan mozgó rókákkal. Felnőtt rókát csak elvétve láttunk, ők – úgy látszik – kerülték a találkozást. A fiatalok viszont határozottan kíváncsiak voltak ránk, és három-négy méter távolságot tartva zavartalanul mozogtak. Megszokottá vált, hogy akár naponta kétszer is egy rókafi sétál el a terasz előtt a kerítés felé vagy tér vissza portyájáról. Közben csak egy hosszú pillantást vetett ránk, mintha egy szomszéd biccentene oda.

Egy alkalommal, amikor éppen a terasz egyik végében olvastam, egy hazatérő róka – aki hetyke, bátor viselkedésével kiérdemelte a Vuk nevet –, a ház felé vette az irányt, és már a lépcső előtt állt, amikor észrevett. Megtorpant, de végül nem tántorodott el a céljától. Valószínűleg az elmúlt hetekben – amikor üresen állt a ház – hozzászokott, hogy itt sziesztázzon. Feljött a teraszra, és felém fordulva lefeküdt a terasz másik végén. Egy darabig figyelt, majd az oldalára fordult és becsukta a szemét. Megdöbbentem. Csak akkor emelte fel a fejét, amikor körülbelül húsz perc múlva óvatosan felálltam. Ő is feltápászkodott, majd elsétált a bozót felé, megtörve a közös szieszta varázsát.

Kíváncsian várom, folytatódnak-e idén is ezek a látogatások, és tanúi leszünk-e újra olyan jeleneteknek, mint amikor két rókakölyök a locsolócsővel játszik, vagy a magas fűből pajkosan a levegőbe ugrál.

Ez utóbbinak egyébként neve is van, „örömugrásnak” hívják, és számos emlősnél és madárnál megfigyelhető az orrszarvútól a hollón át az emberig, különösen a fiataloknál. A tengerimalacoknál külön szóval illetik, popcornozás a neve. „Majd kiugrik a bőréből” – mondjuk mi, amikor valaki határtalanul boldog. Persze nem ez az egyetlen érzelmi megnyilvánulás, ami közös állati teremtménytársainkkal. Akinek vannak a fentihez hasonló találkozásai vadállatokkal, vagy akár csak háziállatot tart, és kitárja a szívét előttük, biztosan sűrűn rácsodálkozik, mennyivel több bennünk a hasonlóság, mint a különbözőség.

Ha ránézünk a fenti képre, a legtöbben valószínűleg nem egyszerűen egy kutyát látunk, hanem ennél többet: a miénkhez hasonló érzelmeket. Láthatjuk az állatokon is a hat alapérzelmet: a bánatot, az örömöt, a dühöt, a félelmet, a meglepődést és az undort. Talán egyedül az undor az, amit nem azonosít mindenki egy szempillantás alatt.

Persze nincs abban semmi különös, hogy jól olvasunk az állatok érzelmeiben, nemcsak azért, mert a miénkhez alapvetően hasonló testtartás és gesztusok társulnak az egyes érzelmekhez, de azért is, mert időnk is volt bőven kifejleszteni ezt a képességünket, hiszen hosszú évezredekig olyan világban éltünk, amelyen más fajokkal osztoztunk, és annak a tudása, hogy mire készül a szomszédságunkban élő farkas vagy vadló, ugyanúgy fontos volt fajunk számára, mint a másik ember szándékában olvasni.

A különös sokkal inkább az, hogy noha még a 19. században is teljesen elfogadott volt az állatok érzelmi életéről beszélni, ezt jó egy évszázadra felváltotta a tudomány részéről annak tagadása, hogy az állatok érző lények és vannak belső megéléseik.

Egy csimpánz például nem lehet szomorú, a farkas dühös, csak úgy néznek ki, mintha azok lennének – így vélekedtek. Ez az elképzelés hosszú időre szabad utat engedett az állatokkal szembeni brutalitásnak, legyen szó az élelmiszer- vagy a divatipar kiszolgálásáról, a szórakoztatásunkról vagy laboratóriumi kísérletekről.

Napjainkban azonban újra lehet állati érzelmekről beszélni. Már tudjuk – állat és ember tekintetében is –, hogy az érzelmek nélkülözhetetlenek, hiszen felkészítik a testet a cselekvésre, és üzemanyaggal látják el, valamint az ösztönöknél jóval rugalmasabb válaszrendszert tesznek lehetővé. Talán az említett hat alapérzelemnek a megléte az állatoknál már senki számára nem kérdéses, de vajon mi a helyzet az összetettebb érzelmekkel? Empatikusak az állatok? Képesek szeretni? Vannak barátaik? Éreznek hálát, bűntudatot vagy bosszúvágyat? Van önuralmuk vagy igazságérzetük? Ezekről a kérdésekről a következő írásokban elmélkedem majd. Addig is figyeljük őket, szem előtt tartva Antoine de Saint-Exupéry híres regényében, A kis hercegben a róka szájából elhangzó bölcs gondolatot: „Jól csak a szívével lát az ember.” A szabadságok, nyaralások alkalmával keressük a lehetőségeket ilyen szívbéli kapcsolódásokra az állatvilág tagjaival is. Hiszen, ahogy George Bumann amerikai szobrász, természetbúvár és állatviselkedés‑kutató vallja: „A személyes kapcsolódás szálai azok, amelyekkel újra belefonódunk az anyatermészet szövedékébe.”

Szerző: Jaczenkó Edit

Fotó: Jaczenkó Edit, Merényi Zita

Magyar Kurír