Testvérként álljunk a papok mellett – Interjú Tóth Andrással, a Váci Egyházmegye spirituálisával

Nézőpont – 2023. május 15., hétfő | 17:18

Tóth András görögkatolikus pap, a Váci Egyházmegye spirituálisa 2020 óta dolgozik a papok lelki jóllétéért az egyházmegyében. Mentálhigiénés szakemberként és egyházi személyként nagy segítséget tud nyújtani paptestvéreinek a krízisek megelőzésében, feloldásában. Tóth Andrással Fekete Ágnes beszélgetett. Az interjú a Váci Egyházmegye honlapján jelent meg, az alábbiakban részleteket közlünk belőle.

(…)
– Egyházmegyei spirituálisként milyen módon segíti a papok jóllétét?

– Személyesen látogatom a papokat, igyekszem testvéri, bizalomteljes kapcsolatot kiépíteni, tehát nem csupán azokhoz megyek, akiknek komolyabb nehézségük van. Fontos hangsúlyozni, hogy

egyházmegyei spirituálisként nem ellenőrző szerv vagyok, hanem egy segítő személy, akit titoktartás kötelez.

A látogatásokon túl papi és diakónusi csoportot vezetek. Létrehoztuk a papi szupervíziós csoportot, ami egy olyan fórum, ahol a papi szolgálat során felmerülő kérdéseket, problémákat együtt meg tudjuk beszélni. Ez egy zárt csoport, ahol nevek nélkül, de adott esetben konkrét történeteket hozhatnak be a papok, hogy azokat átbeszéljük lelkiségi és mentálhigiénés szempontból.

A szemináriumban nem tanulunk kifejezetten lelkivezetést, és ha igyekszünk is empatikusan a hívők mellé állni – hiszen papként „lelkivezetők” is vagyunk –, a lelkivezetés egy külön tanulandó készség. Ezért hozott létre az egyházmegye egy rekreációs keretet, ami minden egyes pap rendelkezésére áll, képzésekre is fordíthatják, és egyházmegyénkben ki is alakítottunk mentálhigiénéhez, lelkivezetéshez kapcsolódó képzéseket, hiszen a hívek sokféle problémával jönnek hozzánk, és ha valaki felénk fordul, fontos, hogy jól tudjunk mellé állni, ne ártsunk, hanem segítsünk. A rekreációs keret a képzések mellett másra is felhasználható, például nyaralásra, sporteszköz vásárlására, vagy szakember segítségének igénybevételére.

Működik a papi párbeszéd csoport is, melynek lényege egyrészt, hogy a papi szenátusban felmerülő kérdéseket, a meghozott döntéseket az atyák megvitassák, kifejtsék a véleményüket, illetve hogy közösségben legyenek, ne szigetelődjenek el egymástól és a püspökségtől. Ahogy a társadalomban tapasztalhatjuk az egyre növekvő bezártságot, úgy a papok között is. A megfelelő kapcsolódások híján nehezebben kérnek segítséget vagy jelzik a bajt. Ennek mintájára Paszternák Tamás helynök atyával és a képzésekért felelős Jakobszen-Tátrai Zsófiával, az egyházmegye HR-vezetőjével és a pasztorális irodával papi jólléti csoportokat szerveztünk, ahol olyan előremutató kérdéseket is átbeszélünk, mint például, hogy hogyan segíthetnénk elő a papok lelki-testi jóllétét. Sokkal üdvösebb és célravezetőbb, ha ők maguk fogalmazzák meg, mire van szükségük. Egy-egy ilyen találkozó során Tamás atya, egy civil szakember és jómagam veszünk részt. Egyik fő célunk megéreztetni az atyákkal, hogy velük együtt akarunk értük tenni, és keressük azt, hogyan tudjuk őket preventív módon támogatni. Ugyanakkor ezeket a közös alkalmakat bizalomteli, testvéri együttlétnek szánjuk. Nagy öröm számomra, hogy ezek a csoportok elindultak, és hogy van is rá nyitottság.

– Sokan azt gondolják, hogy ha valaki hívő, akkor nincs szüksége pszichológusra. Mit gondol, miért fontos mégis külön a mentális egészséggel foglalkozni, hogyan tudja ez a két terület kiegészíteni egymást?

– (…) Mi hiszünk a lélek létezésében, a test-lélek egységében és tudjuk, hogy a pszichével komoly tudomány foglalkozik, tehát fontos, hogy ismereteink is legyenek erről. A hit és a tudás kiegészítik egymást, nem mondanak egymásnak ellent. Az egészet az adja ki, ha Isten teremtett világáról minél többet tudunk, és van lelki kapcsolatunk a Mindenhatóval.

Hiszem, hogy a gyógyulást Isten adja, a gyógyításhoz ugyanakkor eszközökkel lát el bennünket. A pszichológia, a mentálhigiéné tudomány, ami pontosan ilyen eszköz lehet,

így a lelkiség és a pszichével foglalkozó tudományok együtt segíthetik az ember jóllétét és a megelőzést. Hangsúlyozva továbbra is azt, hogy az imádság a legfontosabb, az élő istenkapcsolat elengedhetetlen, hiszen a spirituális erőforrások nélkül nincs igazi élet, de ezen túl szükség van a saját erőforrásainkra és a kapcsolati erőforrásainkra is; társakra, barátokra, testvérekre. Így mi magunk, segítők és szakemberek is eszközök vagyunk az empátiánkkal, a kedvességünkkel, a szeretetünkkel. Ahhoz pedig, hogy az Úr gyógyítani tudjon, oda kell vinni hozzá a beteget.

A munkám a prevencióról, a megelőzésről is szól, hiszen a célunk, hogy megelőzzük a kríziseket, ha pedig valaki már nehéz helyzetben van, testvéri módon álljunk mellé, nem ítélkezve. Minden ember életében vannak normatív krízisek, így a papok életében is, erről nem feledkezhetünk el. A krízisekben azonban van megoldás, van segítség. Kapcsolatra születtünk, nem arra, hogy önmagunkba bezárkózzunk, és egyedül oldjuk meg minden problémánkat.

– Mik a papság legégetőbb problémái?

– A régebbi egyház-berendezkedésben egy-egy egyházközség családként vette körül az atyákat, a mai társadalomban azonban sokkal individualistábbak vagyunk, mindenki a saját családjának él, nincs kapcsolódás. A papok körében nagy probléma a magára maradottság, a magány vagy a túlterhelődés, a stressz. Vannak, akik azt gondolják, hogy a pap otthon ül, minden nap elmond egy misét, és nincs is más teendője. Közben azonban rengeteg feladat hárul rá az egyházközség vezetésében; például menedzseri feladatok, foglalkozik a hívek problémáival, az egyházközség ügyeivel, keresztel, temet, esket, és ráadásul, mivel kevés a pap, egyre több települést kell ellátniuk. Minél nagyobb terhelést kap egy ember, minél nagyobb stressznek van kitéve, annál nagyobb a veszélye is annak, hogy a depresszió, a kiégés felé haladjon.

A pap az életét arra szentelte, hogy másoknak a szolgája legyen, adni akar, segíteni minden helyzetben. De ahhoz, hogy hosszú távon segíthessen, testi-lelki egyensúlyban kell maradnia, törődnie kell saját magával is.

Egy másik fontos tényező, hogy míg korábban a leginkább megbecsült emberek közé tartozott egy pap, és ez őt magát is tartotta, emelte, mostanra megfordult a helyzet. Az őszi papi rekollekción egy felmérés eredményeit mutatták be nekünk, itt hangzott el, hogy 20-30 évvel ezelőtt a hivatások társadalmi megbecsültségének rangsorában az első 10-ben szerepelt a papi hivatás, most azonban több mint 100. helyen van, még az utcaseprők is jobb helyezést értek el. Tehát

a társadalom nem értékeli a papok munkáját, inkább csak negatív kritikával, támadással illeti. Ha 100 pap közül 95 jól végzi a dolgát, 5 azonban nem, ez utóbbi van kihangosítva, és a negatív vélemény minden papra rávetül.

Ebben a médiának nagy szerepe van. Gondoljuk csak el, mekkora terhet jelent úgy vinni egy hivatást, hogy közben nem kapunk megbecsülést. Ezért kiemelten fontos, hogy az egyházmegye vezetése értékelje, segítse az atyákat, és hála Istennek, Marton Zsolt püspök sokat tesz ezért.

– Hívekként mit tudunk tenni a papok jóllétéért?

– Ha látjuk, hogy valaki nincs jól a családban, odamegyünk hozzá és megkérdezzük, hogy hogy vagy? Mi a baj? Épp így, ha látjuk, hogy egy pap nincs jól, ne ítélkezzünk felette, hogy ő egy rossz pap, nem készült a beszédre, vagy látszik, hogy fáradt, biztos sokáig fent volt, hanem álljunk mellé, szeressük és segítsük.

Sok pap arról panaszkodik, hogy még a füvet is neki kell nyírnia a plébánia kertjében, mert nincs, aki segítsen. Régen voltak önkéntes segítők, házvezetőnők vagy egy-két idős néni, aki a mosásban, vasalásban, takarításban segédkezett. Persze, ne értsük félre, a pap is sok mindent szívesen megcsinál, a fűnyírást is, de van, amire a munkája miatt nem marad ideje, vagy inkább lelki ember, kevésbé gyakorlatias, így esetleg nem veszi észre, mit kell maga körül rendbe raknia. Tehát röviden megfogalmazva:

Legyünk a papunk családja! Vegyük észre, ha segítségre van szüksége! Tartsuk testvérünknek, atyánknak, és akkor meg tudjuk tartani.

Ma a kritizálás, a hibáztatás és a megbélyegzés kultúráját éljük. Ehelyett inkább becsüljük meg a papunkat, nyújtsunk neki konkrét segítséget például a plébánia körüli teendőkben, vagy hívjuk meg egy ebédre. Legyünk leleményesek és tapintatosak! Nem kell ráerőltetni a papra a támogatásunk, hiszen neki is szüksége van magányra és imádságra, hogy Istennel időt töltsön, ugyanakkor szüksége van kapcsolatokra is. Kezdeményezzünk! Az pedig már nekünk, papokért felelős személyeknek a feladata, hogy az atyákat érzékenyítsük arra, hogy elfogadják a segítséget, és kérjenek, ha kell.

– Érzékelhetők pozitív változások?

– A papok többsége nyitott és örömmel üdvözli az új kezdeményezéseket, de természetesen van, aki elzárkózik, van, aki bizalmatlan. Őket is meg tudom érteni, hiszen lehet, hogy rossz tapasztalataik vannak, lehet, hogy a korábbi sebeik miatt nehéz nyitottnak lenniük. De idővel ez is oldódhat. (…)

Négy éve, mikor meghirdettem egy papi csoportot, hogy bizonyos témákat együtt dolgozzunk fel, csupán öt-hat érdeklődő volt. Most, a Bevezetés a lelkivezetésbe kurzus meghirdetésénél több mint húszan jelentkeztek, két csoportot kellett indítani. Látható tehát, hogy a papok részéről kezd növekedni az igény a segítség elfogadására, a képződésre, kezd a bizalom kiépülni. Ezeket mind gyümölcsöknek tartom. Sok pozitív visszajelzés érkezik a papoktól, hogy milyen jó, hogy személyes törődést és gondoskodást kapnak. Mérhető az is, hogy egyre többen kérnek segítséget. Ugyanakkor sok pozitív változást nem lehet számszerűsíteni. Arra vagyunk szocializálva, hogy a rosszat vegyük észre; ha egy pap otthagyja a hivatását, az hosszú ideig téma lesz az emberek között. Ezzel szemben azt nem vesszük észre, ha egy pap megmarad, megújul a hivatásában, annyit látunk, hogy végzi tovább a munkáját. Tehát a pozitív eredmények kifelé nem annyira látványosak, mint egy-egy bukás. De még ha a negatívnak erősebb is a hangja, érezhető a szelíd, pozitív változás. (…)

– Milyen gyümölcsei lehetnek az Egyházban annak, ha a papok mentális egészsége javul?

– Ha a pap, mint atya, mint közösségvezető mentálisan egészséges, óriási lendületet tud adni a híveknek. A motorja, a szíve lehet a közösségnek, a tagok javát szolgálja. Ha a papot lelki értelemben emeljük, tartjuk, azzal hívekként magunknak is jót teszünk, mert egy olyan embert kapunk, aki törődik velünk. Egy beteg, megfáradt, leterhelt pap sokat árthat a közösségnek, a krisztusi evangélium hirdetésének, és inkább akadály az istenkapcsolat kialakításában. A pap Istent közvetíti, így az, hogy ő mit sugároz, mit képvisel, befolyásolja a hívő ember istenképét. Ha lelkileg rendben van, az építi az istenkapcsolatunkat és a közösségünket is, így valóban pásztora lesz a rábízott híveknek, és hiteles lesz a kereszténység. Azt mondták az első keresztényekről, hogy annyira vonzó volt az, ahogy megélték a hitüket, hogy tömegek tértek meg. Az a cél, hogy mi, papok is vonzóvá tegyük az Egyházat, hogy az embereket a szeretet vonzásával Istenhez vezessük, ehhez pedig szükséges, hogy magunkkal is törődjünk.

A teljes interjú ITT olvasható.

Forrás és fotó: Váci Egyházmegye 

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria