Ugródeszka a megújuláshoz – Az eucharisztikus kongresszusra készülünk

– Számos filmkritikát olvashattunk Öntől, és az Ars Sacra Filmfesztivál zsűrijének is tagja volt. Mit gondol a véleménynyilvánításról, a kritikáról és mai megjelenési formáikról?

– Ezek jelentik társadalmunk talán legfontosabb formáló erejét. Napjainkban sokaknak van videoblogjuk, mások internetes naplót vagy cikkeket írnak. A netező közönség, amiről csak lehet, elmondja a véleményét. Persze a kocsmában, a (film)fesztiválokon, a buszon, a villamoson, az iskolában, a családban is mindenki mondja a magáét, de az személyesebb, más közeg. A kijelzők előtt sokkal inkább felbátorodunk, mint a való világban. Véleményezünk mindent és mindenkit, nemegyszer kíméletlenül vagy éppen már-már teljes pátosszal. A különböző fórumokon vagy a kifejezetten véleménynyilvánításra szánt platformokon előszeretettel osztályozunk, értékelünk és kommentelünk, és ezek az értékelések, minősítések mind hozzájárulnak egy-egy emberről, közösségről, vagy akár egy világnézetről kialakított általános képhez. Ezért fontosnak érzem, hogy én is jelen legyek egyik-másik internetes felületen és a médiában, és felelősséggel megnyilvánulva formáljam a környezetemet, legalább egy kicsit. Soha nem tudhatom, hogy kiben milyen gondolatokat indít el egy rádióműsor, egy cikk vagy egy filmajánló. Szerencsés esetben teszünk egy lépést a párbeszéd, egymás álláspontjának megértése felé. Ha elmondom a véleményemet valamiről, esetleg a másik ember is felbátorodik, billentyűzetet ragad, és így vitázhatunk egy jót. Később pedig akár egy pohár bor mellett folytathatjuk a párbeszédet, jóval emberibb, személyesebb térben.

– Egy ideje már a Magyar Katolikus Rádiónál dolgozott, amikor csatlakozott a NEK szervezőcsapatához. Újságíróként milyen kihívást talál a kongresszussal kapcsolatos munkájában?

– Fábry Kornél, a NEK főtitkára egy alkalommal meghívott pizzázni. Ez még három évvel ezelőtt történt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljesen gyanútlanul mentem el a találkozóra. Tudtam, mi az új megbízatása, és hogy előbb-utóbb bővülni fog a szervezők csapata. Amikor felajánlotta, hogy munkatársként segítsem a kongresszus kommunikációját, némi gondolkodás után igent mondtam. Akkoriban nagyon dolgozott bennem Ferenc pápa egyik beszéde, ami arról szólt, hogy a legnagyobb veszély, ami leselkedhet ránk, a díványboldogság, a kanapékereszténység. Ha nem keressük a kihívásokat, Jézus nem tud találkozni velünk. Ez a munka megfelelően nagy kihívás volt számomra is, úgyhogy belevágtam.

– Hogyan lehet ekkora médiazajban megszólítani az embereket a kongresszus üzenetével?

– Olyan kommunikációs kampányokra van szükség, amelyek alapján felismernek minket az emberek. Ehhez elég egy jó szlogen vagy akár egy jellegzetes forma, szín. Ha ez megvan, akkor sokkal könnyebb átadni az üzenetet. Emellett pedig nyilván fontos minden egyes hirdetés, banner, cikk, interjú, portré, ami a NEK égisze alatt születik. Ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy a leghatékonyabb kommunikációs eszközünk mégis a személyes párbeszéd. Az, amikor úgy válaszolunk a NEK-kel kapcsolatos kérdésekre, hogy személyes kapcsolatban lehetünk az adott személlyel vagy közösséggel, amikor megoszthatják velünk a kérdéseiket, kétségeiket, gondolataikat.

– Eddig melyek voltak az Ön számára legmeghatározóbb pillanatok a világesemény előkészítése során?

– Pillanatokat, képeket, jeleneteket őrzök magamban. Például azt, amikor a Forrásponton egy emberként énekelt és táncolt több ezer fiatal az olasz The Voice tehetségkutatón győztes Cristina nővér énekes-zenés tanúságtételére, amikor kezet foghattam Ferenc pápával az egyik előkészítő eseményen, amikor Erdő Péter bíboros mosolyogva beszélgetett a járókelőkkel az 500 napos flashmobunkon, vagy amikor a munkatársaim énekeltek nekem a születésnapomon… Sok ilyen emlékem van, hála Istennek. És bízom abban, hogy még lesz is. A kongresszus hete is biztosan bővelkedik majd ilyen pillanatokban.

– A legnagyobb élmény maga a kongresszus lesz. Mit vár a legjobban?

– Kifejezetten kedvelem a nagy rendezvényeket. Tömegeket megmozgató eseményekhez köthető az életem szinte minden olyan pillanata, ami igazi lendületet adott, és segített közelebb kerülnöm Istenhez. Ilyen volt számomra a krakkói világtalálkozó vagy egy taizéi találkozó. Hiszem, hogy ha sokan teszünk tanúságot valami vagy valaki mellett, annak óriási ereje van. Sokszor megkérdezem magamtól, eléggé hiszek-e Jézus szavaiban. „Ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” – mondja Jézus. Fel tudjuk fogni, mekkora dolog ez? Bízom abban, hogy a NEK-en is találkozhatunk majd vele. Hiszen a mottónk is erről szól: „Találkozz Jézussal Budapesten!” A kongresszussal kapcsolatban mégis talán az utózöngéit várom a leginkább. Azt, hogy megtapasztalhassuk, milyen lelki megújulást hoz az esemény. Szerintem az Egyházban nem állunk valami fényesen a programjaink utógondozása tekintetében. Erdő Péter bíboros így fogalmazott néhány hete: „A kongresszus nem egyenlő a megújulással. Csak a folyamat kezdete, előhírnöke.” Én is ezt gondolom. Remélem, olyan kegyelmeket kapunk majd, amelyek lelkesedést, lendületet adnak, és így 2020 szeptembere ugródeszka lesz számunkra a megújuláshoz.

Az írás az Új Ember 2020. február 9-i számában jelent meg.