Van értelme küzdeni a jóért! – Más formában folytatódik a Lisszabonba bicikliző zarándokok útja

„Két keréken 4070 kilométer alatt tényleg átgondolsz és átértékelsz mindent. A zarándoklat, az út áldozatot igényel – önmagunk feláldozását. A megpróbáltatások, a mélypontok, az örömök, a váratlan találkozások csiszolják az embert. Megtapasztalod, hogy kisemberként is hatással tudsz lenni a világra. A zarándoklat pedig segítség abban, hogy megkeresd a saját karizmádat. És megerősít, hogy igenis van értelme küzdeni a jóért!”

Knáb András, Nádudvary Csongor és Szép Levente kerékpárral – Beller Barnabás és Sötét Áron autós kíséretével – a pannonhalmi alma matertől kerékpároztak el Lisszabonig, az ifjúsági világtalálkozó színhelyére. Vajon útjuk végére értek?

Ha Lisszabon a zarándoklatuk vége, akkor a válasz egy határozott igen. Többen érdeklődtek, hogy mikor és hová érkeznek be a fiúk, akik a 13 órát és a magyar zarándokoknak kijelölt templomot jelölték meg. Ide is futottak be, mire a magyar szentmise véget ért. Fábry Kornél segédpüspök a hirdetésekben jelezte, hogy érkeznek a pannonhalmi zarándokok és már egy kisebb tömeg várta őket. Zengett a „Szép volt fiúk!”, válaszul pedig a biciklicsengők boldog csilingelése.

A fiúk sokféle chatcsoportban kommunikáltak útjukról, de a kommunikációs munka dandárját János, Knáb András öccse és Szép Levente édesanyja végezte. Ők voltak az a média-háttércsapat, akik alázatos munkával a teljes út során feldolgozták a fiúk hangüzenetekben küldött napi összefoglalóit, kiválogatták a több ezer fotó közül a közösségi médiafelületekre szerkesztett anyagokat. A zarándokokat így egy napról napra bővülő virtuális csoport is kísérte hosszú útjukon, mígnem augusztus 9-én végül a fiúk hazaértek: dél körül gurultak be a Pannonhalmi Főapátság kapuján, ahol újságírók várták őket.

Boldogan, de kissé elgyötörten szálltak ki az autóból. Levi viccesen meg is jegyezte, hogy neki ez a négynapos autózás Portugáliából vissza megterhelőbb volt, mint a közel negyven napos biciklizés. Ölelő édesanya, örömkönnyek, baráti vállveregetések és sok-sok interjú után a fiúk a bazilikába indultak.

A bencés közösség örömmel fogadta őket, és a napközi imaóra keretébe illesztették a rövid hálaadási ceremóniát. Még az imaóra előtt Csongor meggyújtotta a magyar pálos nővérektől kapott zarándokgyertyájukat. Hortobágyi Cirill főapát köszöntése után a fiúk jelképesen az oltár előtt elhelyezték az El Caminóról hozott fésűkagylóikat (a híres zarándokút jelképét).

Egy-egy attribútum – Csongor a négyezer kilométeren át a biciklijén lobogó magyar zászló, Levente a kerékpáros sisakja, Andris a világtalálkozón kapott rózsafüzér, a kísérőautót vezető Áron és Barni pedig a slusszkulcs – letételével pedig jelképesen az út terhét is Isten elé helyezték, majd a bencés közösség felé fordulva, meghatódva az alábbi imával mondtak hálát:

Hálát adunk, mindenható Istenünk, a zarándoklat során megélt kegyelmekért!
Köszönjük Neked családjainkat, barátainkat, ismerős és ismeretlen jóakaróinkat, akik segítségükkel és imádságukban hordozva minket mindig velünk voltak az úton!
Köszönjük Neked társainkat, akikkel együtt élhettük meg az elmúlt hónap örömeit, kihívásait és találkozásait!
Külön hálánkat fejezzük ki a minket segítő háttér csapatért.
Hálát adunk, hogy eszközöd lehettünk a felebaráti szeretet gyakorlásában azokkal, akik megismerték és támogatták céljainkat.
Köszönjük, hogy együtt ünnepelhettünk a Szentatyával és add, hogy eljuttathassuk az Ifjúsági Világtalálkozó üzenetét az emberekhez!

Pár érdekesség és a legek:

Legrövidebb napi útszakasz: Porto, amikor nulla kilométert tekertek. Illetve egy francia kisvárosban is volt egy három kilométeres „nap”, amikor a nemzeti ünnep tűzijátéka felgyújtotta a falu határát, a fiúk pedig odakerekeztek megnézni az oltási munkálatokat.

Pont ezt a szakaszt előzte meg a leghosszabb, 183 kilométeres avignoni nap. Ekkor két szakaszt kénytelenek voltak összevonni, mert nem kaptak szállást az első kiszemelt helyen, így el kellett tekerniük Nézignan-l’Évêque-ig. A bő négyezer kilométer során 12 defektet kellett javítani és kilenc küllőtörés volt, ebből mindegyik Andris hátsó kerekében.

Az egyik legkellemesebb élményük, ahogyan a magyarok segítőkészen fogadták őket szerte Svájcban; illetve a francia zarándokokkal történő találkozásuk az El Caminón is örökre emlékezetes marad: itt a megbeszélt találkozási időpontról lemaradtak, de a késés ellenére meleg szeretettel fogadták őket, kaptak sátrat, befogadták őket maguk közé. Burgos és Leon között találkoztak egy magyar kamionossal, aki sehogyan sem értette, mit keresnek a fiúk a világ végén, ahol a madár se jár; később pedig meghatott Messenger-üzenetben kívánt további kitartást a zarándokoknak. Sok-sok, a fő turistaútvonalaktól eldugott helyen adódtak még örömteli találkozások magyarokkal és minden egyéb náció gyermekeivel. Toulouse-ban például egy misén futottak össze egy ott élő magyar családdal.

Az IVT-re való eljutás mellett a Bethesda Gyermekkórháznak felajánlott gyűjtésük is sikerrel zárult, amit a kórház egy szép videóüzenetben is megköszönt. Nem voltak biztosak benne, hogy az adományösszeget össze tudják-e gyűjteni, de pozitív tapasztalat volt, hogy végül mennyien mögéjük álltak: az út végéig 1 millió 430 ezer forintot gyűjtöttek.

Sőt: az adakozás azóta sem állt le, hiszen ahogyan egyre több emberhez eljut a fiúk csodálatos teljesítményének híre, úgy gyűlnek a további adományok is. A legutolsó információ szerint már 1,6 millió forinton áll a számláló!

Zarándoklatuknak azonban lettek egyéb hozadékai is. Levente szerint például az, hogy ők egyszerű, átlagos fiatalként is hatással tudtak lenni másokra. Az különösen megindította őket, hogy mindkét célba érkezés (Lisszabon és Pannonhalma) után rengeteg meghatott üzenetet kaptak, sokan megkönnyezték a fiúk teljesítményét, ami hatással van a világ folyására, s amely egyben egyben megerősítő tapasztalás is, hogy – ahogyan Levi is fogalmaz: „a Jóisten tényleg értékesnek teremtett minket” .

A monotónia, a több ezer letekert kilométer alatt mindegyiküknek volt holtpontja, amikor volt alkalma magába tekinteni, és elgondolkodni azon, miben kellene még fejlődni. Különös élmény volt az El Caminóba történő becsatlakozásuk, ami aztán egy zarándoklat lett a zarándoklatban. A fiúk itt először a bringásoknak kijelölt utat követték, de időnként váltottak a gyalogosoknak szánt, szebb útvonalakra, ami nem mindennapi nehézségeket okozott, hiszen számtalanszor tolni kellett a bringákat a sziklák között. A zarándoklat egy kicsit az élet leképeződése, különösen a Cruz de Ferro az El Camino útvonalán: ez az a hely, ahol egy vaskereszt tövében a zarándokok ledobták az otthonukból magukkal hozott köveket, amiből az évszázadok során egy domb képződött. Egy legenda szerint, amikor Santiago de Compostela katedrálisát építették, a zarándokokat arra kérték, hogy egy kővel járuljanak hozzá az építkezéshez. A hagyományt követve azóta a zarándok az otthonukból magukkal hozott követ a kereszt elé dobják, ezzel jelképezve útjukat.

A fiúk addig sem voltak híján  a terhek cipelésének, hiszen felszerelésüket maguk vitték a kerékpárostáskákban, de kő éppenséggel nem volt náluk. Ám Hospital de Órbigóban, egy plébániai zarándokszálláson, amelyet egy magyar hölgy üzemeltet, kaptak tőle apró köveket ajándékba. Hogy vigyék el a vaskeresztig. A Cruz de Ferróig. Ezután két nagyon kemény nap következett, széllel, esővel, magas hegygerincekkel. A fiúk az irgalmatlan tekerés közben végig azon gondolkodtak, hogy vajon milyen terhet kellene letenniük, vagy éppen felvenniük ahhoz, hogy jobb emberré váljanak...

A zarándoklat az ima és elmélkedés aktív formája, amikor magadba nézel, hiszen olyan holtpontokat tapasztalsz meg, amit a hétköznapokban sosem. Kilépve a komfortzónádból más határokat látsz, tisztábban látod, miben kell még javulnod életed során – sorolja Csongor az út során kiérlelt gondolatait. Úgy látják, az a példa, az a tett, amit ők véghez vittek, kovásszá is teheti őket kisebb és tágabb közösségeikben egyaránt. Csongi szerint a zarándoklat során felhívást kaptak egy felelősségteljesebb életre. És ez a felelősségvállalás nemcsak a saját életükre vonatkoztatható. Hiszen ha nem csinálsz semmit, annak is lesz súlya, következménye, mert nem megy előre a világ a jó irányba. Ahogy megfogalmazta: „Ha bármilyen kicsi dolgot teszünk, például, hogy mi most letekertük ezt a négyezer kilométert és ezzel hívtuk fel a figyelmet a zarándoklat lelkületére, a beteg gyerekek megsegítésére, így utunk egy kicsit misszióvá is alakult. Kicsike dolog ez, de talán tudtunk lendületet, reményt adni azoknak, akik megfáradtak, ellankadtak a jó szolgálatában. Talán máris picit jobb lett a világ. Megerősítettük, hogy igenis van értelme küzdeni a jóért!”

A zarándoklat abban is segítségükre volt, hogy ki-ki megtalálja, megkeresse a saját karizmáját, feladatát az emberek szolgálatában. Megerősödtek és kikristályosították a céljaikat. Hogy aztán ezt mivel érik majd el, az már másodlagos, hiszen széles eszköztár áll rendelkezésükre, amire egy kiváló példa ez a negyvennapos bringás zarándoklat is.

Az út nemcsak az egyes embert, hanem a csapatot is formálta. Ők öten – a három kerékpáros és a kísérőautó egymást váltó kétfős stábja – saját bevallásuk szerint sem ismerték egymást igazán az indulás előtt. A zarándoklat során csiszolódtak össze, megismerték egymás gyengéit, erősségeit, így váltak csapattá. Ezek az ismeretek már életük végéig elkísérik őket, és hasznukra válnak majd a hétköznapi helyzetekben is.

Olyan, mások számára is értékes tudás és ismeretanyag halmozódott fel, amit szívesen meg is osztanak majd. Ami biztos, hogy Pannonhalmára már több alkalomra, Pécsre a Nagy Lajos Gimnáziumba, Kecskemétre és Budapestre is hívták őket fotós-videós élménybeszámolókra és lelkigyakorlatos műhelymunkára. A zarándoklatuk tehát folytatódik – csak már nem két keréken.

Szerző: Kormos Gyula

Forrás és fotó: Pannonhalmi Főapátság

Magyar Kurír