Volt egyszer egy bócsa-zöldhalmi iskola – avagy Kisasszony-búcsú a pusztaságban

A bócsai puszta betelepítésére 1475. június 23-án Mátyás király adott ki oklevelet. Vélhetően ez lehet a község lakott területté válásának első dátuma. A vidéket a törökök az 1500-as évek derekán vették birtokukba, és pusztították el a szétszórt településeket. Bócsa is erre a sorsra jutott, s az egész terület lakatlanná vált. A benépesítés engedélyezéséért Cherchy Bálint folyamodott a királyhoz, aki a Halas-székhez [A kun székek a magyarországi kunok autonóm, a királyi vármegyerendszertől független közigazgatási egységei voltak. Halas-szék – a Kiskunság területén Halas mezőváros (Kiskunhalas) központtal alakult ki – a szerk.] tartozó boychaszállási kunok kapitánya volt. A betelepülők állattenyésztés céljából vettek birtokba nagyobb területeket, mert ez a vidék jobbára mocsaras volt, máshol pedig sívó homok (amit tovább rontott a nagyszabású marhatenyésztés).

A múlt század elejére már az egész vidék tanyavilággá változott, és Városy Gyula kalocsai érsek (1905–1910) az érseki uradalom költségén iskolákat épített a szétszórt településeken, a nagy kiterjedésű (97 km²) tanyavilág különböző területein. Ekkor épült fel a bagi-bócsai iskola 1905-ben, a bócsa-zöldhalmi iskola pedig 1910-ben. Az iskolák egytantermesek voltak, de mindegyikben kápolna is volt, ahová a központokban működő lelkipásztorok rendszeresen kijártak szentmisét tartani.

Bócsa-Zöldhalomba a gyermekkorom éveiben Fischer-Bócsáról járt ki Rábai András plébános minden hónap harmadik vasárnapján. Kilenc kilométert kerékpározott télen-nyáron oda-vissza, mindig hajadonfőtt. Édesapám mondta is neki egyik télen, hogy nem lesz ennek jó vége. Idős korára jócskán el is vesztette a látását. A plébános urat mindig elkísérte Fischerből egy fiatalember, Balogh Imre. Ő és a bátyám tanítottak meg minisztrálni. Akkor még latinul miséztek, és a minisztránsnak latinul kellett válaszolni a pap latin fohászaira. Például a mise elején így kezdődött a lépcsőima [a miséző papnak az oltár lépcsői előtt állva mondott imádságai –  a szerk.]: Introibo ad altare Dei; és a válasz ez volt: Ad Deum, qui laetificat iuventutem meam. (Bemegyek az Úr oltárához – az Istenhez, aki megörvendezteti ifjúságomat.)

Az iskola anno (Kép: PPKE)

Egyszer nálunk talált menedéket Sz. Tóth Mihály esperes is, akinek felfüggesztették a papi működését, mert nem volt hajlandó letenni a kötelező államesküt (éppúgy, mint a mi plébánosunk). Mindennap elment a kápolnába szentmisét mondani. Az egyik télen nagy hó esett. Édesapám felszerszámozta a Lenke lovunkat, utána kötött egy nagy fatuskót, én meg felültem a ló hátára, úgy húztunk utat az esperes úrnak a félméteres hóban.

Az iskolakápolnát a tanteremmel egybe lehetett nyitni, ott állt minden készen, csak díszíteni kellett, amit a buzgó lányok, asszonyok végeztek, legtöbbször az én nővérem, Veronka. A kápolna éke egy gyönyörű Mária-szobor volt, a kis Jézussal a karján. A szentmisére összegyülekezett a környék hívő népe, és buzgón meggyóntak, imádkoztak, énekeltek. Egy bugaci hívő, Kocsó Zakariás vezette az éneket egy öreg harmóniummal. A kápolna titulusa Kisboldogasszony volt, ezért mindig ősszel szeptember 8-a környékén volt a búcsú.

Amikor elkezdődött a kommunista rendszer, nem tűrték tovább a kápolnát az iskolában. Mindent kidobáltak, az oltárkövet is széttörték. (A régi időkben csak olyan oltáron lehetett misézni, amelyben el volt rejtve egy szentnek, vértanúnak az ereklyéje.) Csak a keresztet nem tudták levenni az iskola tetejéről.

A kápolna berendezései és a szép Mária-szobor nálunk találtak menedéket, akik az iskolától nem messze laktunk. Szentmisét azért továbbra is lehetett tartani az iskolában, ilyenkor legtöbbször a nővérem vitte oda a legszükségesebb dolgokat a szentmiséhez, és díszítette fel a kápolnát. (Szép dáliák nyíltak nálunk Veronka virágoskertjében.) Karácsonykor még karácsonyfát is állítottunk az oltár mellé.

Tarjányi Ferenc SDB újmiséje (Kép: PPKE)

Később megszűnt a tanyasi iskolákban a tanítás, a gyerekeket bevitték a központba, kollégiumba. Így az iskola éveken át üresen állt. Aztán a kilencvenes években privatizálták – nem tudja senki, hogy kié lett. Hatalmas fallal vették körül az egész területet, oda senkinek se ki, se be..., csak autós konvojok érkeznek néha, és surrannak be a kapuján.

Mivel az Egyháznak ősi joga volt, hogy ott szentmisét lehessen tartani, a privatizálás feltétele az volt, hogy a dűlőút másik oldalán lévő kis erdőben építsenek egy kápolnát. Igaz, elég kicsire sikerült, de ott áll, és bár ma a plébános már messze, Tázláron lakik, a zöldhalmi lakosok minden évben ragaszkodnak ahhoz, hogy legalább a Kisasszony-búcsú meg legyen tartva.

Az idei búcsú szeptember 6-án különleges lesz, mert a szép Mária-szobor visszakerül a helyére ebben a kis kápolnában. Hetven évig a családunk őrizte, Veronka nővérem még szépen restauráltatta is, és most ünnepélyesen elhelyezik a kápolnában, és a plébános újra meg fogja szentelni; a vidéket, az ott élő lakosokat Mária oltalmába ajánlva.

Az erdőben, ahol most a kis kápolna áll, korábban is volt szentmise nagyobb ünnepeken, mert a hívek nem fértek el az iskolában. Ilyenkor egy szép lombsátort építettünk, ebben volt az oltár, a hívek pedig az erdőben, a fák között imádkoztak, énekeltek. A bátyámnak is, nekem is itt volt az első szentmisénk.

Fotó: Tarjányi Béla

Magyar Kurír