Leó pápa homíliája Isztambulban: Ápoljuk a kötelékeket közöttünk, hogy az Úr hiteles tanúi legyünk!

A mise végén Massimiliano Palinuro püspök, isztambuli apostoli vikárius mondott köszönetet a pápának, amiért megerősítette „az Egyház szentföldjén”, Törökországban élő híveket, és mert a pontifex latin elnevezéshez hűen valóban „hídépítő” szolgálatot végez.

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim!

Ezt a szentmisét annak a napnak az előestéjén mutatjuk be, amelyen az Egyház Szent András apostolra, e föld védőszentjére emlékezik. Ugyanakkor

megkezdjük az adventet is, hogy felkészüljünk újra átélni – karácsonykor – Jézusnak, Isten Fiának misztériumát, aki „született, nem teremtmény, az Atyával egylényegű” (nicea-konstantinápolyi hitvallás), miként azt ezerhétszáz évvel ezelőtt a zsinatra összegyűlt atyák ünnepélyesen kimondták Nikaiában.

Ebben az összefüggésben a liturgia Izajás próféta könyvének egyik legszebb részletét tárja elénk az olvasmányban (vö. Iz 2,1–5), amelyben az Úr hegyére, a világosság és a béke helyére való felzarándokolásra hangzik el meghívás az összes nép felé (vö. Iz 2,3). Azt szeretném tehát, ha e szöveg néhány képénél elidőzve arról elmélkednénk, mit jelent számunkra egyháznak lenni.

Az első kép annak a hegynek a képe, amely „szilárdan áll majd a hegyek tetején” (vö. Iz 2,2). Ez arra emlékeztet bennünket, hogy Isten életünkben való cselekvésének gyümölcsei nem csupán a mieink, hanem mindenki számára szánt ajándékok. Sion szépsége – a hegyre épült városé, mely egy hűségben újjászületett közösség szimbóluma, amely a világosság jelévé válik a különböző helyekről érkező férfiak és nők számára – arra emlékeztet bennünket, hogy

a jó öröme ragadós.

Erre a szentek életében is bőséges példát találunk. Szent Péter azért találkozik Jézussal, mert testvére, András lelkesedése odavezeti (vö. Jn 1,40–42), akit pedig János apostollal együtt Keresztelő János buzgósága vezetett az Úrhoz. Szent Ágoston évszázadokkal később Szent Ambrus megragadó igehirdetése által jut el Krisztushoz – és még sorolhatnánk.

Mindez számunkra is meghívás, hogy újítsuk meg hitünkben tanúságtételünk erejét. Aranyszájú Szent János, ennek az egyháznak nagy pásztora, az életszentség vonzerejéről azt mondta, hogy az sokkal ékesebben szól a csodáknál. Így fogalmazott:

A csoda megtörténik és elmúlik, de a keresztény élet megmarad, és folytonosan épít” (Magyarázat Máté evangéliumához, 43,5);

majd így fejezi be: „Őrködjünk hát magunk felett, hogy másoknak javára lehessünk” (uo.). Testvéreim, ha valóban segítségére akarunk lenni azoknak, akikkel találkozunk, őrködjünk életünk felett, ahogy az evangélium ajánlja (vö. Mt 24,42): tápláljuk hitünket imádsággal és a szentségekkel, következetesen éljük meg szeretetben, és – amint Szent Pál mondja a szentleckében – vessük le a sötétség tetteit, és öltsük fel a világosság fegyvereit (vö. Róm 13,12).

Az Úr, akit az idők végén az ő dicsőségében várunk, nap mint nap eljön, és zörget az ajtónkon.

Legyünk készen (vö. Mt 24,44), és őszintén törekedjünk az Istennek tetsző életre, amire ennek a földnek oly sok szentje is tanít bennünket.

A második kép, amelyet Izajás próféta elénk tár, annak a világnak a képe, amelyben a béke uralkodik. Így mutatja be: „Ekevassá kovácsolják kardjukat, és lándzsájukat szőlőmetsző késsé. Nemzet nem emel kardot nemzet ellen, és nem tanul többé hadviselést” (Iz 2,4). Mennyire érezzük ma sürgető szükségét ennek! Mekkora szükség van békére, egységre és kiengesztelődésre körülöttünk, de bennünk és közöttünk is! Hogyan járulhatunk hozzá e szükséglet kielégítéséhez?

Ennek megértésében segít bennünket ennek az apostoli útnak a „logója”, amelynek egyik választott szimbóluma a híd. Ez a kép eszünkbe juttathatja a híres nagy viaduktot is, amely ebben a városban a Boszporusz-szoroson átívelve két kontinenst köt össze: Ázsiát és Európát. Idővel ehhez két másik átjáró is társult, így ma már három összeköttetési pont van a két part között.

Közlekedést, árucserét és találkozást biztosító három nagy szerkezet: látványosak, mégis milyen kicsinyek és törékenyek azokhoz a hatalmas területekhez képest, amelyeket összekötnek.

Az, hogy három ívben ívelnek át a szoros fölött, arra indít bennünket, hogy elgondolkodjunk közös egységtörekvéseink fontosságán három szinten: a közösségen belül, az ökumenikus kapcsolatokban más keresztény felekezetek tagjaival, valamint a más vallásokhoz tartozó testvéreinkkel való találkozásban. E három híd gondozása, megerősítése és minden lehetséges módon való bővítése része annak a hivatásunknak, hogy a hegyre épült város legyünk (vö. Mt 5,14–16).

Mindenekelőtt – amint mondtam – ezen az egyházon belül négy különböző liturgikus hagyomány van jelen: a latin, az örmény, a káld és a szír, amelyek mindegyike saját lelki, történelmi és egyháztapasztalati gazdagságával gyarapítja az egyházat. E különbözőségek megosztása kiemelkedő módon mutathatja meg Krisztus Jegyesének egyik legszebb vonását: az összekötő katolicitást.

Az oltár körül megerősödő egység Isten ajándéka, és mint ilyen erős és megbonthatatlan, mert az ő kegyelmének műve. Ugyanakkor történelmi megvalósítása ránk, a mi igyekezetünkre van bízva.

Ezért – akárcsak a Boszporusz hídjai – gondoskodásra, figyelemre, „karbantartásra” szorul, hogy az idő és a viszontagságok meg ne gyengítsék szerkezetét, és alapjai szilárdak maradjanak. Az ígéret hegyére szegezett tekintettel – mely a mennyei Jeruzsálem képe, amely a mi célunk és anyánk (vö. Gal 4,26) –

tegyünk meg mindent a közöttünk lévő kötelékek ápolásáért és megerősítéséért, hogy gazdagítsuk egymást, és a világ előtt hiteles jelei legyünk az Úr egyetemes és végtelen szeretetének.

E liturgia egy második közösségi kötelékre is rámutat: az ökumenikus kötelékre. Ezt mutatja más felekezetek képviselőinek jelenléte is, akiket mélységes hálával köszöntök. Az ugyanabban az Üdvözítőben való hit ugyanis nemcsak egymással köt össze bennünket, hanem valamennyi testvérünkkel, akik más keresztény egyházakhoz és közösségekhez tartoznak. Ezt tegnap is megtapasztaltuk az İznikben (Nikaia) tartott imán. Ez is olyan út, amelyen régóta együtt járunk, és amelynek nagy előmozdítója és tanúja volt Szent XXIII. János, akit a kölcsönös szeretet szoros szálai fűztek e földhöz. Ezért, miközben XXIII. János pápa szavaival kérjük, hogy „teljesedjék be az egység nagy misztériuma, amelyért Jézus Krisztus végtelen buzgósággal imádkozott a mennyei Atyához életáldozatának küszöbén” (Nyitóbeszéd a II. vatikáni egyetemes zsinaton, 1962. október 11., 8.2),

ma megújítjuk igenünket az egységre: „hogy mindnyájan egyek legyenek” (Jn 17,21), „ut unum sint”.

A harmadik kötelék, amelyre Isten igéje emlékeztet, a nem keresztény közösségekhez tartozó testvéreinkkel való kapcsolat. Ma olyan világban élünk, amelyben túl gyakran használják a vallást háborúk és atrocitások igazolására. Mi azonban tudjuk, hogy –

amint a II. Vatikáni Zsinat tanítja – „az ember kapcsolata az Atyaistennel és az ember kapcsolata embertestvéreivel oly szorosan összetartozik, hogy az Írás azt mondja: »aki nem szeret, nem ismeri Istent« (1Jn 4,8)” (Nostra aetate nyilatkozat 5).

Ezért együtt akarunk haladni, értékelve mindazt, ami összeköt bennünket, lebontva az előítélet és a bizalmatlanság falait, és előmozdítva a kölcsönös megismerést és megbecsülést, hogy mindenkinek erős reményüzenetet közvetítsünk, és meghívjuk őket arra, hogy „békességszerzők” legyenek (vö. Mt 5,9).

Testvéreim, tegyük ezeket az értékeket elhatározásainkká az advent idejére és még inkább egész személyes és közösségi életünkre.

Lépteink olyan hídon haladnak, amely a földet az éggel köti össze, és amelyet az Úr épített számunkra.

Szegezzük szemünket mindig e híd két partjára, hogy teljes szívünkkel szeressük Istent és testvéreinket, hogy együtt haladjunk, és egy napon mindannyian újra találkozhassunk az Atya házában!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír