Ferenc pápa a kongói karitatív szervezetekhez: Köszönöm, hogy megérintettétek a szívemet!

Az alábbiakban a pápa teljes beszédnek fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim és nővéreim!

Szeretettel üdvözöllek benneteket, és köszönöm a dalokat, a tanúságtételeket és mindazt, amit nekem elmondtatok, de legfőképpen mindazt, amit tesztek! Ebben az országban, ahol rengeteg erőszak van, mely úgy dübörög, mint a kivágott fa zajos zuhanása, ti vagytok az erdő, amely napról napra csendben növekszik, és jobbá, lélegezhetőbbé teszi a levegőt. Persze a kidőlő fa nagyobb zajt csap, de Isten szereti és ápolja a nagylelkűséget, mely csendben kihajt és gyümölcsöt terem, és örömmel fordítja tekintetét azokra, akik a rászorulókat szolgálják. Így növekszik a jó, a mások felé kinyújtott kezek és szívek egyszerűségében, a kis lépések bátorságában, melyekkel Jézus nevében a leggyengébbekhez közeledünk. Valóban igaz a Cecília által idézett közmondás: „Az ezer mérföldes utazás is egyetlen lépéssel kezdődik!”

Feltűnt nekem egy dolog: nem egyszerűen felsoroltátok a társadalmi problémákat, és nemcsak ismertettétek a szegénységre vonatkozó adatokat, hanem mindenekelőtt szeretettel beszéltetek a szegényekről. Magatokról és olyan emberekről beszéltetek, akiket korábban nem ismertetek, de mostanra már ismerősek lettek számotokra: nevek és arcok.

Köszönöm nektek ezt a tekintetet, amely fel tudja ismerni Jézust a legkisebb testvérekben.

Az Urat a szegényekben kell keresni és szeretni, és keresztényként vigyáznunk kell, ha elfordulunk tőlük, mert valami ott nem működik, ha a hívő ember távol tartja azokat, akiket Krisztus különleges szeretettel szeret.

Míg manapság sokan elvetik őket, addig ti felkaroljátok őket; míg a világ kizsákmányolja őket, ti támogatjátok őket. A támogatás a kizsákmányolás ellen: íme, itt az erdő, amely növekszik, miközben az elvetés erőszakos erdőirtása dübörög! Szeretnék hangot adni annak, amit tesztek annak érdekében, hogy elősegítsétek a növekedést és a reményt a Kongói Demokratikus Köztársaságban és ezen a kontinensen.

Az a vágy vezetett ide, hogy hangot adjak azoknak, akiknek nincs hangjuk.

Annyira szeretném, ha a média több teret adna ennek az országnak és egész Afrikának! Hogy a jövő e fiatal földrészének népei, kultúrái, szenvedései és reményei ismertté váljanak! Hogy hatalmas tehetségeket és az igazi emberi és keresztény nagyság történeteit fedezzék fel az emberek, olyan történeteket, amelyek a kicsiket, az időseket és a teremtett világot valóban tisztelő légkörben keletkeztek.

Jó, hogy itt, a nunciatúrán adhatok hangot nektek, mert a pápai képviseletek, a „pápa házai” szerte a világban az emberi haladás erősítői, a szeretet központjai, az irgalmasság diplomáciájának élvonalában, a konkrét segítségnyújtást és az együttműködési hálózatok működését előmozdítva. Ez a világ számos részén és itt is már régóta zajlik, minden felhajtás nélkül; ez a ház évtizedek óta közeli jelenlét: kilencven éve avatták fel mint apostoli delegációt, és néhány nap múlva ünnepli nunciatúrává emelésének hatvanadik évfordulóját.

Testvéreim, akik szeretitek ezt az országot, és az emberekért dolgoztok, csodálatos, amit tesztek, és semmiképpen sem könnyű. Sírhatnékunk támad, amikor olyan történeteket hallunk, mint amilyeneket meséltetek nekem, szenvedő emberekről, akiket az általános közöny kóborló életre ítél, ami miatt az utcán kell élniük, kitéve a fizikai erőszak és a szexuális visszaélés veszélyének, sőt még a boszorkányság vádjának is, miközben ők csak szeretetre és gondoskodásra szorulók. Szíven ütött, amit mondtál nekünk, Tekadio, hogy a lepra miatt még ma, 2023-ban is „diszkrimináltnak, lenézettnek és megalázottnak” érzed magad, miközben az emberek szégyen, értetlenség és félelem keverékével sietnek takarítani ott, ahol akárcsak az árnyékod is elhaladt. A szegénység és az elutasítás bántja az embert, sérti a méltóságát: olyanok, mint a hamu, mely kioltja a belül hordozott tüzet. Igen, minden ember, mivel Isten képére teremtetett, ragyogó tűzben tündöklik, de csak a szeretet távolíthatja el a hamut, amely azt befedi: csak a méltóság visszaadásával lehet helyreállítani az emberséget!

Szomorúan hallottam, hogy itt is, mint a világ számos részén, a gyerekeket és az időseket kidobják. Ez amellett, hogy botrányos, káros az egész társadalomra nézve, amely éppen az idősekről és a gyermekekről, a gyökerekről és a jövőről való gondoskodással épül. Ne feledjük: valóban emberi fejlődés nem lehet emlékezet és jövő nélkül. Emlékezet, melyet az idősek hoznak, jövő, melyet a fiatalok hoznak.

Testvéreim, nővéreim, ma két kérdést szeretnék megosztani veletek, és rajtatok keresztül a sok jótevővel ebben a nagy országban. Először is: megéri-e? Megéri-e az erőfeszítés a folyamatosan és drámaian növekvő szükségletek tengerével szemben? Nem hiábavaló és gyakran elkeserítő ez a törekvés? Segítségünkre van, amit Maria Celeste nővér mondott: „Kicsinységünk ellenére a megfeszített Úr azt kívánja, hogy mellette legyünk, hogy ezt a drámai világot támogassuk.” Igaz, a szeretet Istenre hangol bennünket, és ő váratlan, szerető embereken keresztül történő csodákkal lep meg bennünket. Történeteitek tele vannak elképesztő eseményekkel, amelyeket Isten szíve ismer, és amelyeket pusztán emberi erővel lehetetlen véghezvinni. Arra gondolok, amit elmeséltél nekünk, Pierre, amikor azt mondtad, hogy a tehetetlenség és a közöny sivatagában, a fájdalom tengerében a barátaiddal együtt felfedezted, hogy Isten nem felejtett el titeket, mert olyan embereket küldött, akik nem fordítottak hátat, amikor átkeltek az úton, ahol voltatok. Így az ő arcukban újra felfedeztétek Jézus arcát, és most ugyanezt akarjátok tenni másokért is. A jó ilyen, szétárad, nem hagyja magát megbénítani a beletörődéssel és a statisztikákkal, hanem arra hív, hogy adjuk másoknak, amit ingyenesen kaptunk. Kapok és adok. Különösen a fiataloknak van szükségük arra, hogy ezt lássák: olyan arcokat, amelyek legyőzik a közömbösséget azáltal, hogy az emberek szemébe néznek, olyan kezeket, amelyek nem fegyvert ragadnak és nem pénzekkel ügyeskednek, hanem a földön fekvők felé nyúlnak, és felemelik őket, hogy visszanyerjék méltóságukat, hogy Isten lányának és fiának érezzék magukat. Csak egy esetben szabad lenézni valakire: amikor segítünk neki felemelkedni. Egyébként sosem szabad lenézni egy embert.

Megéri tehát, és jó jel, hogy a hatóságok a püspöki konferenciával kötött közelmúltbeli megállapodások révén elismerték és nagyra értékelték azok munkáját, akik szociális és karitatív területen dolgoznak. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a leggyengébbek gondozása szisztematikusan önkéntesekre lenne delegálható, ahogyan az egészségügyi ellátás és az oktatás kötelezettsége sem. Ezek az ország vezetőinek kiemelt feladatai, melyeknél arra is figyelni kell, hogy a nagy városi központoktól távol élő lakosság számára is biztosítsák az alapvető szolgáltatásokat. Ugyanakkor a Krisztusban hívők sosem szennyezhetik be a szeretetről szóló tanúságtételt, mely Istenről való tanúságtétel, kiváltságok, presztízs, kitűnés és hatalom hajszolásával. Ez rossz dolog, sosem szabad ilyet csinálni! Nem, az eszközök, a források és a jó eredmények a szegényekért vannak, és azoknak, akik gondoskodnak róluk, mindig emlékezniük kell arra, hogy a hatalom szolgálat, és hogy a jótékonyság nem a babérjainkon való üldögéléshez vezet, hanem sürgősséget és konkrétságot követel. Ezzel összefüggésben a sok tennivaló közül szeretnék kiemelni egy olyan kihívást, amely mindenkit érint, és nem csak ezt az országot. A szegénységet nem annyira a javak és lehetőségek hiánya, hanem azok egyenlőtlen elosztása okozza. Azoknak, akik jólétben élnek, különösen, ha keresztények, meg kell osztaniuk azt, amijük van, azokkal, akiknek nélkülözik a szükségeset, és annál inkább, ha ugyanahhoz a néphez tartoznak. Ez nem jóság kérdése, hanem igazságosság kérdése. Ez nem emberbaráti szeretet, hanem hit, mert, ahogy a Szentírás mondja: „a hit tettek nélkül halott” (Jak 2,26).

Itt van tehát a második kérdés, amely a jóra vonatkozó kötelességről és sürgősségről szól: hogyan tegyük? Hogyan kell jót tenni, milyen kritériumokat kell követni? Itt három egyszerű szempontot szeretnék felkínálni. Ezek olyan szempontok, amelyeket az itt működő karitatív intézmények már ismernek, de jó, ha felidézzük őket, hogy Jézus szolgálata a szegényekben mind gyümölcsözőbb tanúságtétel legyen.

Először is, a jótékonyság példamutatásra szólít fel: ez ugyanis nemcsak az, amit teszel, hanem annak kifejeződése, aki vagy. Ez egy életmód, az evangélium megélése. Ehhez hitelességre és áttetszőségre van szükség: gondolok itt a projektek pénzügyi és adminisztratív megvalósítására, de a megfelelő és minőségi szolgáltatások nyújtása iránti elkötelezettségre is. Pontosan ez a szellem jellemez sok egyházi tevékenységi kört, amely az ország javát szolgálja és fémjelzi az ország történelmét. Legyünk mindig példamutatóak!

Második pont: az előrelátás, vagyis az, hogy tudjunk előrenézni. Alapvető fontosságú, hogy a kezdeményezések és a jó cselekedetek az azonnali szükségletek kielégítésén túlmenően fenntarthatók és tartósak legyenek. Nem egyszerűen segítő célúak, hanem a valóban megvalósítható alapján és hosszú távú perspektívával véghezvittek, hogy hosszú távon is fennmaradjanak, és ne érjenek véget azokkal, akik elkezdték őket. Ebben az országban például hihetetlenül termékeny talaj, rendkívül termékeny föld van; a segítők nagylelkűségének muszáj kapcsolódnia ehhez a tulajdonsághoz, elősegítve azoknak az embereknek a belső fejlődését, akik ezt a földet benépesítik, megtanítva őket, hogyan kell megművelni, és olyan fejlesztési projektekkel ellátva őket, amelyek a jövőjüket az ő kezükbe adják. Ahelyett, hogy olyan javakat osztogatnánk, amelyekre mindig szükség lesz, jobb, ha olyan tudást és eszközöket adunk át, amelyek a fejlődést autonómmá és fenntarthatóvá teszik. Ebben a tekintetben a katolikus egészségügy nagyszerű hozzájárulására is gondolok, amely ebben az országban, mint a világ számos más országában, segítséget és reményt nyújt a lakosságnak, ingyenesen és komolyan siet a szenvedők segítségére, mindig arra törekedve – ahogyan azt kell –, hogy modern és megfelelő eszközökkel segítsen.

Példamutatás, előrelátás és végül – a harmadik tényező – a kapcsolat. Testvéreim és nővéreim, nemcsak virtuálisan, hanem konkrétan is hálózatba kell kapcsolódnunk egymással, ahogyan az ebben az országban a nagy erdőségnek és változatos növényzetének életszimfóniájában történik. Építsetek hálózatot: egyre jobban együtt dolgozzatok, állandó szinergiában egymással, közösségben a helyi egyházakkal és a területtel. Dolgozzatok hálózatban: mindenki a saját karizmájával, de együtt, összekapcsolódva, osztozva a sürgős feladatokon, a prioritásokon, szükségleteken, bezárkózás és önreferencialitás nélkül, készen arra, hogy más keresztény közösségek és más vallások, valamint a jelenlévő számos humanitárius szervezet mellé álljatok. Mindent a szegények javára! Építsetek hálózatot mindenkivel!

Kedves testvéreim és nővéreim, ezekkel a meglátásokkal elköszönök tőletek, és

köszönöm, amit ma a szívemben hagytatok. Igen, nagyon szépen köszönöm, hogy megérintettétek a szívemet! Értékesek vagytok!

Megáldalak benneteket, és kérlek benneteket, hogy továbbra is imádkozzatok értem, mert szükségem van rá. Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír