Ferenc pápa: Tágítsuk ki szívünket, hogy közel legyünk minden civilizációhoz!

Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Hétfőn tértem vissza Mongóliából. Szeretném kifejezni hálámat mindazoknak, akik imáikkal kísérték látogatásomat, és szeretnék újfent köszönetet mondani az állami vezetőknek, akik ünnepélyesen fogadtak: különösen Khürelsükh miniszterelnök úrnak, valamint Enkhbayar korábbi elnök úrnak, aki hivatalosan meghívott az ország meglátogatására. Örömmel gondolok vissza a helyi egyházra és a mongol népre: nemes és bölcs nép, mely nagy szívélyességet és szeretetet tanúsított irántam. Ma ennek az útnak a szívébe szeretnélek vinni benneteket.

Kérdezhetné valaki: miért megy a pápa olyan messzire, hogy meglátogassa a hívők egy kicsiny nyáját? Mert gyakran éppen ott, távol a reflektorfénytől találhatók Isten jelenlétének jelei, aki nem a külsőségeket, hanem a szívet nézi, ahogy Sámuel próféta könyvéből hallottuk (vö. 1Sám 16,7).

Az Úr nem a színpad közepét keresi, hanem azoknak az embereknek az egyszerű szívét, akik feltűnés nélkül, mások fölé emelkedni akarás nélkül vágynak rá és szeretik őt.

Abban a kegyelemben volt részem, hogy Mongóliában egy szerény, de örömteli, Isten szívében élő egyházzal találkozhattam, és tanúsíthatom, örömmel töltötte el őket, hogy néhány napig az egész Egyház középpontjában is állhattak.

Ennek a közösségnek megható története van. Isten kegyelméből és néhány misszionárius apostoli buzgóságából született. Ebben az időszakban épp az apostoli buzgóságról elmélkedünk [a szerdai katekézisek során]. Ezek a misszionáriusok az evangélium iránti szenvedélyes szeretettől vezérelve körülbelül harminc évvel ezelőtt elmentek abba az országba, melyet nem ismertek. Megtanulták a nyelvét – ami nem könnyű –, és bár különböző nemzetekből érkeztek, egységes és valóban katolikus közösséget hoztak létre. Ez ugyanis a jelentése a „katolikus” szónak, azt jelenti, hogy „egyetemes”. De ez nem egyformává tevő egyetemesség, hanem olyan, amely inkulturál. Inkulturáló egyetemesség.

Ez a katolicitás: megtestesült, „inkulturált” egyetemesség, mely megragadja a jót ott, ahol él, és szolgálja azokat, akikkel együtt él.

Így él tehát az Egyház: tanúságot tesz Jézus szeretetéről szelíden, inkább az élettel, mint szavakkal, igazi értékeinek – az Úr szolgálatának és testvérei szolgálatának – örülő boldogsággal.

Így született meg ez a fiatal egyház: a szeretet nyomán, mely a hit legjobb tanúságtétele. Látogatásom végén abban az örömben volt részem, hogy megáldhattam és felavathattam az Irgalmasság Házát, az első olyan karitatív intézményt Mongóliában, amely a helyi egyházat alkotó összes valóság kifejeződéseként jött létre. Ez a ház az ottani keresztények névjegye, ugyanakkor arra hívja minden egyes közösségünket, hogy az irgalmasság háza legyen: vagyis nyitott, befogadó hely, ahol minden ember nyomorúsága szégyenkezés nélkül érintkezésbe léphet a felemelő és gyógyító Isten irgalmasságával. Ez a mongol egyház tanúságtétele, különböző országokból érkezett misszionáriusokkal, akik egynek érzik magukat az emberekkel, boldogok, hogy szolgálhatják őket, és felfedezhetik az ottani szépségeket.

Ezek a misszionáriusok ugyanis nem téríteni mentek oda – az nem evangéliumi –, hanem azért, hogy úgy éljenek, mint a mongol nép, hogy az ő nyelvüket beszéljék, annak a népnek a nyelvét, hogy átvegyék annak a népnek az értékeit, és mongol stílusban, mongol szavakkal hirdessék az evangéliumot.

Elmentek, és „inkulturálódtak”, beágyazódtak az ottani kultúrába: átvették a mongol kultúrát, hogy abban a kultúrában hirdessék az evangéliumot.

Ebből a szépségből egy kis részt úgy is felfedezhettem, hogy megismertem néhány embert, meghallgattam történeteiket, értékeltem vallási keresésüket. E tekintetben hálás vagyok a múlt vasárnapi vallásközi és ökumenikus találkozóért. Mongóliának nagy buddhista hagyománya vannak, sok ember visszavonultan, őszintén és radikálisan megéli vallásosságát, önzetlen emberszeretettel és szenvedélyeik elleni küzdelemmel.

Gondoljunk csak bele, mennyi jó mag csírázik ki a világ kertjében, miközben mi általában csak a kidőlő fák zajáról hallunk! És az emberek a botrányt szeretik, mi is: „Nézd, micsoda dolog, kidőlt egy fa, micsoda zajt csapott!” – De hát nem veszed észre a napról napra növekvő erdőt?

A növekedés ugyanis csendben zajlik. Döntő fontosságú, hogy észre tudjuk venni és értékelni tudjuk a jót. Gyakran csak annyiban értékelünk másokat, amennyiben megfelelnek várakozásainknak, ezzel szemben meg kellene látnunk azt a jót. Fontos, ahogy a mongol nép is teszi, hogy tekintetünket felfelé, a jó fénye felé fordítsuk. Csak így, a jó felismerésével és elismerésével építhetjük a közös jövőt; csak a másik megbecsülésével segíthetünk neki jobbá válni.

Ázsia szívében jártam, és ez jót tett nekem. Jó párbeszédet folytatni azzal a nagy földrésszel, fogadni üzeneteit, megismerni bölcsességét, szemléletmódját, idő- és térérzékelését. Jó volt találkoznom a mongol néppel, mely ápolja gyökereit és hagyományait, tiszteli az időseket, és harmóniában él a környezettel: olyan nép ez, amely kémleli az eget, és érzi a teremtett világ lélegzését.

Mongólia végeláthatatlan, csendes tágasságára gondolva, ösztönözzön ez bennünket arra, hogy tágítsuk ki tekintetünk határait:

tágítsuk ki a határokat, nézzünk távolra és magasra, nézzünk, és ne maradjunk apró-cseprő dolgaink foglyai, tágítsuk ki tekintetünk határait, hogy meglássuk a másokban rejlő jót, képesek legyünk tágítani látókörünket, tágítani szívünket, hogy megértsünk mindent embert, hogy közel legyünk minden emberhez és minden civilizációhoz!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír