Görögkatolikus kántoroknak tartottak lelkigyakorlatot Létavértesen

A lelkigyakorlat péntek délután Előszenteltek Liturgiájával kezdődött. A Teremtés könyvének egy különösen megrendítő történetét hallhatták a résztvevők, amelyben az Úr próbára teszi Ábrahámot: azt kéri, hogy áldozza fel neki a fiát, Izsákot. Kocsis Fülöp a prédikációban arról beszélt, hogy ez a történet a nagyböjtben különösen aktuális. Ábrahám a fiához, az ígéret gyermekéhez talán mindennél jobban ragaszkodott, és még őt is képes lett volna az Úrnak adni. Vajon a mi életünkben mi az, amihez ennyire ragaszkodunk? Mi az, amiről akár nem is lennénk képesek lemondani? Nagyböjtben, amikor a lemondásoknak is szerepe van, fontos elgondolkodnunk ezeken a kérdéseken. A történet folytatódik, az Úr angyala megállítja Ábrahámot, nem kell feláldoznia a fiát. Ugyanakkor közeledik a nagypéntek, amikor arra emlékezünk, hogy amit Isten nem várt el Ábrahámtól, azt megtette ő: egyszülött Fiát adta, hogy a benne hívőknek örök élete legyen.

Este a bemutatkozást követően felkészültek a másnapi utrenyére (hajnali istentisztelet), majd a napot kis esti zsolozsmával zárták. A szertartás végén a főpásztor még pár gondolatot mondott a bűnbánatról, amelynek csak egyik része, hogy belátjuk a bűneinket és bocsánatot kérünk az Istentől, a másik oldal az Isten irgalma, amelyet a bűnbánattal beengedünk az életünkbe. Isten irgalmának felismerése hajt minket a bűnbánatra. Ez pedig a szeretet lényegéhez kapcsolódik: Isten előbb szeretett minket, mi erre válaszolunk. Nem azért tartunk bűnbánatot, hogy Isten szeressen, hanem azért, mert szeret, és minket bánt, hogy mégis vele szemben cselekszünk. Isten szeretetének felismerése hajt minket arra, hogy ami közénk áll, ami gátat jelent a vele való kapcsolatunkban, azt letegyük. Nem a hátunk mögé dugjuk, hanem a kezébe tesszük, így tudunk valóban megtisztulni.

A szombati nap keretét az utrenye, a déli istentisztelet és a vecsernye adta. A nap többi részében a szertartásokra való felkészülés mellett szerepet kapott a görögkatolikus liturgikus dallamvilág mélyebb megismerése is. Elsősorban két 4. hangú mintadallammal foglalkoztak (Minekelőtte felülről… és Jelül rendelted…) a résztvevők, ezenkívül a nagyheti szertartásokra is készültek.

Kocsis Fülöp az előző esti gondolatokat továbbvezetve az imádságról tartott elmélkedést. Isten képmásaiként azért tudunk az imádságban Istennel beszélgetni, mert van egy részünk, amely belőle van, ami rátalál az Istenre. Amikor imádkozunk, ez a legbensőbb énünk, legvalóságosabb mivoltunk szólal meg. Ezért az imádságban önmagunkra találunk, és minél többet imádkozunk, annál jobban fejlődik az önismeretünk. Az első lépést itt is Isten teszi meg, ő szólít meg minket, és az imádságunkban erre a megszólításra válaszolunk. Isten szeretettel fordul hozzánk, és nekünk is szeretettel kell válaszolnunk; az igazi, teljes imádság szeretetben történik. Sokszor az ember méltatlankodással, vádaskodással, számonkéréssel fordul Istenhez, a zsoltárokban is látunk erre példát. Ekkor is a kapcsolatot keressük, és Isten látja ezt, de az imádság annál tökéletesebb, minél inkább jelen van benne a szeretet. Az imádság leggyakoribb formája a kérés, amelyre szükség van, hiszen így fejezzük ki rászorultságunkat, Isten hatalmába vetett hitünket, és benne való bizalmunkat. Viszont ha imádságunk csak kérésekből áll, ha követelőzünk, azzal Isten szeretetét kihasználjuk, megcsúfoljuk, hiszen azt fejezzük ki, hogy csak a segítsége kell. A helyes kérés kulcsa, hogy Jézus nevében és szeretettel tegyük. Az imádságnak szerves része a bűnbánat, amelyhez nem a bűneink számszerű ismerete, hanem mélységük megtapasztalása vezet el.

Isten bocsánatát akkor tudjuk befogadni, ha ismerjük a megbocsátást és mi is meg tudunk bocsátani.

A bűnbánat csak az Istennel való kapcsolatban, csak a szeretetben értelmezhető. Isten iránti szeretetünket azzal is kifejezhetjük, hogy felismerjük ajándékait és hálát adunk értük. A rendszeres hálaadás elengedhetetlen része imádságunknak. Végül az imádság teljesen önzetlen módja a dicsőítés. Sajnos rosszra hajló emberi természetünk miatt ez a legritkább formája az imádságnak, de nagyon fontos bekapcsolódnunk a teremtett világ istendicsőítésébe. Minél önzetlenebbül vagyunk jelen az imádságban, annál magasabb rendű az ima és annál teljesebb a szeretet. A püspök hangsúlyozta, az imádság négy foka: a kérés, a bűnbánat, a hálaadás és a dicsőítés. Azonban a helyes sorrend fordított: dicsőítéssel kell kezdenünk, utána következik a hála, a bűnbánat és végül a kérés. Zsolozsmánk is így van felépítve.

A lelkigyakorlat vasárnap utrenyével és Szent Liturgiával zárult. A hétvége során a találkozások, beszélgetések lehetővé tették a kántorok gyakorlati tapasztalatainak, nehézségeinek megosztását és ötletek merítését, az egymástól való tanulást is.

Szöveg: Feczkó Ágnes

Forrás és fotó: Hajdúdorogi Főegyházmegye

Magyar Kurír