Papp Miklós morálteológus székfoglaló előadást tartott a Szent István Tudományos Akadémián

Az alábbiakban Papp Miklós, az akadémia rendes tagja A bizánci Liturgia emotív etikája Stanley Harakas nyomán című székfoglaló előadásának összefoglalóját adjuk közre. Az előadás visszanézhető az akadémia YouTube-csatornáján.

Az etikai nevelés minden korszakban fontos az egyén és a közösség javára is, hiszen az egyén is jobban kibontakoztathatja igaz emberségét, és a közösségi együttélés is barátságosabban, valamint hatékonyabban történhet (az erkölcsös embert nem kell annyit ellenőrizni, nem okoz annyi kárt). Az ókori görögöktől, a középkori természetjogi (lex naturalis) gondolkodáson át az ENSZ emberjogi nyilatkozatáig tart az a meggyőződés, hogy minden emberre azonos alapjogok és azonos etikai alapszabályok vonatkoznak. Nincs keresztény szemetelés és ateista szemetelés, hanem szemetelés van. Létezik bizonyos kulturális legitim pluralizmus (például családi szokások), de csak a közös erkölcsi nevező után (a nők elleni erőszak nem kulturális sajátosság). A jó erkölcsi nevelésért ezért sokat fáradnak a vallások, a kultúra, a művészetek, a tudományok, a sport, a politika. A kereszténység ettől a horizontális szemléletű etikai neveléstől, a természetjogi gondolkodástól nem zárkózik el, hanem beszáll: hisszük a khalkedoni dogmák alapján, hogy

az emberség teljessége Krisztusban ragyogott fel.

A jó keresztény etika tehát nem egy különleges „gettóegzisztenciát” akar, hanem a mindenkire vonatkozó jobb emberséget hirdeti. Ezért a keresztény etika egyszerre két irányba folytat dialógust: vertikálisan Istennel, horizontálisan pedig minden jóakaratú emberrel, tudománnyal, kultúrával. Jó morálteológiát űzni ezért roppant nehéz.

Bár az erkölcsi nevelés minden korszakban fontos, mára változnia kell a nyelvezetnek és a nevelés módjának. A morálteológiának reflektálnia kell az Egyházon belüli teológiai hangsúlyok alakulására és a mai idők jeleire. A mai, posztmodern ember különösen érzékeny a szubjektivitásra, a személyességre. A régi morálban túl hangsúlyos volt a „kell”, a „kötelesség”, a „törvény”. Ma már nem lehet ebben a hangnemben meghívóan hatni. Másrészt a teológián belül is eltolódás érezhető az egykori „bűnmoráltól” és „kötelességetikától” a pozitív szemléletű etika felé:

az etika nem egyszerűen a parancsok megtartása, a bűnök kerülése, a kötelességek teljesítése, hanem szeretetmorál, az élet pozitív építése, az életpálya felelős vezetése.

Kulcskifejezése lett az „elbűvöltség” (fascinosum): Isten előbb elbűvöl, vonz, szeret – s így hív meg jobb erkölcsre.

Ezekben a folyamatokban érdemes tekintetünket a keleti egyházak teológiája felé fordítani. A keleti egyházakban minden teológiai gondolkodás közepe a liturgia. A kortárs teológiai gondolkodók szoros egységben látják a liturgiát és az etikai nevelést. Alexander Schmemann „liturgikus teológiájában” hangsúlyozza, hogy a liturgia nem egyszerűen a teológiák mellett van, hanem maga is forrás a teológia számára. Dawid W. Fagerberg szerint a liturgia eleve etikai is, és fordítva, az etikai életvezetés egyben mindenki liturgiája is. Az orvos és teológus Hugo T. Engelhardt nagyon merészen hangsúlyozza: máshogy gondolkodik az emberi testről, a szexualitásról és a főleg a bioetikáról, aki rendszeresen Eucharisztiához járul. Ebbe a sorba illik Stanley S. Harakas kortárs görög ortodox teológus is, aki a liturgia emotív etikáját hangsúlyozza.

Az emotív etika felveti a kérdést: etikára tényleg csak a túl direkt „kell” vagy a túl erős „kötelesség” kifejezéseket lehet használni? Ez a mód, nyelvezet valóban vonz? Az emotív etika más utat javasol: igyekezzünk dicsérni a jót, igyekezzünk nem tolakodó, hanem vonzó érzelmekkel hatni a hallgatóra. Persze itt egy fontos ismeretelméleti szétválasztásnak meg kell történnie: a jó melletti érzelmi kiállás nem lehet pusztán önkényes, nem pusztán a szubjektív-posztmodern egyéni relativizmus töredezettségének megerősítése, hanem van mögötte metafizikai abszolút jó, maga az Isten. Itt válik el Harakas liturgikus emotív etikája A. Ayer üres emotivizmusától. Harakas igényeivel teljesen párhuzamba vonható a nyugati kereszténységből Hans Urs von Balthasar igénye, aki nem engedi a „szépet” elszakadni a metafizikai tartalmától, a „jótól és az igazságtól”. A szép nem tolakodóan emel az igazság és a jóság felé.

Ezek tükrében veszi szemügyre Harakas, hogy a liturgián voltaképpen hogyan is jelenik meg az emotív etika, érzelmileg hogyan is akar a jó felé felemelni. Kiemelhetők az ikonok, melyek nemcsak Isten felé mutatnak, hanem az embert is ikonná, Isten jobb képmásává akarják szépségük által változtatni. Kiemelhető a liturgia drámaisága, látványossága, a teljes ember bevonása (tömjénillat, ének, látvány);

a liturgia szinte szemléltető arzenált vonultat fel, hogy az embert a legigazabb embersége felé, Krisztus felé emelje.

Harakas kitüntető figyelmet szentel a liturgikus himnuszoknak: ezek nem használják a direkt „kell”, „kötelesség” nyelvezetét, hanem emelkedett hangnemben megéneklik a jót, s ezáltal belső vonzalmat ébresztenek a jó felé. Néhány szép példával lehetne szemléltetni:

Virágvasárnap a pálmaágak és a Krisztus elé terített leplek legyenek az erkölcsünk: „Tapsoljunk, hívek, összhangzóan, vigyünk erényágakat mi is, mint a gyermekek Krisztusnak, s lengessük neki az Istennek tetsző cselekedetek kendőjét, s fogadjuk be magunkba őt titokzatosan.”

A terméketlen fügefa láttán így szólítja meg a himnusz az ember saját lelkét: „Mit lustálkodsz, szerencsétlen lelkem? Miért jár még mindig időszerűtlenül világi gondokon az eszed? Miért a mulandó dolgokkal foglalkozol? Már itt van az utolsó óra, és el kell költöznöd innét! Józanodj, amíg még időd van rá, és kiáltsd: Vétkeztem ellened, Üdvözítőm, de azért ne vágj ki engem, mint terméketlen fügefát, hanem könyörülj rajtunk, kegyelemes Krisztus, és mi félelemmel hangoztatjuk: Bárcsak ki ne zárnának Krisztus menyegzős csarnokából!”

A himnuszokban gyakori a jó és a bűnös magatartás összevetése. A Jézus lábát olajjal megkenő asszony és Júdás erkölcsi élete két irányba tart: „Midőn a bűnös asszony kenetet hozott neked, épp akkor tanítványod alkut kötött a törvényszegőkkel. Amaz örömmel öntötte rád a drága kenetet, ez pedig már sietett elárulni a felbecsülhetetlent. Amaz uralkodónak ismert el, ez pedig elszakadt az Uralkodótól. Az asszony megszabadult, ám Júdás az ellenség rabja lett. Szörnyű volt a kicsapongás, de erősebb a megtérés. Ezt add meg nekem is, érettünk szenvedő Üdvözítő, és üdvözíts engem!”

A bizánci liturgián megjelenő emotív etika mindenkinek fontos. Egyrészt a liturgián részt vevő keresztényeket sem engedi üres liturgizmusba, formalizmusba süllyedni:

a liturgia és az etika nem két világ.

Másrészt felmutat egy másik hangnemet, a „kell” és „kötelesség” direkt szavai helyett legyen a hangsúly a meghíváson, az elbűvöltségen.

Fotó: Merényi Zita

Forrás: Szent István Tudományos Akadémia

Magyar Kurír