Templombúcsú Rákoskeresztúron Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén

Hazai – 2019. szeptember 16., hétfő | 11:59

Templomának 125. búcsúját ünnepelte szeptember 15-én, vasárnap a rákoskeresztúri Szent Kereszt Felmagasztalása Plébánia. Koncelebrált szentmisét mutatott be Erdő Péter bíboros. A főpásztor a szertartás keretében felszentelte a templom 2018-ban elkészült szembemiséző oltárát, majd a szentmise után megáldotta az újonnan átadott Pál Apostol Katolikus Óvodát.

A szentmisén koncelebrált Újházi Lóránd plébániai kormányzó, Gyetván Gábor, az Esztergom-Budapesti Egyházmegyei Katolikus Iskolák Főhatóságának igazgatója, valamint a kerület papsága.

Zenei szolgálattal közreműködött Kliszek Noémi orgonán, valamint Papp Eleonóra vezetésével a Szent Kereszt Felmagasztalása Római Katolikus Plébánia kórusa.

* * *

Erdő Péter a rákoskeresztúri búcsúünnepen elhangzott szentbeszédét teljes terjedelmében közöljük.

Krisztusban Kedves Testvérek!

Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe Rákoskeresztúr búcsúnapja. Különösen nagy okunk van ma az ünneplésre, hiszen 125 éves ez a templom, új oltárt szentelünk itt, és ma áldjuk meg ennek a közösségnek az új katolikus óvodáját.

Szent Pál apostol azt írja: mi a megfeszített Krisztus hirdetjük, aki a pogányoknak oktalanság, a zsidóknak botrány, nekünk azonban Isten ereje és bölcsessége (1Kor 1,23). Ezt a Szent Pál-i mondást nem felejthetjük el, amikor missziós küldetésünket teljesítjük. Az új evangelizáció, amiről ma annyit hallunk, ebből a küldetésből fakad.

Azt, hogy a megfeszített Krisztus botrány volt környezete és kortársai számára, mindannyian tudjuk. Azért nem fogadták el őt, mert: hogyan lehet messiás, hogyan lehet a nép szabadítója az, akit végül is kivégeztek? Hogyan tisztelhetnék abban a felszabadítót, aki áldozatául esett a római hatalom elnyomásának? Földies gondolkodás volt ez, talán a győztes királyról szóló messiási várakozás hatása is. Ezért is volt olyan nagy az öröm Jézus tanítványai körében húsvét után, amikor rádöbbentek arra, hogy az Ószövetség ígéretei, a próféták jövendölései Jézusról szólnak, a valódi Jézusról, arról, aki szenvedett, aki megvetettnek bizonyult, de akit végül Isten mégis igazolt és felmagasztalt. Ebben az örömben, és erre az ősi bibliai hagyományra támaszkodva alakult ki az első keresztényekben a hit, fogalmazódott meg az az örömhír, amit az Egyház azóta is hirdet. Krisztus keresztje tehát éppen a szabadító messiást várók számára jelenhetett botrányt, és csak a föltámadás fénye tudta ennek a botránynak a homályát eloszlatni.

De még elgondolkodtatóbb és mai világunkban még inkább jellemző Szent Pál másik kijelentése, hogy tudniillik a megfeszített Krisztus a pogányok számára ostobaság. Igen, oktalanság, ostobaság azért, mert az ő számukra nincs jelentése. Gondoljunk bele, hogy ha valaki nem ismeri az Ószövetséget, ha nem tiszteli úgy, mint Isten szavát, ha a jövendölések szövegét nem hittel olvassa, akkor Jézus történetének az értelmét nem is tudja fellelni. Tehát az, hogy a harmincas évek elején Jeruzsálemben római módra kivégeztek egy férfit, akiről egyesek azt hitték, hogy messiás, önmagában még akkor sem világítja meg a történelmet és az egyes emberek életét, ha számos kortárs azt mondta később, hogy ez a megfeszített ember feltámadt. Ebben az esetben Jézus egész történetének kuriózum jellege volna. Egy különleges, rendkívüli eset, amelynek azonban az értelme, a jelentése homályban marad. Az Ószövetség vallási fogalmai és hite nélkül könnyen vélhették azt egyesek, hogy bizony ez ostobaság. És ezt ismeri föl Szent Pál, ezért kezd el a pogány környezetben másképp beszélni Krisztusról. Kemény dolog ez.

Ha Szent Pálnak, a legnagyobb misszionáriusnak a tevékenységét figyeljük, akkor azt látjuk, hogy ő sem keresi a legnehezebb feladatokat, hanem először a zsinagógában kezd el beszélni. Először azokhoz szól, akiknek van mihez kötni Jézusnak a messiási mivoltát, egész tanítását, halálát és feltámadását. De azért eljut az örömhír a pogányok közé is. Ha az areopágoszi beszédre gondolunk, amelyet Szent Pál Athénban mondott el (ApCsel 17,22–31), akkor látjuk, hogy ott a természetes istenismeretre igyekszik építeni. Arra a meggondolásra, ami minden embernek felvillanhat a lelkében, hogy hátha olyan nagyszerű erők is vannak a világmindenségben vagy azon túl, amelyeket nem ismerünk. Ezért is volt egy olyan oltár, egy olyan szentély Athénban, amelyet az ismeretlen istennek ajánlottak.

Minden reálisan gondolkodó ember belátja, hogy bármennyit halad is a tudomány, amennyit mi a világról tudunk, az nem teljes, nem mindent kimerítő ismeret, hanem további kutatásra, fejlődésre, megismerésre szorulunk. És éppen a legnagyobb természettudósok szoktak tisztelettel megállni a Titok előtt. Az előtt a titok előtt, amit a világmindenség magában hordoz. Az előtt a titok előtt, amire mi azt mondjuk, hogy igen, a világ nem önmagában áll a létben, hanem teremtett világ, és rajta túl ott van a személyes és minket szerető Isten. Ebben az értelemben tehát minden emberben fölmerül ismereteink szűkösségének a gondja. És ebből kiindulva hirdeti Szent Pál a megfeszített Krisztus örömhírét. Elkezdi keresni a világ értelmét, majd magyarázatot ad, világosságot gyújt. Ez a világosság azonban a megfeszített Krisztusból sugárzik. Rajta keresztül tudjuk Istenről a legtöbbet, benne mondta el Isten végleges szavát az emberiségnek.

Ilyen világban élünk mi is, ilyen világban szólít minket misszióra az Isten. Tehát először is rá kell figyelnünk a körülöttünk élő és nem vallásos vagy nem hívő emberek gondolkodásmódjára, életmódjára. Észre kell vennünk, hogy bizony sokaknak a nagyon zsúfolt és zaklatott élete mögött félelem, nyugtalanság rejlik. Egyfajta belső bizonytalanság. Talán az értelmetlenségnek az érzése is. Azért feledkeznek bele sokan a pillanatba, mert nem mernek a jövőre gondolni. Mert titkon úgy érzik, hogy semminek nincs értelme, tehát csakis arra érdemes figyelni, ami a jelen pillanatban kellemes a számunkra. Ám ha így él valaki, akkor éppen azokat a lépéseket véti el, amelyek akár neki magának, akár a családjának, akár az egész népünknek a jövőjét biztosíthatnák. Tehát értelem nélkül és értékek nélkül bármilyen jóindulatú és szelíd legyen is valaki, rejtett félelmek között él, és nem tud a jövőre irányultan, a jövő számára is értékteremtő módon élni.

Ezért a remény és a jövő üzenete az a szó, amelyet ma bele kell kiáltanunk a nem hívő környezetünkbe, de utána késznek kell lennünk arra, hogy számot adjunk reménységünk okáról (vö.: 1Pt 3,15). Vagyis meg kell tanulnunk tanúságot tenni Krisztusról, a keresztre feszítettről. Megint csak eljutunk az ő személyéhez, és eljutunk oda, hogy hogyan beszéljünk róla azoknak, akiknek nincsen a lelkében semmilyen hitrendszer, nincsen a lelkében az Ószövetség ismerete, nem is tudják mihez kötni mindazt a mély igazságot, ami számunkra Jézus Krisztus művének a jelentőségét megvilágítja. Az általános emberi tapasztalatokhoz kell tehát kapcsolnunk mondanivalónkat, és nem kell visszariadnunk a tanítástól sem. Ehhez persze először magunknak kell tanulnunk, tanulnunk a hittant, tanulnunk az Egyház katekizmusát, tanulnunk a Szentírás ismeretét és annak hiteles, katolikus értelmezését. Hitünk továbbadásához azonban az is szükséges, hogy a segítő szeretet cselekedeteivel tanúságot tegyünk arról, hogy mi magunk nem csak a saját, pillanatnyi kényelmünket és hasznunkat keressük.

Az Egyház ősidőktől fogva megáldja, sőt fölszenteli az oltárt, ahol a szentmisét bemutatjuk. Maga az a tény, hogy a keresztények igen korai időtől kezdve oltárnak is tekintették az utolsó vacsora asztalát, jelzi azt a meggyőződést, hogy maga Krisztus a kereszten feláldozott testét és vérét adta nekünk az Eucharisztiában, mégpedig már kereszthalála előtt. Az ő isteni mindentudása és mindenhatósága számára ugyanis nem volt különbség a múlt és a jövő között. Maga a keresztáldozat újul meg ma is minden szentmisében. Nagyon is illő tehát, hogy oltárt szentelünk éppen szent kereszt felmagasztalásának ünnepén.

Kérem Istentől, hogy legyen az Eucharisztia ennek a közösségnek is egyre inkább az erőforrása. Segítsen abban, hogy missziós küldetésünket a körülöttünk élő világban, különösen pedig saját közösségünk gyermekei és fiataljai felé teljesíthessük. Ebben legyen segítségünkre a katolikus iskola és óvoda. Ehhez kérünk világosságot és erőt családjaink számára.

Imádunk téged Krisztus és áldunk, mert szent kereszted által megváltottad a világot.

* * *

Erdő Péter bíboros a szentmise után ünnepélyes keretek között megáldotta az újonnan átadott Pál Apostol Katolikus Óvodát is.

A búcsúünnepen részt vett Horváth Tamás, a XVII. kerület alpolgármestere és Dunai Mónika országgyűlési képviselő.

Forrás: Esztergom-Budapesti Főegyházmegye

Fotó: Dávid Csaba

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria