„Itt vagyok a helyemen” – Interjú Kóta Quirin OFM és Skublics Ambrus OFM testvérrel

Az interjúban szó esik hivatásról, testvériségről, Assisi meghatározó élményéről, ferences szabadságról, valamint arról az „ugrásról”, amelyet egy életre szóló igen kimondása jelent. Őszinte vallomások keresésről, bizonyosságról és arról a reményről, hogy az ember akkor talál igazán önmagára, amikor teljesen Isten kezébe meri tenni az életét.

– Mikor fogalmazódott meg bennetek először, hogy Isten talán valami egészen különleges útra hív titeket? Volt egy konkrét pillanat, vagy inkább lassan érlelődő folyamat volt?

Quirin testvér: Gyerekkoromból van egy egészen korai emlékem. Talán még iskolás sem voltam, amikor egy vasárnapi mise után biciklivel mentünk haza édesapámmal, és egyszer csak teljes komolysággal elkezdtem magyarázni neki, hogy én majd „kisegítő remete” leszek. Kivonulok az erdőbe, remeteként élek, és ha misézni kell, majd lejövök a faluba. Hogy ez honnan jött, azt a mai napig nem tudom. Nyilván gyerekként nem volt ez tudatos döntés, de valami mégis megmaradt ebből az élményből. A következő meghatározó pillanat már egyetemista koromban ért; ekkor már a Zeneakadémián tanultam, és a Ferenciek terén, a rendház kollégiumi részében laktam. Mivel gyerekkoromtól ferences plébániára jártam, ez a közeg teljesen természetes volt számomra, mindig közel éreztem magam a ferencesekhez. Emlékszem, egy nap a lépcsőházban egyszer csak villámcsapásként hasított belém a gondolat: ezt akár komolyan is gondolhatnám.

Az első reakcióm azonban nem lelkesedés volt, hanem félelem. Azt éreztem: Jézusom… ezt tényleg lehet komolyan venni? Valaki tényleg odaadhatja erre az életét? Először Kővágó Szerafim testvérnek mondtam el, hogy volt egy ilyen gondolatom, aki nagyon bölcsen fogadta.

Emlékszem, azt mondta: „Nem kalandorokra van szükség, akik középkorosdit játszanak, csuhát öltenek és könyveket másolnak. Ha valóban Isten hív, akkor a hívása néhány év múlva is ugyanilyen erős lesz.

Fejezd be az egyetemet, végezd el becsülettel, amit elkezdtél, és ha utána is ugyanígy érzed, akkor beszéljünk róla.” Ez a tanács meghatározó volt. Egyrészt volt bennem egy kis dac: meg akartam mutatni, hogy igenis tudok jó kürtművész lenni, végig tudom csinálni az egyetemet. Másrészt viszont végig ott maradt bennem a gondolat – hol erősebben, hol csendesebben –, hogy nekem szerzetesnek kell lennem. Körülbelül öt év telt el így, de lassan letisztult bennem minden.

A fordulópont végül Németországban érkezett el, ahol ösztöndíjjal tanultam. Egy este egyszerűen azt éreztem: nem várhatok tovább, döntenem kell. Még aznap írtam egy e-mailt Dobszay Benedek atyának – aki akkor a tartományfőnök volt –, hogy szeretnék jelentkezni a rendbe. A válaszra két hetet kellett várnom – nekem ez akkor egy örökkévalóságnak tűnt. Az írta: beszélgessünk. Onnantól kezdve már tudtam, hogy ez az én utam. Befejeztem az egyetemet, 2018 szeptemberében pedig megkezdtem a jelöltséget Pasaréten. Máig úgy érzem, mintha akkor került volna helyére az életem utolsó puzzle-darabja. Vannak persze nehézségek, kudarcok, csalódások és belső küzdelmek, de ez az alapélmény nem változott: itt vagyok a helyemen.

Ambrus testvér: Komolyabban talán az érettségi környékén kezdtem foglalkozni a hivatás kérdésével. Azt hiszem, volt bennem egy erős előzetes elképzelés arról, hogyan kellene kinéznie Isten hívásának. Azt vártam, hogy majd történik valami rendkívüli, egy olyan egyértelmű meghívás, amely után nem marad bennem semmi kétség afelől, hogy milyen életformát válasszak. Azt mondtam magamnak: előbb elvégzem az egyetemet, majd idővel úgyis kitisztul minden. Hát, nem tisztult ki. A kérdés mindig visszatért az életem fontos fordulópontjain, én pedig újra és újra megpróbáltam félresöpörni, arra hivatkozva, hogy ha Isten valóban akar tőlem valamit, majd egyértelműen tudtomra adja.

Ezzel párhuzamosan viszont egyre inkább egyfajta belső nyugtalanságot tapasztaltam, egyre többször éreztem, hogy valami hiányzik, hogy nem vagyok a helyemen. Lassan megértettem, hogy ezzel a kérdéssel muszáj szembenéznem, nem fog magától megoldódni. Ebben sokat jelentett egy beszélgetés Kálmán Peregrin testvérrel, aki pont jókor volt jó helyen.

Ha ma a hivatásomról kérdeznek, talán ezt mondanám a legfontosabb felismerésnek: el kellett fogadnom, hogy Isten nem úgy hív, ahogyan én előre elképzeltem.

(…)

– Mindketten nagycsaládból származtok. Gyakran felmerül az a gondolat, hogy aki szerzetesi életet választ, abból talán jó családapa is válhatott volna.

Ambrus testvér: Szerintem a szerzetesi hivatást könnyű félreérteni. Nem úgy működik, hogy valaki azért lesz szerzetes, mert nem lenne alkalmas családapának vagy mert nem talált magának társat. Ez egyszerűen nem igaz.

A családos élet és a szerzetesi élet nem egymás ellenpontjai, hanem két különböző, de egyaránt értékes hivatás. Amíg nem született meg bennem a döntés, addig mindkettőnek leginkább a hiányát éreztem.

Ráadásul sokkal több a hasonlóság egy család és egy szerzetesi közösség között, mint elsőre gondolnánk. Nyilván egészen más egy vér szerinti család és egy szerzetesközösség, de a mindennapok szintjén ugyanúgy emberekkel élünk együtt. Ugyanúgy vannak apró örömök, feszültségek, konfliktusok, kibékülések, alkalmazkodások. Mivel nagycsaládból jövök, számomra a közösségi lét nem volt idegen. Inkább azt tapasztaltam meg, hogy sok minden ismerős: ugyanazok az emberi helyzetek jelennek meg itt is, csak más formában. Éppen ezért soha nem gondoltam úgy, hogy ha családot alapítanék, ott ne lennének ugyanazok a kihívások, amelyekkel szerzetesként is találkozom.

– Miért éppen a ferences rend mellett döntöttetek? Volt esetleg más szerzetesi lelkiség, ami vonzó volt?

Quirin testvér: (…) Szokták mondani, hogy kétféle ferences hivatás létezik: van, akit elsősorban Szent Ferenc személye, az ő alakja és lelkisége ragad meg, másokat pedig inkább a ferences testvérek élete, a közösség és a rend mindennapi világa vonz. Én inkább a második csoportba sorolnám magamat. Éppen ezért számomra a ferences spiritualitás mélységének felfedezése különleges ajándék volt. Ahogy egyre jobban megismertem, egyre több részletében találtam meg azt, hogy ez mennyire közel áll hozzám: akár a fogadalmakról, akár a rendtörténetről, akár Szent Ferenc gondolkodásáról vagy a ferences teológiáról beszélünk. Nyilván minden szerzetesrend képvisel értékeket, és az egész Egyház életében fontos küldetést tölt be, de ma már nem tudnám magamat máshol elképzelni.

(…)

– Mi az a sajátos kincs a ferences lelkiségben, amit más rendekben nem találtatok volna meg? Mi az, ami igazán ferencessé teszi ezt az utat számotokra?

Quirin testvér: Erre szerintem nagyon nehéz válaszolni, mert a ferencességben számomra az egyik legnagyobb ajándék a szabadság. A Regula alapja tulajdonképpen az, hogy a testvérek éljék az evangéliumot. Szent Ferenc regulája más rendek reguláihoz képest meglehetősen egyszerű, akár szegényesnek is mondhatnánk; ugyanakkor éppen emiatt óriási teret hagy annak, hogy minden testvér megtalálja azt az utat, ahogyan Istenhez tud közeledni. Nekem nagyon tetszik az, hogy milyen sokféleképpen lehet valaki ferences. Különböző életutak, feladatok és személyiségek, mégis mindegyikben ott van valami ferences vonás.

Ami engem talán a legjobban megérint, az az a gondolat, hogy Szent Ferenc „mindenből létrát csinált Istenhez”.

Ez a kép nagyon mélyen megmaradt bennem. Azt jelenti számomra, hogy minden ember, élethelyzet, esemény vagy feladat lehetőség arra, hogy azon keresztül közelebb kerüljünk Istenhez, vagy másokat hozzá vezessünk. Szent Ferencnél ez különösen szépen jelenik meg a Naphimnuszban, ahol az egész teremtett világon keresztül Isten szépségét fedezi fel. Szerintem ez ma ugyanúgy megélhető, nem feltétlenül kell ehhez kivonulni a természetbe. Egy nyári tábor megszervezése is lehet olyan, amelynek lelki gyümölcse van a fiatalok vagy a családok életében, vagy akár a teológia tanulása is lehet több egyszerű képzésnél. Számomra ez a ferencesség egyik legnagyobb vonzereje: hogy mindent Istenhez lehet kapcsolni.

Ambrus testvér: Azokon túl, amiket Quirin testvér mondott, még két olyan dolgot emelnék ki, amelyek számomra különösen ferences vonások: a szegénységet és a testvériséget.

Szent Ferenc a Regulában nem is annyira szegénységről, hanem inkább tulajdonnélküliségről ír;

ez talán pontosabban kifejezi, miről is van szó. A szabadság, amiről Quirin testvér beszélt, szerintem nagyon szorosan összefügg ezzel: képes vagyok-e elengedni a dolgokat Istenért? Ez folyamatos kísértés egyénileg és közösségi szinten is. Például vannak-e olyan terveink, feladataink, amelyek nélkül már el sem tudjuk képzelni önmagunkat? Amelyekhez annyira ragaszkodunk, hogy szinte a saját tulajdonunkká válnak? Ugyanakkor az is igaz, hogy lemondani valamiről nem egyszeri döntés, hanem folyamatos feladat, mert amit egyszer leteszünk, azt könnyű apránként újra visszavenni.

Ami a testvériséget illeti, nem véletlen, hogy Ferenc testvéreknek nevezte azokat, akiket maga köré gyűjtött. A fraternitas a rendünk egyik alapfogalma. Egyik testvér mesélte, hogy milyen meghatározó élmény volt számára még a rendbe lépése előtt, amikor a Szent Jakab-zarándokúton egy szakaszon csatlakozott két ferenceshez. Nem egyhez, hanem kettőhöz. Szeretem ezt a képet. Ha valamit csinálunk, azt igyekszünk közösen tenni. Ez persze nem mindig könnyű, de mégis úgy érzem, hogy a hivatásunk lényegéhez tartozik.

(…)

– Az örökfogadalom küszöbén állva, ha egy gondolatban kellene megfogalmaznotok, mit jelent számotokra az az igen, amit szeptemberben kimondotok Istennek, mi lenne az?

Quirin testvér: Nehéz ezt egyetlen mondatban megfogalmazni, inkább képek és érzések vannak bennem. A legerősebb kép talán az ugrás. Mintha az ember végleg elengedné a köteleket. Az elmúlt évek során mindig volt egy-egy újabb lépcsőfok: amikor először komolyan felmerült bennem a hivatás, amikor megírtam Bence atyának az első e-mailt, amikor beköltöztem, amikor beöltöztem, amikor letettem az első fogadalmat, aztán a teológiai évek és a fogadalmak megújítása – mindegyik egy újabb elköteleződési szint volt.

Most azonban valami egészen más következik, valami teljes; és éppen azért ijesztő is egy kicsit, mert emberként nem tudom pontosan, mit jelent a teljes önátadás. Ezért ennek a döntésnek a legnagyobb részét egyszerűen rá kell bíznom Istenre.

Ez valóban egy ugrás: innentől nincs visszalépés. Átadom magam.

Ambrus testvér: Minden életre szóló elköteleződésnek az a sajátossága, hogy valójában nem beszűkít, hanem egy újfajta szabadságot nyit meg. Egy-egy döntés felszabadító erejét már korábban is megtapasztaltam. Amikor jelentkeztem a rendbe, akkor is azt éltem át, hogy egy kimondott igen óriási energiákat szabadít fel. Ezért nem megkötözésként tekintek az örökfogadalomra, hanem indulásként. Arra számítok, hogy az örökfogadalommal lezárul bennem az a hosszú keresés és mérlegelés, amely arról szólt, hogy valóban erre hív-e a Jóisten. Mostantól ez lesz az alapállapot: ferences vagyok. Nem egy évre, nem néhány évre, hanem végleg.

A teljes interjú IDE kattintva olvasható.

Szöveg: Ádám Rebeka Nóra

Fotók: Andrei Ivanov

Forrás: Ferences Média

Magyar Kurír