A kérdések közelebb visznek az értelemhez – Tanévnyitó szentmise a Sapientia Főiskolán

A jelenlévők a Szentlélek közbenjárását kérve kezdték meg bizakodással az új tanévet.

Az ünnepi Veni Sancte szentmise főcelebránsa Zsódi Viktor SchP volt. Berhidai Piusz OFM tartományfőnök és Bagyinszki Péter Ágoston OFM rektor mellett az iskola többi szerzetes és pap tanára koncelebrált.

Zsódi Viktor piarista tartományfőnök szentbeszédében arra hívta fel a Sapientia Főiskola jelen lévő tanárainak és hallgatóinak figyelmét, mennyire fontos, hogy a teológia tudományát művelők ne elégedjenek meg a kész válaszokkal, hiszen a teológia az emberi lét legfontosabb kérdéseivel foglalkozó tudományág.

„Hogyan lehet a 21. században értelmesen beszélni Istenről és hitről anélkül, hogy vagy feloldódnánk a divatos korszellemben, vagy egy agresszív, bezárkózó közösség tagjaivá válnánk? – tette fel a kérdést szentbeszédében Zsódi Viktor SchP. – Sokáig azt hittük, erre egyszerű a válasz.

Sok katolikus és protestáns gondolkodó az úgynevezett korrelációs modellt alkalmazta. Ennek alapja az volt, hogy a modern világ emberének kérdései és a kereszténység válaszai természetes módon összecsengenek. Úgy vélték, a szekuláris kultúra mélyén ugyanaz a humanista vágy él, amelyet a kinyilatkoztatás teljesít be, csak a vallás régi nyelvezetét kell lefordítani a mai ember nyelvére. 

Ma azonban látnunk kell: ez a feltételezés mára érvényét vesztette. A posztmodern kultúra már fel sem teszi azokat a kérdéseket, amelyekre a teológia válaszolni szeretne. Nincs közös alap, sem automatikus harmónia.

Ha az Egyház ma csupán alkalmazkodni próbál, és mindenáron releváns akar lenni, elkerülhetetlenül felhígul; a kereszténységből pusztán egy általános, jótékonysági szemlélet vagy önfejlesztő spiritualitás marad.

Amikor a teológia meg akar felelni a piaci elvárásoknak, elveszíti a sóját” – figyelmeztetett a piarista tartományfőnök.

„Látva, hogy a modern világ eltávolodik a hittől, sok közösség az ellenkező végletbe esik: a radikális elhatárolódásba. A fundamentalizmus és az elzárkózás a külvilágot eleve romlottnak, ellenségesnek tekintik, a hitet pedig egy ostromlott várként próbálják védeni. Ez a hozzáállás azonban megtagadja a kereszténység legfontosabb alapelvét, a megtestesülést, azaz az inkarnációt – mondta Zsódi Viktor.

A keresztény hit lényege éppen az, hogy Isten nem maradt megközelíthetetlen magasságban, hanem belépett a konkrét, esendő emberi történelembe és kultúrába. Ha a hívők kivonulnak a párbeszédből, és nem hajlandók a kor valóságában élni, a kereszténységből élettelen múzeumi kiállítás vagy zárvány lesz. Isten nem a steril terekben lakik, hanem a történelem sűrűjében.

Mi hát a mi hívásunk? A kizökkentés felszabadító ereje.”

A keresztény hit „nem törli el az emberi kultúrát, de nem is hagyja békén: rákérdez a kényelmes hazugságainkra, szembesít a korlátainkkal, és megnyitja az életünket valami nálunk sokkal nagyobb felé” – fogalmazott a szentmise szónoka.

„A valódi szentségi esemény megszakítja a profán időt: kiragad minket a haszonelvű, teljesítménykényszeres hajszából. Arra figyelmeztet, hogy

az emberi élet végső értelme nem a karrierünkben, a vagyonunkban vagy a társadalmi elvárásokban van, hanem egy ingyenes, feltétel nélküli isteni ajándékban, a kegyelemben, amelyet nem kiérdemlünk, hanem elfogadunk.

A leghasznosabb teológia az, amelyet kérdések szőnek át. Ez egy felkavart, kitágított, árnyalt teológia, amelyet a befogadott kérdések ereje világít meg. Ferenc pápának igaza van, mikor arra emlékeztet, hogy a teológia legnagyobb kudarca az önmagába zártság.”

A teológia arra hivatott, hogy meghallja minden korszak, minden ember kérdését. Arra hivatott, hogy a végtelenig tágítsa azt, és hogy hű maradjon a kiindulópontokhoz.”

„A leghasznosabb teológia az, amelyet kérdések szőnek át – hangsúlyozta a piarista tartományfőnök. – Ki tette fel az első kérdést? Ki mondta ki az első szót? Ki sírt először? Miért halunk meg? Miért szeretünk? Miért létezik a hang és a csend? Miért van idő? Miért van tér és végtelen? Miért létezem én? Miért létezel te?”

„Van egy pillanat, amikor ráébredünk, hogy a kérdések közelebb visznek bennünket az értelemhez – pontosabban az értelem nyitottságához –, mint a válaszok. A válaszok természetesen hasznosak, szükségünk van rájuk ahhoz, hogy továbbéljünk, de az élet magukat a válaszokat is kérdésekké alakítja. És nem feltétlenül azért kérdezünk, mert tévedtünk, vagy mert kevésnek érezzük a tapasztalatainkat.

Van olyan kérdés, amely a hiányból és a vágyból fakad, de van olyan is, amely a teljességből születik.

Mintha a kérdés egy fonal lenne, amely összeköti a jelen pillanatot azzal, ami öröktől fogva van, és egyesíti azt az apró részt, amelyet látunk, azzal a teljességgel, amelyet nem tudunk meglátni, és amelyhez csak kérdezve és ámulattal közeledhetünk” – hangzott el a szentbeszédben.

„Még ha kérdések vesznek is körül bennünket, a legértékesebbek talán azok, amelyek csendben kísérnek minket kezdettől fogva, azok, amelyek eggyé válnak azzal, akik vagyunk. Több időt kellene szentelnünk annak, hogy meghallgassuk ezeket a bennünk lüktető kérdéseket. A kérdéseket, amelyeket oly sokszor elsodor a rohanás, elhallgattat a pragmatizmus vagy a félelem (...)

A hiányok közül, amelyek később a legjobban ránk nehezednek, kiemelkedik a belső figyelemé.”

„Megnyomorít az agyonhajszoltság” – szerepel José Tolentino Mendonça bíboros A lassúság kis teológiája című művében. Ehhez kapcsolódóan Zsódi Viktor kifejtette: „Kedvetlenül végezzük dolgainkat, ránk nehezednek a határidők és az egymást érő munkanapok, amelyek azt a nyomasztó érzetet keltik bennünk, hogy már az ébredés pillanatában is késésben vagyunk. El kellene (...) gondolkodnunk azon, mi minden vész el, mi marad némán vagy észrevétlen a háttérben; mennyi tudástól fosztjuk meg magunkat, amikor hagyjuk, hogy a sietség ily módon béklyóba kössön.”

„A több fronton való helytállás látszata és a sietség szülte mindenhatóság mámorító érzése csupán káprázat. A kapkodás felejtésre ítél minket.

Átrohanunk a dolgokon anélkül, hogy megélnénk őket; beszélünk a másikkal, de nem halljuk meg; információkat halmozunk fel, de sosem jutunk el a mélységükig. (...) az a sebesség, amellyel élünk, magától az élettől foszt meg minket.”

„Az egyik lehetséges alternatíva az idővel való viszonyunk helyreállítása. Apránként, lépésről lépésre. De ez elképzelhetetlen belső elcsendesedés nélkül – hangsúlyozta a szónok. – Épp a ránk nehezedő döntési kényszer miatt van szükségünk egyfajta lassúságra, amely megóv minket a gépies kapkodástól, a vakon ismétlődő gesztusoktól, a sablonos és kiüresedett szavaktól. (...)

fel kell fedeznünk a teljességet, az érintetlent, az összeszedett figyelmet, és az egyetlen pillanatot.”

„A lassúság menekülni próbál a szabályok merevsége elől; megkockáztatja, hogy túllépjen a pusztán funkcionális és haszonelvű kereteken.

Inkább választja a csendes élettel való közösséget; érzékeli a jelentés finom árnyalatait (...) – azt a bensőséges és sokrétű érintést, amely képes fényt fakasztani.

De ez a jól megélt lassúság nem arra való, hogy elszigetelje a főiskolát vagy az embert a valóságtól, hanem arra, hogy felkészítse őt a világban való kovász-szerepre.”

„Hogyan lehet a 21. században értelmesen beszélni Istenről és hitről? – tette fel a kérdést szentbeszédében a piarista tartományfőnök. – A katolikus teológia a történelem sűrűjében lakik. (...)

A megtestesülés arra kötelez, hogy jelen legyünk a kor valóságában anélkül, hogy árucikké silányítanánk a kinyilatkoztatást.

A katolikus teológia kizökkent. Nem simul bele a háttérzajba, de nem is tör össze. A kizökkentés felszabadító erejével rákérdez a kényelmes hazugságainkra, megszakítja a profán időt, és kiszakít a hajszából.

A katolikus teológia kérdez. Nem kész válaszokat osztogat. A kérdésekkel átszőtt gondolkodás közelebb visz a dolgok lényegéhez, mert

az őszinte kérdés olyan fonal, amely összeköti a jelen pillanatot az örökkévalósággal.

A katolikus teológia nem kapkod – emelte ki újra Zsódi Viktor. – Szükségünk van a lassúság prófétai védelmére és a belső figyelemre, amely megóv a gépies gesztusoktól és a kiüresedett szavaktól.

A katolikus teológia felszabadít. Amikor megértjük, hogy Istenhez tartozunk, többé nem a piac vagy a társadalmi elvárások tulajdonai vagyunk. Ez a szabadság tesz képessé arra, hogy elzárkózás nélkül, kovászként éljünk a világban” – hangzott el a szentbeszédben, mely bővebben ITT olvasható.

Forrás: Piraista.hu

Szöveg: Barlay Vince/Piarista Rend Magyar Tartomány (PRMT)

Fotó: Barlay Vince/PRMT; Merényi Zita

Magyar Kurír