„Mennyire szeretik egymást!” – Rózsafüzért imádkozók jubileumi találkozója Budapesten

Ezer éve nem voltam a „Domi”-ként ismertté vált Rózsafüzér Királynéja-templomban, korábban viszont a közelben laktam, „az én templomom” volt. Némi félsszel lépek be oly sok év után, ma már „idegenként”, és főleg hogy most országos találkozó van itt. Ami rögtön feltűnik: már a kapuban nagy az élet, a nyüzsgés. De semmi idegesség: a „jó így együtt” hangulat a meghatározó.

A plébános egy anyukát hív a szószékhez, aki egyik gyermekével a hátán érkezik. Elmeséli, hogy zajlik náluk az altatás, már persze a mesemondás után. Korábban a telefonját nyomkodta, míg mind a négy gyerek elaludt, de aztán áttért a rózsafüzér imádkozására. Egy-két tized, és már alszanak is! És az ő lelke is könnyebb, békésebb lesz a végére.

Egy úr lép a mikrofonhoz, aki gyerekként nagyon unta a rózsafüzért, de manapság, az orvosi rendelőkben, várakozás közben már nagyon meg tudja becsülni. És innovációja is van ez ügyben: a heti evangéliumot rózsafüzérmondás közben dolgozza fel, mélyíti el magában; oly módon, hogy a titkok helyett a kérdéses rész egyes mondatait mondja.

A harmadik tanúságtevő ismét egy hölgy, a házaspárok rózsafüzércsoportjának korábbi tagja. Sok-sok elfoglaltságuk miatt nem sikerült rendszeresen a férjével együtt imádkozniuk, de ő egy alkalommal vezetés közben felfigyelt arra, hogy milyen rossz zenék mennek a rádióban, és szinte hallani vélte Szűz Mária hangját: „Imádkozd inkább a rózsafüzért!” Azóta ez a szokásává vált. Mindig azokért mondja, akikkel aznap találkozni fog, és mivel sokat vezet, négy-hat tized is belefér naponta.

A plébános ezután bejelenti a nap előadóját, Csókay Andrást, a főorvost, az idegsebészt, a misszionáriust, aki már „visszajáró vendég” itt. Hogy miért, az rögtön kiderül, amint megkezdi az előadását: 1998. december 12-én, reggel hat és fél hét között ebben a templomban fordult meg az élete. Itt térdelt aznap hajnalban, és úgymond „hétköznapi misztikus élménye” volt. Semmi extra nem történt, ez mégis mindent megváltoztatott számára. Sokunknak vannak, lehetnek hasonló élményeink, csak nem vesszük észre őket. Jézust a lelkünk mélyén kellene keresnünk, de szívesebben vagyunk a felszínen. Ott, a mélyben nemcsak Krisztussal találkozunk, hanem életünk problémáira is választ kapunk. Andrásnak a legtöbb sebészeti újítása, a legjobb ötletei rózsafüzérmondás közben jutottak eszébe.

Nigériában, ahol idegsebészként segített, nagy a szegénység, és gyakori az áramszünet. De mindenütt kinn a kereszt a kórházban a falon, és a műtétek előtt a személyzet elimádkozik egy egész rózsafüzért, majd közben is egy-egy tizedet.

A továbbiakban a sziámi ikrekkel való első találkozásról, majd a műtét hosszas előkészítéséről hallunk, s mindebben az ima, a rózsafüzér szerepéről. A rengeteg háttérimáról, amelyet Magyarországon mondtak az ikrekért. Akik közül az egyik ma már nagyon jól van, míg a másik teljes felépülése még kérdéses, de bízni lehet a gyermeki szervezet hihetetlen megújulási képességében.

*  *  *

A mise kezdetén a plébános köszönti Snell György püspököt, majd felolvassa, hány felől (az egész országból, de még Kárpátaljáról, Szlovákiából és Romániából is) jöttek ma ide. Impozáns a hosszú felsorolás, és megható, hányan keltek ma útra hajnalok hajnalán, hogy a jubileumi találkozón részt vehessenek.

Az ember imádkozó lény, akiben mély vágy él a teremtőjével való kapcsolatra – kezdi prédikációját a püspök. A száj a szív bőségéből szól, és ha nem szól, idővel a hit is elhal. A rózsafüzér titkai a katolikus hit egyre mélyebb és mélyebb ismeretéhez segítenek hozzá. Sokak problémája, hogy a figyelmük elkalandozik a rózsafüzér mondása közben. Akárcsak annak az embernek, akinek Szalézi Szent Ferenc ajándékba ígérte a lovát, ha a Miatyánkot képes minden egyes szavára figyelve elimádkozni. Ám az illető még a második mondatnál sem tartott, és máris azt kérdezte Ferenctől, hogy a lóval együtt a szerszámokat is megkapja-e… Ilyenek vagyunk, de ez ne szegje a kedvünket – buzdít Snell György. Lehet, hogy még el is alszunk ima közben, de ő mindig azzal szokta az erre panaszkodókat vigasztalni, hogy csak az alszik el ima közben, aki imádkozik.

Magyarországnak szinte minden plébániáján van rózsafüzér-társulat, és októberben, a rózsafüzér hónapjában különösen is lelkes és nagyszámú hívősereg mondja a tizedeket a templomainkban. A Sixtus-kápolnában látható egy olyan freskó, amely egy rózsafüzérbe kapaszkodva mennybe szálló embert ábrázol. Snell György püspök édesapja (aki nem katolikus volt) több mint hatvan éve, édesanyja húsz éve hunyt el, míg nővére ma is él. Amikor rózsafüzért imádkozik, úgy érzi, minden alkalommal újra együtt a család. Sokan érezhetnek hozzá hasonlóan, hiszen Mária mint égi édesanya nagy családdá tesz bennünket, akik megszólítjuk őt a rózsafüzér imában.

* * *

Ebéd következik. A plébános kedves szavakkal küldi a templom elé a megjelenteket, ahol „bizonyára akad majd fogukra való” a tarisznyában magukkal hozott elemózsián túl is. Kifelé tartva megszólítom és az országos találkozó alapításáról kérdezem a mise után a hívek társaságát kereső atyát. Tizenkét éve került a korábbi domonkos templomba, amely építésekor, az 1900-as évek elején a Rózsafüzér királynéja nevet kapta, és a rózsafüzér országos szentélyének szánták – meséli. Tíz éve úgy gondolta, ennek országos találkozóval kell súlyt adni. Évről évre nő az érdeklődés, idén már közel hatvan plébániáról érkeztek vendégek.

Amikor idekerült, fél rózsafüzércsoport volt a plébánián, ma három, külön egy a házaspároknak. És a baba-mama csoportjukban is szoktak mondani egy-egy tizedet, méghozzá személyessé téve, az anyukák szándékaira. Ez a titok – véli Nagy Károly atya –: mindig úgy mondjuk, hogy közben valakire gondoljunk, valamilyen ügy érdekében kérjünk égi segítséget.

* * *

Amikor kilépek a kapun, hirtelen egy nagy „családi” összejövetelen találom magamat. Asztalok, sörpadok, tea és kávé, sok-sok beszélgető, egymást kínálgató, kancsókkal közlekedő ember, árusok. Noha október van, és nemrég még esett, minden külső körülményre rácáfolva tavaszias a hangulat. A város forgatagát is megállítjuk, vagy legalábbis lelassítjuk, mert csaknem az úttestig áll a tömeg, és nemcsak a nagymamák: eljöttek az unokák is. A testvéri együttlétnek ez a természetessége a szombat délelőtti utcán kisebbfajta csodának tűnik a szememben. Egyházunkra itt ma egész biztosan úgy tekintenek a járókelők, mint Tertulliánusz szerint a pogányok az akkori keresztényekre: „Nézzétek, mennyire szeretik egymást!”

Fotó: Bókay László

Kiss Péter/Magyar Kurír