„Mert Istenben a dolgok jól vannak” – Baán Izsák OSB a keresztény meditációról a Café Francescóban

Elöljáróban Baán Izsák atya elmondta: a Pécsi Egyházmegyéhez tartozó Komlóról származik. Kamaszkorában találkozott egy élő közösséggel, és abban Krisztussal. Érettségi után ösztöndíjjal Rómába került, és az ott átélt tapasztalatok, valamint saját útkeresése vezetett oda, hogy 2001-től a bakonybéli monostorban él bencés szerzetesként.

Az ottani közösség szolgálata az imádság, a lelkigyakorlatokra való meghívás, vendégfogadás, és ezek mellett igyekeznek a kolostort körülvevő gyönyörű természetet szépen, gondosan rendben tartani, és gazdálkodni. Termesztenek gyógynövényeket, gyümölcsöt, zöldséget; néhány éve állattartással is foglalkoznak. Tehát klasszikus, hagyományos monasztikus életet élnek.

Izsák atya hetedik éve a monostor elöljárója. Ő volt az első, aki belépett a közösségbe az újraalapítás után, ezért lett a szerzetesi neve Izsák. Elöljárói feladatai mellett beszélgetéseken vesz részt, ír, fordít, behatóan tanulmányozza a korai szerzetesség irodalmát, teológiáját.

Rónaszéki János szerint a mai világban már az is furcsa, ha valaki pap lesz, a szerzetesség pedig még ennél is megfoghatatlanabb. Ezért arról kérdezte Baán Izsákot, hogy mi vezette arra, hogy az Isten általi meghívottságát egy ilyen elvonult, teljesen Istennek szentelt életformában élje meg.

Szeretné az Isten szeretetét megélni, befogadni, és ami ebben átadható, azt másoknak megmutatni, és az emberi találkozásokban megtapasztalt dolgokat Isten elé vinni – hangzott a bencés perjel válasza.

Érezte, hogy Isten szeretete megszólítja őt, és erre semmilyen más válasz nem elegendő, mint az, „ha teljesen odaadom magamat”.

Talán az is benne volt a döntésében, ha igaz, hogy Isten a világ Ura és a mindenható Atya, akkor annál értelmesebb dolgot, mint hogy „az életemet neki szentelem és az imádságban előtte állok, és engedem, hogy rajta keresztül az ő ereje működjön, nem nagyon tudok”.

A bakonybéli bencések életéhez mindig szervesen hozzátartozott az Istenhez intézett elmélyült imádság, és az, hogy másokat is behívjanak ebbe az erőtérbe.

Ahol az ember megnyílik az Istenre, ott az ő országa, ereje, szeretete valahogy elkezd működni. Az a nagyszerű ebben, hogy ezt nem mi csináljuk, hanem ő. „A mi lehetőségünk pedig, hogy csatornává válunk.”

Szavak nélkül is valami ott megtapasztalható átmegy, embereket megérint, megszólít, és az imádságon keresztül evangelizáció zajlik. Még akkor is, ha nem mennek el személyesen tíz faluba gyóntatni.

Rónaszéki János közbevetette: a mai világban elképesztő információáradatban élünk, és nincs helye a csöndnek az életünkben. Mégis szinte divattá vált, hogy korunk embere keresi a spiritualitást. Mintha elegük lenne már a zajból, és vágynának a transzcendensre. Az ember ilyenkor nagyon sokfelé indul, lehet ez ezotéria, meditáció, buddhizmus. Mit kezdhet valaki, ha az életében egyszer csak megjelenik ez a spiritualitás utáni vágy?

Baán Izsák szerint az ember természetének része, hogy nem tud megelégedni csak ezzel a látható világgal, keresi a végső kérdésekre a végső válaszokat. Katolikus vagy keresztény körökben járva úgy tapasztalta: az imádság számukra az, amit csinálni kell, vagy amit csinálni kellene, de nem szoktuk. Papként, lelkivezetőként sokszor élte meg, hogy amikor az ima témája előkerül, az emberek első reakciója a lelkiismeret-furdalás: tudják, imádkozniuk kellene, de annyira sűrű az élet, hogy nem fér bele.

Az ima a kapcsolódásra való vágy: próbálom megszólítani az Istent.

A spirituális keresés közben eljöhet a fordulópont, amikor már nem plusztevékenységként tekintek az imára, amit el kell végeznem, hanem úgy, mint ami megerősít engem; amiben figyelek, kapok.

Ilyenkor kezdenek az emberek olyan imamódszert keresni, ami ezen az úton viszi őket. Jó esetben kikötnek a Katolikus Egyházon belül Dobogókőn, vagy valamelyik bencés közösségben, és azt keresik, hogyan lehet az ima élő és éltető.

Mindannyian istentapasztalatra vágyunk, de könnyen megmaradunk azon a szinten, hogy elmegyünk vasárnap szentmisére, és azt várjuk, hogy a pap mondjon valami okosat vagy csattanósat, amit hazaviszünk magunkkal – milyen jól megmondta!

Azonban igazán arra szomjazik minden ember, hogy személyes tapasztalata legyen nemcsak arról, hogy Isten van, hanem hogy milyen és mit csinál.

Izsák atya lelkivezetőként gyakran megtapasztalja: amikor megkérdezi valakitől, meg tudná-e mondani, mit tett vele az elmúlt hónapban az Isten, sokan lefagynak. Neki eszébe sem jutott, hogy az Isten bármit tesz vele, csak úgy van; néha megmondjuk neki, hogy mit csináljon; máskor panaszkodunk, megköszönünk. Ha az imádkozó letér az imádságnak erről az útjáról, és elindul egyfajta éber jelenlét, figyelem, befogadás, szeretetteljes kapcsolódás felé, akkor egyrészt megtapasztalja, milyen az, amikor az Isten elkezd cselekedni az életében, benne, és ő hagyja; másrészt megszületett benne egy olyan tapasztalat, amit be tud sorolni az élete egyéb tapasztalatai közé, és lassan ez lesz a minden mást megalapozó tapasztalata, hogy

amikor az imádság kikerül a tennivaló kategóriából, és bekerül a forrás kategóriába, akkor azt éli meg az imában, hogy a dolgok tényleg úgy kezdenek látszani, amilyenek valójában, és feltámad az emberben a vágy, hogy haladjunk tovább.

A régi szerzetesek vallották: az imádság az ember tükre. Ez jelenti azt, hogy ki vagyok én az Isten színe előtt, meg tudom élni a végtelen kicsiségemet, gyengeségemet, de a szeretve lévőségemet is. A szemlélődő ima tapasztalata, hogy nemcsak magamról, az Istenről, hanem egyáltalán arról, ahogy a dolgok vannak az Istenben, lesz egy finom benyomásom, tudásom, ami segít abban, hogy szabadabban, kevesebb feszüléssel éljek.

Mert Istenben a dolgok jól vannak.”

Norwichi Julianna angol misztikus és anakoréta (remetenő) mondta: „A végén minden jó lesz.” Aki vágyik az istentapasztalatra, annak érdemes elindulni egy ilyen úton. Keresni valakit, aki tudja őt ebben segíteni, egy papot, egy szerzetest, közösséget, lelkivezetőt. Maga az út, amin haladunk, vonzza az embert, hogy továbbhaladjon.

Rónaszéki János fölvetette, hogy a mai világban a csenddel és az ürességgel sem tudunk mit kezdeni. Hogyan viszonyuljunk a csöndhöz, ami nem hiány, nem olyan, amitől menekülni kell, hanem az Istennel való találkozás helye? Hiszen nem biztos, hogy az imaéletünk negatív irányba fordul, amikor a csönd felé mozdul el, hanem lehet, hogy éppen akkor kezdünk el haladni az Isten felé.

Baán Izsák elmondta, nagyon szereti a dicsőítő imádságot.

Sínai Szent Gergely így fogalmaz: az ima végső soron Krisztus bennünk.

Isten az egész valónkat akarja. Testi valónkat, érzelmi, pszichés valónkat és spirituális mély istenképiségünket. Fontos, hogy időnként az érzelmeinkben is meg tudjuk élni azt, hogy ezen az érzelmi szinten elfogadva, szeretve vagyunk. Egy dicsőítő alkalom abszolút jó erre, ráadásul közösségben megélni ezt.

Ami viszont a csendet illeti: ijesztő látni, hogy ma mennyire menekül az ember a csend elől. Amikor Izsák atya Budapestre jön, azt látja, hogy

a metróban iszonyú csend van, senki nem beszélget, mégis mindenki zajban van, mert az utasok olvassák, nézik vagy hallgatják is a mobiltelefonjukat, a zaj, a virtuális zaj, ott van a fülükben. Sokat vagyunk csendben, de sosem engedjük meg magunknak igazán az ürességet.

Ha üresjárat van, az emberek kényszeresen kitöltik azt valamivel. Azonnal kell nekik valamit nézni, mondani vagy hallani. Ez az ember mivoltunkat ássa alá, mert úgy vagyunk megalkotva, hogy ha kapunk, impulzusok érnek minket, azokat valamikor fel is kell dolgozni.

Az, hogy nem merek egyedül maradni a gondolataimmal, a belső világommal, nagyon ártalmas dolog, már középtávon is, ebből komoly torzulások lesznek az ember életében, ez ma már mindennapi tapasztalat.

Ami pedig az imaéletünket illeti: a csend meghívás arra, hogy ne magamat állítsam a középpontba, hanem itt van ez a csend, ez az üresség, ami lehetőség arra, hogy behívjam ebbe az Istent.

Szír Szent Izsák mondja: a szavak ennek a világnak az eszközei, a csend meg az Isten nyelve. Isten a szavakon túl szól.

Azt is mondhatjuk: a kommunikáció meg a csend nem egymással ellenkező, egymást kizáró dolgok.

Az Isten örök csendjében az Atya mondja ki az Igét, a Fiút, és az ünnepeink ezt nagyon jól tudják. Karácsony éjszaka és húsvét éjszaka a csend és a szó valahogy összeérnek, vagy azt is mondhatjuk, egyek. A csend tehát mindenképpen az észlelés, a befogadás feltétele.

A hang nem a semmi felé tart, hanem arra ad lehetőséget, hogy ott valami elhangozzék.

Érdekes:

gyerekkorunkban a hittanon azt tanuljuk meg, hogy az imádság párbeszéd az Isten és az ember között. Ám a katolikus hívők nyolcvan százaléka monológként éli meg az imádságot.

Én beszélek, aztán vagy van válasz, vagy nincs, és lehet, hogy azért nincs, mert nem jön létre a csend, nem hagyom szóhoz jutni az Istent. Ezért jó, hogy a dicsőítésben a hang váltakozik a csenddel, a szentségimádással. Isten valóban az egész valónkat akarja. A csend kell ahhoz, hogy eljussunk oda, ahol igazán sebzettek vagyunk, éhezünk meg szomjazunk.

Az elvonulásoknak – például lelkigyakorlatoknak – mindig van egy nehéz fázisuk, amikor az érzelmeink mélyebb rétegeiből, onnan, ahol tényleg a létezésünk alapja van, megmozdul valami, és ez nem mindig kellemes. Ez gyakran jár együtt szenvedéssel.

Megmaradni a csendben, elhordozni azt, ami van, és mindezt az Isten terében tenni – ez az a pillanat, amikor az ember a helyére kerül végre.

Lemondok arról, hogy mindent én akarjak megoldani, megérteni; elfogadom a megváltott teremtményi voltomat, és Isten elé teszem a legmélyebb valóságomat. Itt tudnak igazán lényeges és tartós dolgok, változások történni az ember életében.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír