A 83 éves Kohányi Gábor, a test és a lélek orvosa

Amikor a hajléktalan emberek meglátják, ahogy kis fehér autójával leparkol az intézmény előtt, összesúgnak: „Most menj a rendelőbe, Kohányi doktor itt van!”

„Szokták kérdezni tőlem, miért vagyok ennyire boldog. A válasz egyszerű: 2013 óta, amikor csatlakoztam a Máltai Szeretetszolgálathoz, kiteljesedtem orvosi mivoltomban – meséli Kohányi Gábor, akiből 83 éve ellenére csak úgy sugárzik az energia. – Amikor idekerültem, azt vettem észre, hogy a hajléktalan embereknek sokszor nemcsak orvosi ellátásra, sebkötözésre, fájdalom- vagy lázcsillapítóra van szükségük, hanem arra, hogy valaki emberszámba vegye őket. Ha nincs sor a váróban, leültetem a betegeket, megkérdezem, van-e kedvük beszélgetni velem egy kicsit, aztán előfordul, hogy órákig itt maradnak.”

Ilyen alkalmakkor Kohányi doktor általában azt kéri a pácienseitől, meséljék el neki az életüket egészen kicsi gyerekkoruktól fogva, és a mai napig elszoruló szívvel hallgatja a válaszokat: „Édesanyám otthagyott a kórházban”. „Apám folyton ivott, ütött-vert.” „Intézetben nőttem fel.” „A családommal nem tartom a kapcsolatot.” Elmondása szerint az elmúlt 13 évben egyetlen hajléktalan ember sem fordult meg a rendelőjében, akinek szerető szülei, boldog gyerekkora lett volna. Ilyenkor az jut eszébe, hogy ő maga is könnyen ilyen sorsra juthatott volna – mindössze kétéves volt, amikor 1945-ben, Budapest ostrománál az édesapja hősi halált halt, így az édesanyjának egyedül kellett felnevelnie őt és három testvérét nagy nélkülözések közepette.

Őszinte odafordulása, nyitottsága, érdeklődése olykor váratlanul heves reakciókat vált ki a páciensekből. Egyszer egy műthetetlen combnyaktörés miatt gipszágyban fekvő betege olyan sírógörcsöt kapott, hogy a nővér benézett az ajtón, és megkérdezte, a doktor úrnak szüksége van-e segítségre. „Zokogott egyfolytában vagy fél órát, mire egyáltalán képes volt megszólalni, de ez nem ijesztett meg, sőt: innen tudtam, hogy meg tudom őt menteni”. Ettől fogva minden idejét, amelyet nem kötöttek le a rendelőbe érkező páciensek, a beteg ágya mellett töltötte, majd később, amikor járókerettel már ki tudott bicegni az udvarra, a kerti padon üldögélve beszélgetett vele hosszú órákon át.

Fáradozásainak meg is lett az eredménye, a beteg a felépülése után nem csúszott vissza korábbi, sokak számára botrányosnak tűnő életmódjába, függőségeibe. Kohányi doktor egy kicsit a saját sikereként élte meg, amikor a következő év májusában nagy boldogan mesélte neki: felhívta őt a rég nem látott testvére, és felajánlotta, hogy eljön érte a hajléktalanszállóra, és elviszi az édesanyjukhoz, hogy közösen köszöntsék fel őt anyák napja alkalmából. A családjával azóta is tartja a kapcsolatot. „Ha semmi mást nem tettem egész életemben, de ezt az egy embert megmentettem, már érdemes volt Kohányi Gábornak megszületni, ugye?” – mondja meghatottan a doktor úr.

A hajléktalanszállón végzett munka azonban nem csak sikereket tartogat. Idén januárban, a csikorgó mínuszokban a mentők szállítottak be a rendelőbe a vasútállomásról egy idős férfit, aki a rendkívül hideg időjárást folyamatos vonatozással igyekezett átvészelni: a Záhonytól Sopronig tartó, nyolcórás utat szunyókálással tervezte eltölteni a melegben, aztán egyből fordult volna vissza. Az utazást a kalauz határozott fellépése miatt kellett félbeszakítania, aki mentőt hívott, mert látta, hogy a férfi bakancsából szörnyű bűzt árasztó genny szivárog.

Kohányi doktor a veszprémi Befogadás Házában levágta a bakancsot a férfi lábáról, ellátta a sebeit, amelyek szerencsére nem voltak annyira súlyosak, mint elsőre látszott, majd a nővérek tiszta pizsamába bújtatták a férfit, és befektették egy frissen vetett ágyba. „Este bementem hozzá, hogy megnézzem, és elmondjak fölötte egy imát. Olyan édesen aludt, mint a kisgyermek az anyja kebelén, majdhogynem csücsörített álmában. Amikor felébredt, kiderült, hogy két éve nem feküdt vetett ágyban” – meséli Kohányi Gábor. Hogy ennek ellenére miért élte meg kudarcként ezt az esetet? Mert a férfi, amikor jobbra fordult az idő, és a gondos ápolásnak köszönhetően meggyógyult a lába, egy nap elment, és nem jött többé vissza. Nem tudta megszokni az intézményi kereteket, szabadságra vágyott, bármi is az ára.

Az orvosi ellátás mellett Kohányi doktor a Befogadás Háza hitéletében is aktívan részt vesz. A haldoklónak, aki negyven éve nem gyónt, papot szerez, hogy felvehesse a betegek szentségét, és az elmúlásban lelki békére, megnyugvásra találjon. Húsvétkor levetíti a felvételt az imateremben, ahogy Kozma Imre atya, a Máltai Szeretetszolgálat alapító elnöke a keresztutat járja. Adventkor beugrik a lebetegedett pap helyére, hogy gyertyát gyújtson, habár ez nem mindennapi kihívást jelent a számára. „Sokat gondolkoztam, hogy laikusként mit mondjak ezeknek az embereknek, ami megfogja őket, aztán a Mária Rádióban meghallottam egy szép mondatot:

Isten nem a tökéletesbe akar belelépni, hanem abba a szívbe, amelyben még van egy kis hely a számára.

Hát nem gyönyörű? És képzelje, az én hajléktalanjaim megértették. Olyan boldogok voltak!” – meséli csillogó szemmel.

„Amikor fiatal orvos voltam Salgótarjánban, találkoztam valakivel, akire nagyon felnéztem. Orvosi diplomával rendelkező jezsuita pap volt, akit a helyi pártbizottság azzal zsarolt, hogy ha nem tér vissza az orvosi pályára, közveszélyes munkakerülésért börtönbe zárják. A pap elvállalt egy háziorvosi körzetet azzal a feltétellel, hogy cserébe minden nap misézhet – ez akkoriban még szigorúan tilos volt. A pártbizottság belement az alkuba. Onnantól fogva minden reggel megtartotta a szentmisét, onnan ment be az orvosi rendelőbe. Ő volt az én példaképem. Pap ugyan már nem leszek, de az Úr öregségemre megadta, hogy ilyen módon kiteljesedjek: a Máltai Szeretetszolgálatnál egyszerre lehetek a test és a lélek orvosa.”

83 éve ellenére Kohányi Gábor nem tervez visszavonulni. Amikor egy-egy éjszakai vagy 24 órás hétvégi ügyelet után hazamegy, szívesen kertészkedik, elmatat a ház körül, de közben alig várja, hogy újra rendelhessen, a betegek nagyon hiányoznak neki. 65 éve folyamatosan az egészségügyben dolgozik, 18 éves kora óta rendszeresen ügyel, de a legkevésbé sem vágyik a nyugdíjas évekkel együtt járó nyugalomra.

Én az utolsó leheletemig dolgozni fogok. Egész hosszú életemben most vagyok a legboldogabb.”

A Nyolcágú kereszt podcast adása Kohányi Gáborral Ide kattintva meghallgatható.

Szöveg: Hámon Krisztina

Forrás és fotó: Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Magyar Kurír