A benne élő Krisztusnak engedelmeskedett – Lukácsy György Hazatérés című drámája Esterházy Jánosról

Kultúra – 2022. október 25., kedd | 20:25

Isten Szolgája Esterházy János (1901–1957) mártír sorsú felvidéki politikus boldoggáavatási eljárása folyamatban van. Molnár Imre történésznek köszönhetően áldozatos élete egyre ismertebbé válik, ám szépirodalmi mű eddig csak kevés jelent meg róla. Ezek egyike Lukácsy György filmkritikus, egyetemi oktató Hazatérés című misztériumdrámája, amelynek bemutatója október 28-án lesz a Nemzeti Színházban.

– Esterházy Jánosról hosszú ideig vagy egyáltalán nem hallottunk, vagy ha nagy ritkán igen, akkor csak negatívumot. Mikor ismerkedett meg az ő kivételes személyével, életútjával?

– Nagyon sokáig én sem hallottam róla, egészen addig, amíg tavaly Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója be nem mutatott Molnár Imrének, Esterházy János monográfusának. Leültünk Imrével beszélgetni, könyveket adott, és sokat mesélt Esterházyról. Történészként ő olyan anyagokat, leveleket, feljegyzéseket, politikai beszédeket is kutathat, amelyek még nincsenek kiadva. Már a legelső beszélgetésünk során világossá vált számomra, hogy

ez az egyik legtragikusabb, de egyben legfelemelőbb történetünk.

Magam sem értettem, miért nincs benne jobban a köztudatban Esterházy János. Azóta már kezdem érteni az okát. 

– Mi ez az ok?

– Esterházy János személye mindmáig vitatott. Természetesen nem Magyarországon. De Szlovákiában a törvények szerint még ma is háborús bűnösnek számít, annak ellenére, hogy semmilyen háborús cselekményben nem vett részt. Meghurcolása Csehszlovákia, majd megbélyegzése Szlovákia részéről teljesen indokolatlan. A darabom és az előadásunk nem a szlovák állam megítélésén kíván változtatni. A krakkói érsekség 2019-ben elindította a boldoggá avatás folyamatát, a dráma és annak előadása ehhez a folyamathoz csatlakozik lelki értelemben.

– Darabja a dokumentumokat fikciós elemekkel vegyíti. Beszélne erről?

– Molnár Imrének köszönhetően sokat olvastam Esterházy Jánosról. Olyan gyönyörű eredeti szövegek maradtak ránk tőle – beleszámítva a politikai megnyilatkozásait és a levelezését is –, amelyeket egyszerűen nem hagyhattam ki a darabból.

Az ikonikussá vált mondatoknál – „A mi jelünk a kereszt, nem pedig a horogkereszt” – jobbakat nem lehet kitalálni.

Ezeket mindenképpen föl kellett használnom, és olyan formát választanom, hogy amikor kitalált jeleneteket vagy átkötéseket írok a darabban, akkor is megmaradjak a valóság talaján. Ez már az így is történhetett volna kategóriába tartozik.

– Mondana példát erre?

– Esterházy két évet töltött Szibériában, a Gulagon. Egy alkalommal a lágerparancsnok felesége behívta magához egy beszélgetésre. Ez kivételes eset, ami valóban megtörtént, de ennél többet nem tudunk a különös találkozásról. Foglalkoztatott a gondolat, vajon miről beszélgethetett a parancsnok felesége egy magyar politikai fogollyal, miért volt kíváncsi rá, hiszen a lágerban nem vették emberszámba a fogvatartottakat. Ez egy teljesen fiktív jelenet a darabban, amellyel azt szerettem volna érzékeltetni, hogy Esterházy miként tudja megőrizni a hitét és a méltóságát az embertelen körülmények között. 

– Az is a képzelet szüleménye, hogy az asszony, Maria Buder német? Ne felejtsük el, hogy közvetlenül 1945 után vagyunk, egy szovjet lágerparancsnok esetében nem lehetett éppen előnyös, ha német a felesége…

– Igen, teljes egészében elképzelt jelenetről van szó, hiszen nincs dokumentum arról, hogy miről beszélgettek.

– Az viszont történelmi tény, hogy a sztálinihoz hasonló diktatúrában senkinek nem volt biztonságban az élete. Az ünnepelt, később emigrált Sosztakovics életrajzában olvastam, hogy a bőröndjét állandóan készenlétben tartotta a szekrénye tetején, mert hiába volt Sztálin egyik kedvence, ez egyik pillanatról a másikra megváltozhatott. Esterházy ebben a jelenetben azt mondja: nem tudja, itt van-e a lágerben Krisztus, de ha igen, még magányosabbnak érezheti magát, mint a Getszemáni-kertben, a gyötrelmek éjszakáján.

– Ez a lelki megrendülés jelenete. Nagyon sokat olvastam Szolzsenyicint is és Varlam Salamov Kolima címmel megjelent lágertörténeteit, hogy belelássak abba a világba. Elviselhetetlen körülmények között éltek a fogvatartottak, még a politikai foglyok gondolkodását is nagyrészt a túlélés kötötte le.

Megrendítő történetek ezek arról, hogy az életet milyen embertelen keretek közé szorítják a diktatúra működtetői.

Esterházy János még ilyen viszonyok között is hitben élt, ahogyan ezt fogolytársainak és családtagjainak – édesanyjának és nővérének, Máriának – a visszaemlékezései tanúsítják. Egészen kivételes, hogy nem vesztette el a reményét. 1957-ben bekövetkezett haláláig soha nem panaszkodott, sem a Gulagon, sem utána, a csehszlovákiai börtönévek alatt. Amikor két év után hazaszállították a Szovjetunióból Csehszlovákiába, fizikailag rendkívül leromlott állapotban volt, kihullott a haja, a foga. Ránézésre megtört embernek látszott, lélekben viszont egyáltalán nem volt az. 

– A drámája egy személyiség fejlődéstörténete is, hiszen az ifjú Esterházy még dúsgazdag, bohém fiatalember, akit a saját édesanyja is kalandornak nevez. Közvetlenül Trianon után fegyveres erővel képzelte el a Felvidék visszafoglalását. Mi volt az a fordulópont az életében, aminek eredményeképpen az egymás mellett élő népek békességének hirdetője lett, és a hétköznapokban is ezt az elvet követte politikusként?

– Amennyire meg tudom ítéli, több ilyen fordulópont is volt az életében. Fiatalon magyar hazafiként indult el. Trianon után szerintem minden magyar ember összeomlott. Valóban fegyvert ragadott Sopronnál és a Felvidéken is, részt vett utóvédharcokban, börtönbe is került emiatt. Az édesanyja beküldött neki egy Bibliát. Ez vezetett az első fordulathoz, hiszen nem hagyta olvasatlanul a Szentírást.

Hazafiból így lesz idővel – mai szóhasználattal – kereszténydemokrata politikus, majd keresztény hívő, végül pedig Krisztus-arcú ember. Ez az ő fejlődése, ami több mint harminc éven át tart.

A Gulagon pedig megtapasztal valamit, ami meghatározza az utolsó tíz esztendejét…

– A darabban húgának, Máriának a szájából elhangzik, hogy a két év szörnyűséges Gulag-rabság után „nemesebb, fegyelmezettebb, a szenvedés által megpróbált, melyből Isten segítségével győztesként került ki. Teljes egészében Istenre koncentrált lélekkel”.

– Igen, és ez nem fikció, olvashatjuk Mária visszaemlékezéseiben. Esterházy János a Gulag borzalmai között, a teljes reménytelenség állapotában is kapcsolatban van Krisztussal, és ez óriási lelki erőt, hitet ad neki. Megismerve a történetét, sokat gondolkoztam azon, hogyan lehet drámát írni valakiről, aki mindig jól dönt, hiszen dramaturgiailag fontos volna, hogy hibázzon. Ő azonban minden körülmények között a helyes elhatározásra jut. Mi is képesek vagyunk időnként jó döntéseket hozni az életünkben, csak aztán jön a másnap meg a harmadnap… Hogyan volt lehetséges, hogy Esterházy János kisugárzása hét-nyolc év rabság után is hatott? Valószínűleg ő is belefásult a mindennapok gyötrelmeibe, mégis megmaradt a hite, a derűje, a reménye, egyértelmű ez a rabtársak visszaemlékezéseiből. Egyetlenegy választ találtam erre magamban:

valamikor a harmincas években szerelembe esett Krisztussal, és ez viszonzott szerelem volt. Ezért tudott kitartani.

Kapott jeleket. Például a Gulagon súlyosan megbetegedett egy kisfiú, Peter Janulatisz. Ő imádkozott érte, és a fiú csodálatos módon meggyógyult, túlélte a Gulagot. Ez valóban így történt. Esterházy Lujza nevű nővére, aki Párizsba emigrált,  később a Vöröskereszttől megtudta, hogy a fiú egészségben hazatért. Esterházy János nem egyszer tapasztalt meg ehhez hasonló, mély hitélményt. Ezért tudott mindvégig megmaradni a hitben.

– Számomra a darab egyik legnagyobb élménye az egyik cellatárs, a később a kommunisták által kivégzett Eduard Tesár és Esterházy János kapcsolatának alakulása. Kezdetben Esterházy beépített kémnek nézi a fiatal rabot, ő pedig a szemére veti, hogy az arisztokraták mindig jól járnak, azt hiszi ugyanis, hogy társa hamarosan kiszabadul. Végül krisztusi barátság és szeretet szövődik közöttük, Esterházy erőt, reményt önt Tesárba a kivégzése előtt. 

– Eduard Tesár éppen az ellentéte Esterházynak, egy szlovák vasutas fia. Később, már a kivégzése után Esterházy azt mondja, nem érte, hanem hozzá imádkozik. Valóban krisztusi kapcsolat alakul ki közöttük, amire csak a hit képes, hiszen társadalmilag, nemzetiségüket tekintve és minden szempontból különböztek egymástól. Éppen csak egyvalamiben nem, és ez az, ami az egyetlen reális lehetőség lehet számunkra a túlélésre, a békés együttélésre itt a régióban: az, hogy a hitben találkoznak. Nagyon fontosnak éreztem ezt a darab írása közben. Esterházy története politikai értelemben sem arról szól, hogy vagyunk mi, magyarok és vannak a többiek. Hanem arról, hogy itt vagyunk együtt mindnyájan, ezért meg kellene találnunk azt a közös pontot, ami alapján békésen tudunk egymás mellett élni. Krisztusnál jobb válasz nincs erre.

– 1945 után, Csehszlovákia újbóli létrehozását követően a kommunisták is a különböző népek békés egymás mellett élését tűzték ki célul, de ahogyan Esterházy fogalmazott: Istentelen eszmében egyesültek, ezért ez nem sikerülhet. „Istentelen nász. Bűnt szül” – hangzik el a drámában.   

– A második világháború után volt egy olyan illúzió, hogy a nemzetek és a nemzetiségek fölötti Csehszlovákiát egyben tartja a kommunista eszme. Tovább élt azonban a sovinizmus, a magyarokkal nagyon csúnyán bántak. Aki megszólalt magyarul, annak leborotválták a fejét, a meghirdetett elvek ellenére. Nincs olyan elv, ami békésen egymáshoz tudna kötni különböző népeket, egy olyan utópia meg különösen nem, mint a kommunizmus. Esterházy ebben is egyetértett Eduard Tesárral, aki erőszakmentes, antikommunista szlovák volt. 

– Darabjában szerepet kap a Kísértő is. Az előbb említette, hogy Esterházy mindig jól döntött, és ez valóban igaz, ha az üdvtörténet szemszögéből vizsgáljuk a döntéseit. Emberi nézőpontból azonban más a helyzet, és a Kísértő erre utal gúnyos megjegyzéseivel: mindent és mindenkit elvesztett, nemcsak politikailag bukott meg, de a családja is széthullott, a felesége összeomlott. Mel Gibson A passió című filmjének eleje jut eszembe, amikor a Sátán azt mondja Jézusnak a Getszemáni-kertben: embernek lehetetlen megvalósítania, amit akarsz, add fel, ne gyötörd magad.

– Ez a jelenet még alakulóban van. A szeptemberben megkezdődött színházi olvasópróbákon a színészekkel és Rubold Ödön rendezővel sokat beszélgettünk erről az epizódról. Sok kérdés született meg bennem, miközben Esterházy János életével ismerkedtem, és lényegesnek tartom, hogy a felmerülő kérdésekre valamiféle válasz szülessen a nézőben az előadás közben vagy után. Esterházy világnézete egyértelmű volt: hitben dönteni minden kérdésben, vagyis: mit tenne Jézus az adott pillanatban? Mai világunktól szinte teljesen idegen ez a megközelítés, és magyarázatra szorul. Szerettem volna, hogy Esterházy hitből fakadó magatartása megütközzön a mai ember szemléletmódjával, és ezt egyfajta kísértésként állítom be a darabban. Nyilván ő is választhatta volna a könnyebb utat életének döntő helyzeteiben. Szerintem a nézőben valószínűleg megfogalmazódik a kérdés, hogyan éli meg ez az ember, hogy megszűnik a politikai pályafutása, elveszít mindent, és börtönbe zárják először 1944-ben a nyilasok Budapesten, aztán a csehszlovák kommunisták, akik átadják a szovjeteknek. Könnyű kimondani, hogy Krisztust követve döntünk valamiről, de megvalósítani, akár csak egyszer is, nagyon nehéz. Ő pedig többször is ez alapján döntött, a benne élő Krisztusnak engedelmeskedett végül az életét is feláldozva.

– Önre hogyan hatott Esterházy János életútja?

Ha az ember egy ekkora történettel találkozik, az önvizsgálatra és alázatra inti.

Körülbelül ott tartok, mint ő a húszas évek első felében. Igazából nem is szabadna hozzányúlni a történetéhez, de éppen a hite az, ami felhatalmaz minket arra, hogy mégiscsak foglalkozzunk vele, próbáljuk kifaggatni, megérteni. A Szentírás leggyakrabban elhangzó tanácsa is erre bátorít: Ne félj! Inkább merjünk megismerkedni Esterházy Jánossal, és vállaljuk, hogy ebben a színházi megismerési folyamatban hibákat vétünk, mint hogy távol tartsuk tőle magunkat. Legyen a közelünkben, ismerjük meg minél jobban, menjünk el Alsóbodokra, a róla elnevezett zarándokközpontba, ahol a végső nyughelye van.

– Nagyon megrázó a feleség, Serényi Lívia sorsa. Nagy szerelem volt köztük, ám Esterházy már a kapcsolatuk elején prófétaként figyelmeztette, hogy szomorú élete lesz mellette. Mégis, összeházasodtak, két gyermekük született, de végül Lívia nem bírta a sok megpróbáltatást, beleroppant. A darabban balladai az alakja.

– Több balladai betét lesz az előadásunkban, ezeket Szabó Sebestyén László színművész adja elő, kobozzal kísérve az énekét. Ha ugyanis teljesen reálisan próbálnánk megmutatni ezt az életutat, nem adnánk meg a lehetőséget a nézőnek, hogy megértse. Muszáj beemelni a balladák világát, a vallásos énekeket, mert csak ezzel a lelkülettel lehet befogadni azokat a döntéseket, amelyeket Esterházy János az életében meghozott. A feleségét, gróf Serényi Líviát is ilyen balladai személynek látom. Esterházy János húga, Mária is az. Ő mindvégig mellette áll, vállalva a szegénységet öt gyermekével. A története borzongató és gyönyörű egyszerre, olyan, mint egy modern Antigoné, aki szívet tépőn küzd a testvére eltemetéséért.

Annyi a felemelő, megrázó történet Esterházy János életében, hogy mindegyik külön előadást érdemelne.

– Kik vesznek részt a darab színpadra állításában? 

– Rubold Ödön már a darab ősbemutatójának is a rendezője volt, hiszen a Hazatérést tavaly szeptember 18-án mutatta be először a Nemzeti Színház az alsóbodoki Esterházy János Zarándokközpontban. A főszerepet Tóth László alakítja, darabbéli feleségét Tóth Auguszta. Több szerepet is megformál Rácz József és Berettyán Nándor, valamint az előadásunkhoz csatlakozik az Esterházy János lengyel édesanyját alakító Szász Enikő. A balladai hangvételt Szabó Sebestyén László adja meg az Alsóbodokon már megtapasztalt megrendítő énekével. Ez a szereposztás is alázatra int: rengeteget tanulok a színészektől, akik igazi szenvedéllyel vágtak bele a próbákba. Remélem, Esterházy Jánoshoz méltó előadással sikerül közel hoznunk a nézőinkhez Isten szolgáját. 

Szerző: Bodnár Dániel   

Fotó: Merényi Zita 

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. október 16-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria