A bensőséges istenkapcsolat hatalmas erejét Avilai Szent Teréz is megtapasztalta járvány idején

– Szent Teréz halála előtt két évvel hatalmas járvány söpört végig Európán, a kontinens nyolcvan százaléka megfertőződött, maga Teréz is. Bár nem ez okozta a halálát, a betegség után fizikailag már nem volt a régi. Egyébként is sokat betegeskedett egész életében. Honnan merítette mégis a hitét, erejét az őt jellemző rendkívüli aktivitáshoz?

– Teréznek mindennél fontosabb volt az Istennel való kapcsolata. Ebből merítette az erejét. Ez a misztikus teológia lényege, hogy saját magát az istenismeretből határozta meg, és a Teremtőhöz fűződő kapcsolatából. A belső várkastélyban írja, hogy ez a bennünk lévő forrás, ami soha ki nem apad. Érhette bármennyi szenvedés, mindig ehhez a forráshoz tért vissza, innen merítve volt ereje ahhoz, hogy elviselje a testi és a mentális szenvedéseket is.

– Ez annak ellenére is így volt, hogy nemcsak fizikailag gyötrődött sokat, de az egyházi hivatalosságok, sőt a szerzetestársai részéről is gyakran érték igaztalan támadások.

– Teréz ezt sokszor megemlíti A belső várkastélyban. Nagyon vágyott arra, hogy feltétel nélkül szeressék, fogadják el, és egyszer csak rádöbbent, hogy amire ő vágyik, azt az emberi kapcsolatokon keresztül nem tudja olyan mélységig megélni, ahogyan azt szeretné, és ezt csak az Istennel való kapcsolatában tudja felfedezni. Negyven éve volt már apáca, és ekkor okozott fordulatot az életében ennek felismerése. Ettől kezdve engedte, hogy a benne élő Lélek vezesse, meghallotta és meg is lépte mindazt, amit a Lélek sugallt neki. A környezete kétféleképpen reagált: voltak, akik elkezdtek rajongani érte, amit Teréznek meg kellett tanulnia kezelni. Amikor ugyanis rajonganak értünk, az sem a realitás, hanem valami olyat képzelnek rólunk, ami igazából nincsen. A másik oldalról viszont durva támadások érték, a szerzetesközösség részéről is, ami egy szerzetesnővérnek a családot jelenti. Pedig csak Krisztust próbálta radikálisan, megalkuvásmentesen követni, de túl erős volt a tükör a többiek számára. Nem értették, emiatt támadták. Teréz maga mondta:

ahogyan növekedett az Istennel való kapcsolatában, egyre inkább távoli zene lett, akár rajongtak érte, akár üldözték.

Ami továbbvitte, az az Istenhez fűződő, egyre inkább mélyülő, bensőséges, intim kapcsolat volt.

– Teréz misztikus kapcsolatban volt a Jóistennel, a lelkében élő Krisztus által. Ez nem rendülhet meg akkor sem, ha az embert sok fájdalom, szenvedés éri? Feltétel nélkül igent tud mondani Isten akaratára, vagy azért előfordul időnként, hogy lázadozik?

– Teréz fő művében a hétköznapi misztikáról beszél, arról, hogy amikor a két akarat – a krisztusi és az emberi – eggyé válik, akkor Krisztust annak látja, aki valójában, ezért tudta, hogy az őt ért szenvedés nem Krisztustól van. A krisztusi úthoz hozzátartozik a szenvedés, de ezt nem misztifikálta, nem mondta azt, hogy ez szép, jó, kívánatos. Teréz zsenialitása éppen abban rejlik, hogy nem ragadt le ennél, hanem a hétköznapi misztika felé vitt el minket. Ott viszont egyértelműen kimondja: vannak az életünknek olyan időszakai, amikor a szenvedés van a középpontban, letagadhatjuk, hogy nincs probléma, vagy pánikolhatunk tőle; mondhatjuk azt is, hogy Isten büntet minket. Teréz azonban egészen másként viselkedett, azt mondta: ha szenvedek, Krisztussal együtt szenvedek, vele megyek végig ezen az úton.

– Vállalta ő is a Golgotát, a kereszthordozást?

– Igent mondott arra, hogy a szenvedés útján végigmenjen, mint Krisztus. Nem kérte a szenvedést, de amikor elérte – például a járvány idején, amikor megkapta a fertőzést, aminek élete végéig tartó következményei lettek –, akkor vitte a keresztet. Nem rendült meg a hite, mert Krisztussal együtt küzdötte meg, és vele hordozta tovább. Krisztussal együtt sír és nevet.

– A koronavírus-járvány miatt rengeteg félelem él az emberekben: a betegségtől, a földi haláltól, a munkahely elvesztésétől, a teljes létbizonytalanságtól való rémület. Ön mint mentálhigiénés szakember mit mondana a hívőknek?

– Induljunk ki az egyetemesből: az ember test, psziché és lélek, így alkotunk egy egészet. A feladatunk, hogyan újabb és újabb egyensúlyi állapotot teremtsünk e három között, hogy béke legyen bennünk. A hívő embernél ugyanúgy jelen van a testi és a pszichés szenvedés, mint a nem hívőnél. Ugyanúgy nagy feladata a járvány idején is, hogy amit tud, tegyen meg. Hogyan tudja megteremteni az alapvető testi szükségletek esetében – evés, alvás, aktivitás, pihenés – a megfelelő egyensúlyt? A mentális, pszichés szinten itt ragadhatóak meg a félelmeink, a szorongásaink, kiszolgáltatottságunk, tehetetlenségünk. Ez nagyon nagy harc. Itt az a legfontosabb: hogyan tudok a jelenben élni. Amikor bekövetkezik egy ilyen sokkszerű krízisállapot, az olyan, mint egy edzőtábor. Hogyan tudom az adott napot minél teljesebben megélni?

Ha a jelenben azon izgulok, hogy mi lesz két hónap múlva, akkor nem tudok jókat lépni.

Vagy ha állandóan attól félek, hogy elkapom a fertőzést, akkor most nem tudok felkészülni az egészre. Most tehát az a legfontosabb, hogy jól éljük meg a mai napot, és egyensúlyt teremtsünk test és psziché, psziché és test között. Ez egyetemes, mindnyájunk számára alapvetően fontos.

A hívő számára pedig hatalmas erőforrás az Istenbe vetett bizalom. A nehéz helyzetben a hívőnek is darabokra törhet az Istennel való kapcsolata, sok mindent megkérdőjelezhet, jöhetnek az egyébként jogos kérdések, hogy miért hagyta ezt az Isten, de nagyon lényeges, hogy minden megpróbáltatás ellenére is bízzam az Istenben, hogy ő ebből a helyzetből is hihetetlenül nagy dolgokat tud kihozni, egyéni és közösségi szinten is. Ebben a helyzetben rengeteg minden megváltozik, így például nincs nyilvános szentmise, szentáldozás, ami az egyik legfontosabb forrásunk. Ez komoly krízist okozhat a hívő lelkében, mert akinek ez lényeges volt, annak a lelkét ez felkavarja, és nagyon fáj neki a hiány.

A kérdés azonban, hogy ezzel a fájdalommal együtt is hogyan tudok párbeszédben maradni az Úrral.

„Uram, nyitott vagyok, mutasd az új utakat, hogyan tudok ebből a forrásból másként inni!” Nekünk, hívő keresztényeknek ez a plusz, a lélek. Ha nyitott vagyok az Úr felé, az segít, hogy a jelenlegi krízishelyzetben az istenhitem egy újabb állomására tudjak lépni.

– A belső várkastélyra utalva az egyik szobából átléphetünk a másikba?

– Igen, ez egyértelmű. Béri Renátó kármelita szerzetes úgy mondja ezt, hogy van a központi szoba, amelynek üzenete: Isten bennem él, és szeret, tehát szeretett vagyok. Körülötte van a hét szoba. Maga az élethelyzet adja elénk az újabb szobát, amivel küzdünk, és mindegyik szoba a központi szobára irányítja tekintetünket. Egyébként ha A belső várkastélyt nézzük, akkor a második szoba jelképezi a kríziseinket. Teréz gyönyörű hasonlata a pillangó modell, amely a lélek átalakulásának szimbóluma. A hernyó a földhöz ragadottságot, megkötözöttséget jelképezi, a gubó a kríziseinket, és a pillangó pedig az újrakezdést, a belső szabadságot.

Ez a mostani helyzet olyan, mint egy gubó állapot, a kérdés, hogyan tud ebből a lepke szárnyra kelni. Ez az átalakulás az én „belső templomomban” történik.

A templom maga Krisztus, így az átalakulás Krisztusban történik. Minden krízis őrült nagy lehetőség arra, hogy az Istennel való kapcsolatom megújuljon, de sajnos ott van a veszély is, hogy beleragadok a fájdalmamba és az elkeseredettségembe, és emiatt eltávolodom Istentől.

– Ha már Renátó atyát említette, ő mondta a második szobáról: a lényeg, hogy bármi történik velünk, ne forduljunk vissza Egyiptomba.

– Igen, ez így van. A mostani helyzet teljesen széttöredezte a biztonságunkat, egy ismeretlennel állunk szemben, mégis: veszem a bátorságom, hogy Krisztussal együtt lépek arra, amerre a bennem élő Lélek vezet.

– És aki nem hívő, miből meríthet erőt ebben a vészhelyzetben?

– A nem hívőnek is ugyanúgy komoly feladata megteremteni az egyensúlyt a test és a psziché között. Az pedig nagy lehetőség számára, hogy megélve ezt a teljes kiszolgáltatottságot, rádöbben arra, hogy szüksége van Isten irgalmára, szeretetére. Felismerheti, hogy ebben a krízisben hatalmas kincsek is rejtőznek, megmutatkozik az emberek jó oldala, felébred bennük a segítőkészség. Isten létezik, ott van a bajban. Ráébredhet arra is: nem biztos, hogy csupán önerőből mindent meg tud csinálni; szembesül a határaival.

– Avilai Nagy Szent Teréznek kell lennünk ahhoz, hogy a jelenlegi helyzetben is feltétel nélkül bízzunk Isten irgalmában, szeretetében, és hogy bármi történjen is velünk, az a javunkra szolgál?

– Nem, egyszerűen csak nyitott szívű embernek kell lennünk, aki hisz abban, hogy a szenvedésben Isten jelen van. A remény maga az, hogy a legmélyebb vágyaink teljesülnek. Ha visszamegyek Avilai Szent Terézhez, akkor nekem ez a vágyam beteljesült, megtapasztaltam, hogy az Úrral való kapcsolatomban lebomlanak a falak, bensőséges, intim kapcsolatban vagyok vele. Ez pedig hatalmas remény, segítség a mostani krízishelyzetben. Tegyük meg mindazt, amit meg tudunk tenni, egyébként pedig higgyünk, bízzunk az Úrban, és hagyjuk, hogy a Lélek által a sötétségből a Fény felé vezessen.

Fotó (archív): Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír