A csend tágassága – Interjú Ferenc-Mária klarissza apátnővel

„Halljátok, az Úr által meghívott szegénykék…
Éljetek mindig igazságban, hogy meghaljatok engedelmességben.
Ne a kinti életet nézzétek, hanem a lélek életét.”

(Assisi Szent Ferenc: A Szegény Úrnőknek adott buzdítás)

Angyalos Boldogasszonyról nevezett Ferenc-Mária OSC klarissza nővér, apátnő először a „Szécsény Ágacskája” Klarissza Remeteség életéről és hivatásáról beszélt:

– Assisi Szent Ferenc nagy családjában jelen van a szemlélődő női ág, s ez a klarissza rend. A Kisebb Testvérek mellett a Szegény Nővérek – ahogyan maga Szent Klára nevezte közösségét. Klára volt az első nő, akit az Úr Ferenc útjának követésére hívott. De míg Ferenc az itáliai Umbria vidékét járta, hogy bűnbánatra, megtérésre hívja az embereket – nem pusztán szavaival, hanem elsősorban szegénységben való életével, lélekben való szegénységével –, addig Klára a San Damiano-templomocska mellett Ferenc keze által felépített helyen élt nővéreivel a szegény Krisztus követésében. Egy Szent Ferencről írt életrajz csodálatosan mondja, hogy „ugyanaz a Lélek hozta ki a Kisebb Testvéreket és a Szegény Nővéreket a világból”. Rendünk alapítója tehát éppúgy Ferenc, mint Klára; éppúgy Klára, mint Ferenc.

– Rosszul tudom, hogy alapításuk mégis egészen más nevekhez köthető?

– Sok évszázaddal később, 1979-ben egy franciaországi (Lotaringia) kis Mária-kegyhelyen, Sion dombján három klarissza nővér telepedett le. Ők egy közeli nagy klarissza monostorból jöttek, élükön Marie-Paul anyával, a nagyközösség volt apátnőjével. Marie-Paul anya azt a hívást kapta Istentől, hogy hozzon létre egy kisközösséget a klarissza renden belül, ahol kis létszámban egészen az imádságnak, a csendnek szentelhetik életüket. A szegénységet úgy is meg akarták élni, hogy a Gondviselésre hagyatkozva élelmiszeradományokból éltek, ami a mindennapi táplálékukat illeti.

– Magyarországra mikor érkeztek a nővérek?

– A franciaországi remeteség közössége hamarosan növekedni kezdett, majd 1989-ben jelentkeztek az első magyar lányok is. Barsi Balázs ferences atyától hallottunk a sioni klarisszákról. A képzési idő elteltével a szécsényi alapításra 1995-ben került sor, mely alapítás már a következő apátnő, Marie-Béatrice anya nevéhez fűződik.  

– Ön hogyan talált a klarissza remeteség szemlélődő közösségére?

– Erre a kérdésre a válaszom megmásíthatatlanul mindig az, hogy nem én találtam rá, hanem a közösség és az életforma talált rám. Mit értek ez alatt? A szerzetesi élet Istentől kapott hivatás. Alapvetően senki sem maga találja meg azt az életformát, melyben aztán élnie kell, hanem először is Isten sugallja azt neki a szívében. Ez a belső indítás olyan egyértelmű volt az én életemben, hogy még a teljesen jó szándékú „lebeszélők” sem tudtak eltántorítani a döntésemtől. Sokan bizonygatták, hogy nekem a világban kell szolgálnom. Azonban belső kinyilatkoztatás volt az, amit én a szívemben hordoztam, s ennek csak egyetlen akadálya volt: az én hosszan tartó ellenállásom. Egyáltalán nem készültem a szerzetességre, és nem is akartam azt. Felnőtt megtérő voltam (14 évesen), és Isten hívása hamar egyértelmű volt a neki szenteltségre, de az én vágyam az életadás volt. Nagy családot szerettem volna, és ebbe sehogy sem fért bele az, hogy „négy fal közé” zárjam magam. Az Úr azonban türelmesen várta, hogy megszülessen bennem az ő hívására adott válasz, az igen. Ezután már nagyon gyorsan peregtek az események, és 1989-ben eljutottam Sion Ágacskája közösségébe. Először csak mint érdeklődő egy hónapra, aztán pedig belépve elkezdtem a jelöltidőt, és ezzel megkezdődött a szerzetesi képzésem. Tulajdonképpen minden szent (voltak az életemben, és vannak most élők is) példaképem, mert életükben, sokszor írásaikon keresztül is megjelenik a feltétel nélküli önátadás Istennek.

– A szemlélődő közösségnek mi a küldetése az Egyház életében?

– A szemlélődő közösségek sajátos életformát és küldetést töltenek be az Egyházban, mivel nem teljesítenek semmilyen apostoli feladatot: nem hitoktatnak, nem tanítanak, nem ápolnak betegeket, nem foglalkoznak a szegényekkel, nem dolgoznak a szociális szférában, és lehetne még tovább sorolni… Egyébként szeretem is sorolni, hogy mi mindent nem csinálunk… és mi az az egy, amit viszont igen.

A mi küldetésünk maga az életformánk: az Istennek adottság az imádságban.

– Mit jelent ez pontosan? Életformájukkal hogyan szolgálnak?

– Amikor életem egy pontján végre „szabad kezet” adtam Istennek, hogy mutassa meg hová hív, akkor egy belsőleg nagyon megrázó, megrendítő tapasztalaton mentem át. Akkor már évek óta egyedül élő néniket látogattam, segítettem őket a mindennapi életben (bevásárlás, takarítás, beszélgetés); fogyatékkal élőket látogattam… Egyik nap fáradtan bandukoltam hazafelé, amikor is azt hallottam a szívemben, hogy »ez nem elég«! Tudtam, hogy Isten szólt, és értetlenül, sőt kétségbeesetten válaszoltam: »Uram, én nem tudok ennél többet…« Ezután szavak helyett megvilágosodás érkezett. Ebben az volt benne, hogy nekem nem az ember tagjaival kell foglalkoznom, hanem az ember szívével, vagyis az egész emberrel. Nekem a lelkeket kell Isten elé vinnem. Mély csendben folytattam az utamat hazáig, s addigra minden eldőlt az életemben. 

– A végleges döntés meghozatala óta érzett valaha bizonytalanságot?

– Amióta szerzetes vagyok – harminchat éve –, soha egy pillanatra sem fogott el a kétség afelől, hogy vajon jól döntöttem-e, hogy klarissza nővér lettem. Tudom, hogy ezt kell tennem, erre teremtettem, ezen kívül nincs élet számomra. Mindennap hálát adok a hivatásomért, Isten kegyelmét kérem, és hűségre törekszem – engem ebben látogat a bizonyosság.

Boldog vagyok a hivatásomban. Igen, „négy fal között” élek, de e falak tágassága végtelen. Minden embernek, a mindenségnek közvetítem Isten szeretetét… és leginkább a csend szavával beszélek…

Feleség és anya szerettem volna lenni – mindent megkaptam, azon túl, amit csak valaha elképzelhettem volna minderről! Hiszen az Úr maga a jegyesem, az anyaság pedig a lélekben való életre szülés titka.

– Ebben a különösen szép felfogásban és életformában érzékelik a külvilág visszajelzését?

– Persze, vannak külső visszajelzések, hiszen többen is járnak hozzánk például lelkikísérésre, lelkivezetésre. De a hálát mindig Istennek továbbítom.  Akik még nem ismerik az életünket, azt gondolják, hogy elvágjuk magunkat a világtól, vagy hogy menekülünk a világtól. Akiket azonban Isten meghívott erre az életre, de azok is, akik értik az életünket, tudják azt, amit én szeretek így megfogalmazni:

csak akkor lehetek mindenkié, ha egyedül Istené vagyok.

– Jelenleg hányan és milyen szabályok szerint élnek a remeteségben?

– A Szécsény Ágacskája Klarissza Remeteségben jelenleg hatan élünk. A monostor önállósulásáig (2009) még francia nővérek is éltek velünk. Azóta mind magyarok vagyunk (anyaországi, illetve erdélyi). A remeteség élete, struktúrája nagyon egyszerű. Mivel napi négy órát töltünk személyes belső imában, eköré épül föl a napi egyéb teendők sora. Minden nővérnek megvan a maga napirendje, időbeosztása, hogy mikor vannak az imaórái. Ügyelünk a ház csendjére is, tehát a zajosabb munkák ideje nagyjából egy időre esik mindannyiunk számára. A házi-, illetve a kerti munkákat beosztás szerint végezzük. A napirendben szerepel stúdium is, hiszen fontos a lelki, teológiai továbbképzésünk. Rekreáció nincs a napirendünkben, de közösségi összejöveteleken szoktunk átbeszélni egy-egy témát, illetve lehetőség van kötetlen beszélgetésre is. Örömmel osztjuk meg egymással azokat az ajándékokat is, melyeket az Úrtól kapunk – akár egy-egy szentírási rész, akár valamilyen, imádságban kapott világosság kapcsán. Az imaidők, melyek az Úrral való személyes kapcsolat kegyelmi idői, nem öncélúak.

Nem magunkért állunk az Úr színe előtt, hanem Isten egész népéért, a lelkek üdvösségéért. Az imádság formálja ki bennünk azt a belső teremtményt, aki kész a lelki küzdelemre, hogy élete egésze az Istené lehessen.

Az interjú teljes terjedelemben IDE kattintva olvasható.

Az Országút magazin elérhető az országúti ferencesek templomában és online ITT.

Forrás: Ferences Média

Fotó: Szenográdi Ferenc / N.M.H.; Andrei Ivanov

Magyar Kurír