A keresztény Dunaújváros – Szombaton áldják meg a Krisztus Király-templom új szentélyablakait

1984-ben, amikor a megyéspüspök Dunaújvárosba küldött káplánnak, az első napon, a lakótelepi házak között autózva nagyon rossz érzésem volt: ebben a kommunista városban milyen emberek élhetnek? Lassan megismertem a családokat, és a lakótelepi ablakok mögül már nem a sötétség érzése szűrődött, hanem sok-sok nehéz sors, küzdelem.

Talán leírta már valaki a legendákat, hogy a város első építési terveiben templom is szerepelt. Az a templom a mai múzeum épülete lett volna. Nézze meg – mondták az emberek – a homlokzata templomnak indult... Beszéltem egy idős emberrel – elmondása szerint a város építésekor szállítási főmérnök volt –, aki azt mesélte, ő ott volt, amikor a harangokat visszacsomagolták (!), mert már itt voltak beépítésre várva, de a város vezetése visszaküldette. Azután – nem tudom legenda-e – az 1956-os forradalom idején a megyéspüspök második plébániát is alapított a városban. Az emlékezők szerint a régi plébánia Pentele területén lett volna, az új pedig a város új részén.

Az embereknek igénye, akár hívők, akár nem, hogy a településnek, ahol laknak legyen temploma. Talán ez az igény ma már halványul, de föl-föl éled. Ennek a föléledésnek, és elsősorban a hit fölébredésének a feltétele, hogy legyen, aki őrzi a hitet. Dunaújvárosnak, a szocialista városnak a vezetése különösen is feladatának tartotta a hit visszaszorítását. Ebben a nagyon ellenséges, sokszor veszélyes világban két felekezet őrizte jelenlétével a Krisztusi igazságot: Kassai Sándor református lelkész és Preiner István valamint Bokor Ferenc római katolikus plébánosok szolgáltak itt a legnehezebb időben. Más felekezetek akkoriban nem küldtek állandó lelkipásztort a városba. Az istentelen diktatúra gyengülése, majd bukása aztán magával hozta a más felekezetek és szekták ébredését, amelyek a római katolikus és a református közösség által megőrzött hívek körében halászgattak.

A régi rendszer bukása kirobbanó szabadságérzést adott Egyházunk tagjainak, és nagy reménnyel indultunk a jövő felé. Mindenki meg volt győződve arról, hogy ez a szabadság a hívők nagyszámú visszatérését hozza. A rövid kezdeti lelkesedésből fakadó fellendülés azonban hamar visszaesett. De a remény megmaradt, és Dunaújvárosban is megépült a második templom, ami az egyházmegye legnagyobb temploma lett.

A színes ablakok megvalósulása a megmaradt reményt erősíti. Az építkezés megállt, amikor a templom elérte a használhatóság szintjét. A díszítésre már nem volt sem pénz, sem energia. 2017 decemberében, az első felhívásra alig két hét alatt összegyűlt az egyik ablak elkészítésére elegendő felajánlás. Óriási volt a várakozás.

Prokopp Mária művészettörténésznek – aki már a pusztaszabolcsi templom ablakainak elkészítésénél is jelen volt – említettem, hogy úgy gondolom, egy szakrális művet hitelesen csak egy hívő művész tud megvalósítani. Prokopp Mária rövid időn belül jelezte, megtalálta a hívő művészt: Bráda Tibort. Fölvettük a kapcsolatot a művész úrral, és az ő vezetésével, valamint elsősorban Prokopp Mária, Smohay András, a Székesfehérvári Egyházmegyei Múzeum igazgatója, illetve az egyházközség képviselője közreműködésével meghatároztuk az ablakok témáját.

Egy nem hosszú, de nagyon sűrű időszak, másfél év után már gyönyörködhetünk a beépített három ablakban. De mindenekelőtt a dunaújvárosi katolikus testvérekben gyönyörködhetünk, hogy mennyire szeretik városukat, és szeretnék templomukat méltóvá tenni ahhoz, akit hirdet: Jézus Krisztushoz.

Prokopp Mária írását a dunaújvárosi templom üvegablakairól ITT olvashatják.

Fotó: Dunaújvárosiplébánia.hu; Prokopp Mária

Magyar Kurír