A Megváltás közös történetünk – Atlasz Gábor kiállítása a felújított Keresztény Múzeumban

A tárlat a stációképek mellett az alkotó további szakrális képeit is bemutatja. Atlasz Gáborral a tárlat helyszínén beszélgettünk.

– A Keresztút tizennégy képét 2025 és 2026 között festette budapesti műtermében a szlovákiai Felsőtúr plébániatemploma számára. A sorozat első változata a budai Szent Ferenc Kórház kápolnájában látható. Mi a különbség a két alkotás között?

– Elöljáróban elmondanám, hogy a sorozat első változatához Török Csaba teológus, az esztergomi bazilika plébánosa kisfilmet készített, és minden stációs képhez elmélkedést fűzött. A két sorozat között a különbség először is az, hogy az itt látható festmények ötször nagyobbak, mint a Szent Ferenc Kórház kápolnájában kiállított képek. De más eltérések is vannak, például az utolsó stációnál Arimatheai József egy idős ember karaktere.

– Akkor kezdjük az elején: Pilátus halálra ítéli Jézust. Az első képen a háttérben ott van az életfa a rajta tekergő kígyóval.

– Induljon a történet a bűnnel, amit olyan nehéz felfognia az ó embernek: eldobni a tudatlanságot, a fogyasztói evilágiságot. Szeretnék felébredni, megszületni… Mi választ el az új emberré válástól? Az elesettségünket szimbolizáló, fára tekeredő kígyómotívummal párhuzamosan ott van a császári – és a mindenkori – hatalmat jelképező oszlop. Az e világi vagy a szakrális mementó vigye tovább az embert? Itt még egész alakok láthatók, hat figura, tétlenkedő főpapokkal, kézmosási jelenettel.

– Az első stációnál gondolhatunk arra is, hogy Krisztus a második Ádám.

– Így van. Engem nagyon megdöbbentett, amikor először találkoztam azzal, hogy Jézus a második Ádám, a Szűzanya pedig a második Éva. Eszembe jutnak Jézus szavai is: ha nem lesztek olyanok, mint a gyermek, nem juttok be a mennyek országába. Ez a gyermeki állapot megvolt a Paradicsomkertben is, de ott elveszett valami. Újra kellett indulni, és azóta jön velünk az újraindító. Hatalmas áldozatot hoz:

önmagát küldi el közénk emberi alakban, új Ádámként. Olyan prototípus ő, aki már előttünk is élt, s újra és újra „elénk éli”, hogy kik vagyunk az emberi öröklétben.

Felnőttként is moralizáló, erkölcsi kérdéseket feszegető, izgalmas mesére van szükségem, csakhogy itt döbbenetes módon kettéválik az út: ez nem mese. A gyermeki hit csodálatosan kapcsolódik össze a felnőtt ember hitével. Ez nem infantilizmus, hanem valódi újjászületés.

– A következő stációk a keresztet a vállára vevő, majd az eleső Jézust ábrázolják. A negyedik stációnál pedig szent anyjával találkozik.

– Bensőséges ez a találkozás. Rendkívül lényeges itt a kézjelbeszéd, ami Olaszországban ma is szokásban van. Jézus és a Szűzanya őszinte gesztusaikkal jól értik egymást, mert a testtartás, a mimika, a mozdulat beszédesebb, mint a köntörfalazás után kimondott szó. Ez az egyik lényeges dolog. A másik pedig:

ha ilyen megrázó közelségben vagyunk egymással, vajon melyikünk siratja a másikat?

– Az ötödik stációnál Cirenei Simont látjuk: a római katonák parancsára átveszi az ereje végére érő Jézustól a keresztet. Érdekes, hogy önmagáról mintázta őt.

– A múzeum állandó kiállításán szerepel az Emmauszi vacsora című képem. Ennek megszületésekor Erdő Péter bíboros úr megjegyezte: a festő a szokásokkal ellentétben nem festette rá magát a képre. Szégyelli talán? Azon a képen két tanítvány látható: az egyik a fiam, aki tizennyolc éves volt akkor, és vele szemben egy idősebb férfi. Egyikük sem az én korosztályom. Szíven ütöttek a bíboros szavai. Nem akartam több alakot festeni a képre, olyanokat, akiket az evangéliumok nem említenek. A régieknél olykor annyi alak szerepel a képen, hogy szinte elvész köztük Krisztus. Inkább, mint a filmesek, menjünk rá a lényegre. Jézus súlyos keresztjének hordozása alól nem lehet kibújni. És ezt meg kell köszönni, mert súly nélkül súlytalanul elszáll az életem. Ezen a képen a festő is jelen van, szeretne segíteni.

– Mondhatjuk úgy, hogy mindannyian Cirenei Simonok vagyunk, hiszen akár akarjuk, akár nem, a kereszthordozás alól nem bújhatunk ki?

– Gondoljunk csak bele: a Paradicsomkert is a keresztvállalásról szól, ott kerül ránk a kereszt a bűnbeesés után. A teremtéstörténetben az emberiség jelenléte, elbukása és az öröklét reménye nem választható el a kereszthordozástól. Én hálás vagyok ezért, mert a kereszthordozás közben csiszolódom. Enélkül nem megy.

– A hatodik állomásnál nem látjuk Jézus alakját, csak az arcát, miután Veronika a kendővel megtörölte.

– Ha egy művész átérzi és átgondolja ezt magában – és itt a témák témájáról van szó, a legnagyobbról –, akkor belül meg kell látnia valami eredetit, azonosulnia kell a történettel.

Ha Jézus a világ világossága, a szeretet fénye, akkor nem vérben fogom megjeleníteni, hanem úgy, hogy

Veronika arcára üljön ki a Szentlélek által kiváltott derű, lelkesedés. Ő ugyanis ajándékot kapott. Olyan bensőséges közelségbe kerülhetett a lényegek lényegével, amit csak a kegyelem szóval írhatunk le.

A Keresztút összes képe közül talán ez a legderűsebb. Nem síró Veronikát akartam ábrázolni a véres kendővel, hanem a győztes lelkületét, derűjét szerettem volna megmutatni.

– A hetedik állomásnál Jézus másodszor is elesik a kereszttel. A képet szemlélve az arcán csalódottság látszik, mintha elgondolkozna az emberek mérhetetlen gonoszságán.

– Az elesések képei állnak hozzám a legközelebb. A Teremtő Fia itt másodszor esik el. Már eddig is rengeteg vért vesztett, honnan lesz ereje felállni? Amikor beállítottuk ezt a jelenetet a modellekkel, besütött kintről a nap. Abban a pillanatban megértettem, hogy itt nem a fatalitásról van szó, hanem a segítségről. Megérkezik a fény eredője és közreadója, maga az Élet, és azt mondja: gyere, Fiam, menni fog. Az Atya és a Fiú van itt jelen meglátásom szerint.

– A kéz olyan a képen, mintha az Atya keze lenne.

– Igen. Egyszerre ad és kér. Elestében a Fiú kér, az Atya pedig ezzel ad. Amikor leülök festeni, még nem tudom, mi lesz a vége. Nagy bajban vagyok, mert a legnagyobb történetet szeretném elmesélni, de ki vagyok én, hogy hozzászóljak? Órák telnek el, belső ima, meditáció, elmélyülés, kétségbeesés, és aztán egyszer csak, nem tudom, hogyan, történik valami; beállítom a modellt, minden a helyére kerül, és felragyog a szépség. De nem a felszínes szépség, hanem az, ami az igazságot kezdi tükrözi. Megvalósulnak olyan dolgok, amelyekről addig nem tudtam, vagy csak tökéletlen formában ismertem. Nem győzöm megköszönni ezt.

– A nyolcadik állomásnál Jézus a síró asszonyokat vigasztalja.

– „Jeruzsálem leányai, ne sírjatok”, mert én vagyok az élő vizek forrása, én vagyok a szőlőtő. Sirassa magát az, aki elszárad. Itt nem az asszonyokhoz fordul, hanem ránk néz.

– A kilencedik stációnál Jézus harmadszor esik el a kereszttel, a tizediknél pedig a katonák megfosztják a ruhájától.

– A harmadik elesés kalodába zárt, reménytelen állapot. Az a köntös, ami rajta van, már az, amiről a korintusiakhoz írt első levél azt mondja: amikor majd átváltozunk, fényes ruhában leszünk. A megigazult lélekhez új test dukál. Kicsit rembrandti fényekkel szerettem volna érzékeltetni ezt. Hozzuk be a festészet történetét is, legyünk büszkék rá. Ne csak a 20–21. századi modernizmust vagy a kortárs vívmányokat lássuk.

Jézusban itt végtelen odaadás van. Megtehetné, hogy lehívja a mennyből angyali seregét, de nem teszi, mert nem ezért jött.

– A tizedik stációnál két katona fogja közre Jézust, az egyik lemezes páncélt visel, a másik viszont félmeztelen.

– Egy jó kötésű hóhért festettem ide, aki a test bajnoka. Szándékosan vetkőzik félmeztelenre. Látjuk itt a néhai ács, Jézus felsőtestét is. Hangsúlyos a különbség a fizikum és a gesztusokkal kifejezett szándékok között. A kezünkkel például adhatunk, de el is vehetünk. Kezdetben csak egy „Laokoón-csoportot” láttam, ahogy különböző gesztusok viaskodnak, válogatnom kellett az ezernyi mozdulat között.

– A tizenegyedik stációnál Jézust a keresztre szegezik. A kicsavarodó, agyongyötört testet látjuk, a totális kiszolgáltatottságot.

– Egy kivételével szándékosan hagytam le a képről a többi alakot.

Nem kell lefogniuk Jézust, hiszen itt mindvégig az adásról van szó. Az odaadás, a nagylelkűség pillanata ez,

az egó megadja magát: újjászületek a többiekben. Hatalmas dolog ez, egy élet sem elég ahhoz, hogy elsajátítsuk. Gyakran azon kapom magam, hogy már megint nem adok eleget.

– Látva a tizenegyedik stációt, az ember arra gondol: a világegyetemet teremtő Isten lemond határtalan hatalmáról, és aláveti magát az emberi aljasságnak, gonoszságnak. Azért teszi ezt, hogy megváltson minket a bűntől, és legyőzze a halált. Emberi ésszel felfoghatatlan ez az irgalomból és szeretetből fakadó cselekedet.

– Már gyerekkoromban is elgondolkoztam azon, hogy miért cselekszi ezt Jézus. Arra jutottam, hogy ő megteremtett minket a saját képére, és elindított a tökéletesség útján. És mit teszünk mi? Gondoljunk csak Noéra, a vízözönre, Szodomára és Gomorrára, a történelem sokféle borzalmára; csapás csapás hátán.

Elég rosszul viselkedünk ahhoz képest, hogy kinek a hasonlatosságára vagyunk teremtve.

Úgy érzem, mintha a Teremtő jönne bocsánatot kérni a teremtés tökéletességét megrontó diabolosz tette után: nem így akartam ezt! Látom a szenvedést, eljövök közétek, bocsánatot kérek, hogy nem vagyok elég tökéletes Gondviselőtök, és megmutatom a kiutat. A középkoriak szerint a mindenség öve az ember. Tölcsér alakban ábrázolták a katakombákban a küzdelmet: felül a menny, alul az alvilág, köztük őrlődik az ember.

A teremtés előtti csatába, fény és árnyék harcába vonódunk be késleltetve, és a teremtés is egy ilyen háború közben történik. Ez a csata mindmáig zajlik, s közben történt meg a megváltás.

– A tizenkettedik állomásnál Jézus meghal a kereszten, amelynek tövében ott van édesanyja, Mária és legkedvesebb tanítványa, János, akiket egymás gondjaira bíz. Jézus tekintetét az égre emeli: beteljesedett, teljesítette a küldetését.

– Igen, de eszünkbe juthat az is, amikor felkiált: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” Baj van az emberekkel, folyamatosan rosszat tesznek, képtelenek szeretetben élni, pedig egyszerű lenne. Ezzel együtt is, emeljétek fel a szíveteket, mindenképpen fölfelé haladjatok. Jézusnak itt már nem kellenek a szavak, ez már e világon túli együttlét, amikor benne vagy az Atyában, az Atya meg benned. Nincs szükség az emberi nyelvre, mert érezzük egymást. János a szívére teszi a kezét, a szív és az ész is megérti, míg Mária felfogja: itt a legelső imádság zajlik. Megérti, mi történik a fiával. Fiatalon látjuk a Szűzanyát, kék ruhában, ragyogó fényben, ami éles ellentéte a beborult égnek.

– A tizenharmadik stációnál Jézust leveszik a keresztről és anyja ölébe fektetik. Klasszikus Pietà-jelenet ez. A halott Jézus arca nyugodt, mint az olyan emberé, aki teljesítette a küldetését. A Szűzanya pedig itt is fiatal, csaknem olyan, mint harminchárom évvel korábban, amikor igent mondott a Gábriel arkangyaltól kapott isteni üzenetre.

– A belső szépség és igazság sugározhat Jézus arcáról. Keze ott nyugszik a Szűzanya térdén. Gyerekkorom óta szeretem Michelangelo Piétàját is, rengeteget tanultam tőle. Ekkortól hatottak rám a Keresztény Múzeum kincsei is. Mária megfestésénél valóban az angyali üdvözlet jelenete lebegett a szemem előtt: nem riadt meg Gábrieltől, igent mondott neki. Ekkor dőlt el minden, az egész emberiség sorsa.

A mag jó helyre hullott, azóta fává terebélyesedett, gyümölcsöt hozott. A tiszta ragyogást szerettem volna megfesteni itt, az isteni Bárányt.

A kezek ennél a stációnál is fontosak: az áldozatot átölelő anya keze és a szögekkel átütött kezek.

– A tizennegyedik stációnál Jézus testét sírba helyezik. Már szóba került: Arimatheai József itt egy öregember, aki nagy szeretettel nézi a halott Jézust. Fontos, hogy a képen újból megjelenik az életfa, immár a rátekeredő kígyó nélkül.

– Az utolsó stációt gyakran ábrázolják a gördülő kővel, a sziklába vájt sírboltba vezető lejárattal, de még soha láttam, hogy az életfának ekkora szerepe lenne. „Legyőzetve győz” (Devictus vincit) – ez volt Mindszenty József bíboros jelmondata. Fontosnak tartottam, hogy a történetben ne csak a fiatal és középgeneráció legyen jelen, hanem végre egy idősebb ember is. Váljon világossá, hogy ez mindenkinek a története. Milyen fájdalmas lehet idős emberként sírba tenni egy harminchárom éves fiatalembert, egy csodatevő istenséget! Sokkal szívbe markolóbb. Minden nemzedéknek meg kell értenie: ez a történet annyira egyetemes, hogy ugyanúgy bele kell szeretnie a gyermeklelkű kisgyermeknek, a hétköznapi dolgaiba beletemetkező középkorú embernek és a sok mindent megélt, bölcsességre jutott, már nem hadakozó, hanem a lényeget kutató, érzelmes, időskorú embernek is. Záruljon be a történet,

győzzön mindenütt az, ami első látásra úgy tűnik, mintha veszített volna.

– A tárlat bemutatja a korábban készült szakrális festményeit is.

– Nagy hálával és köszönettel tartozom a Keresztény Múzeum igazgatónőjének, Kontsek Ildikónak ezért a kiállításért is. Tavaly felkértek arra, hogy a felvidéki Felsőtúr plébániatemplomába keresztutat fessek. Miután elkészültem vele, lehetőséget kaptam a múzeumtól, hogy kiállítsam, és akkor felvetődött: tegyük mellé a korábban készült szakrális képeimet is. Most döbbentem rá, hogy negyven éve festek már szakrális képeket.

– Ezek láthatók a teremben. Rögtön az elején a Szivárvány emberrel című. Ez lehetne Noé története is.

– Igen, amikor az özönvíz után a teremtő kiegyezik az életben maradt nyolc emberrel, Noéval és családjával, megjelenik az égen a szivárvány, az Úr pedig megígéri, hogy többé nem pusztítja el vízözönnel a földet és az embert. De lehetne ez a megtérő tékozló fiú története is. Kikéri a jussát, elhagyja a szülői házat, beleveti magát a szórakozásba, mindent átél, amit a hedonista életvitellel átélhet. S akkor egyszer csak bekövetkezik az összeomlás. Disznók közé keveredik, már a moslékukat is megenné.

– Ez szinte a teljes megsemmisülés állapota.

– Igen, és engem borzasztóan érdekel ebben a történetben, hogy mi az a hang, ami eszébe juttatja: van otthona, ahová hazatérhet. „Gyere haza, fiacskám…” Ezt a hangot vizualizálni háromévnyi festői feladat volt. Ennyi időbe telt, mire a végére értem a nagy méretű képnek.

– Láthatjuk a teremben Júdás történetét is.

– Itt visszatértem a román korhoz, amikor a templomépítők csak nagyon óvatosan ábrázolhatták a történeteket. Az egyik kőoszlop tetejére azonban elrejtett a szobrász egy Júdás-történetet. A különbség annyi, hogy én Júdás szájába tettem a pénzt, ami így odahullik, ahová kell. Ott van azonban az aranyozott füstlemez fénye a háttérben, az ember pedig mai.

– Azért ez reménykeltő.

– Soha ne feledkezzünk meg arról, hogy

a legrosszabb pillanatokban is mindig jelen van a legjobb. Főleg akkor van jelen.

– „Ahol azonban elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem” – mondja Szent Pál a rómaiakhoz írt levélben.

– Amikor ábrázoltam ezt a történetet, akkor jöttem rá: vissza kell nyúlnom a szárnyas oltárok világához, Kolozsvári Tamáshoz, M. S. Mesternek itt, a múzeumban látható alkotásaihoz, amiket gyermekkoromtól kezdve csodálok, mert gyönyörűek. Vajon egy 21. századi ember hogyan térhet vissza ehhez a régi hanghoz? Megtehetjük! A képen ábrázolt 20–21. századi figura ott áll elesettségében, az ördögök pedig megfogják és felhúzzák. Az eredeti ábrázolásban is így van. Mintha a paradicsom fái is ott lennének a képen, az elveszett Éden emlékei. A pénz, „a jutalom” pedig visszahull a feladóhoz.

Az M. S. Mester tájain című festményen a zseniális, rejtélyes monogrammista gyönyörű képét látjuk a háttérben a Golgotával, az előtérben megdöbbentő ellenpontozással: egy hiénafejű, öltönyös emberrel, aki márkás gépkocsira támaszkodik. A szélvédőre vér tapad. A távolban ott a Golgota, de már nem jönnek az asszonyok a keresztre feszítés után olajjal a kezükben. A hegy ott áll, de a kereszt már hiányzik róla. Eltelt kétezer év. A szent táj ugyanaz. Amikor azonban begördül napjaink vasparipája – státuszszimbóluma – egy öltönyös emberrel és a sofőrjével, akkor éppen ott vér hull alá az égből. Ösztönösen dolgoztam, nem tudtam, hogy létezik egy ilyen történet: az ég vérzik. Mégis, valahogy ráéreztem erre. Ahogyan készült a kép, pontosan aranymetszésben, a bólusz az aranyfüstlemeznél nyitva maradt, és megerősítettem. Abban a pillanatban rájöttem: ezek ott lent, a sofőr, aki egy hiénaszerű alak és a másik, nem tudják, milyen tájban járnak.

Az egyetemes nem múlik el az időben. A szent táj továbbra is szent és sérthetetlen.

Ebbe hatolnak be deszakralizált, deheroizált módon.

– Nincs itt az áldozat, a Bárány.

– Az, aki megtette, amit megtett, önkéntes áldozatból. A két alak pedig letörli a vért a szélvédőről, hogy az e világi szimbólum csorbítatlan maradjon. Valószínű, hogy hamarosan továbbmennek, úgy, hogy fogalmuk sincs e tájról, arról, hogy mi történt itt kétezer évvel ezelőtt. Együtt van jelen ebben a történetben a dráma, a pátosz és a groteszk.

– A Velázquez asztala című festménye engem az Emmauszi vacsorára emlékeztet, annak a kifordított változata.

– Nem véletlen ez. Néhány évvel ezelőtt Esztergomban volt kiállításom, amit Kontsek Ildikó nyitott meg. Megragadta ez a kép, és utána felhívott, hogy készítsek egy festményt az emmauszi vacsoráról a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra. Valóban, ez annak a fordítottja: bor, kenyér és pénz.

– A pénzérme a harminc ezüstöt jelképezi?

– Igen.

– A két figurának mintha nem lenne arca…

– Sötétben vannak. Előttük az oltár. Lehetőségük lenne választani, hogy mi az érték számukra, és mi a talmi. Két alakot látunk. Az egyiknek óra van a szájában. Az idő, ami odaát nincs. Még napszemüveget is visel, mintha az igazság vakítaná, fájna neki. Nem akar odanézni, ahová kellene. Pózol inkább, sötétségben jár.

– A tű fokán című kompozíció Dante Poklát idézi meg…

– Nincs kimondva, hogy az utolsó ítéletről lenne szó, de nagyon hasonló a történet. Sok minden belesűrűsödik ebbe a képbe.

A jó és a rossz együtt van itt a földön, ebben élünk: lent és fönt, fény és árnyék, rend és káosz. Ez valóságos hadviselés, a létezésért való küzdelem az anyaggal, az emberrel, a gondolattal, az érzéssel.

Ezt a képet nem illik megfordítani, ami pedig nagy divat manapság. Itt azonban ami lent van, az maradjon is lent, és ugyanez vonatkozik a fentre is. Jézus mondja: „A ti beszédetek legyen: igen, igen; nem, nem; ami pedig ezen felül van, az a gonosztól van.” Ez izgatott. A bukás lent legyen. Látunk itt két embert, akik egy összekötözött alak hátán állva ütik egymást.

– Az örök játék: azt hiszik, hogy ez a kakaskodás mindent megold…

– Az viszont közös bennük, hogy a gyűlölet összeköti őket. Látunk a képen egy férfit és egy nőt is, amint lezuhannak.

– A kép bal szélén a fekete figura az ördög? A szájában mintha pénzérme lenne.

– A kezén lévő óráját nézi, mintha számolná a kárhozott lelkeket.

– Fönt viszont egy szerelmespár alakja bontakozik ki.

– Ők beleolvadnak a fénybe, a világosságba, a tisztaságba. Ami a belső tisztaságát is jelenti. Hívják őket, repülnek, mintha megszűnne számukra a gravitáció. Középen egy forgó figura látható. Még ráébredhet, hogy a játék iránya itt nem előre és hátra, nem jobbra és balra, hanem le és föl.

– Az Ember és tér című képen egy olyan szobát látunk, amelynek nincs sem ablaka, sem ajtaja.

– Ebben lakunk – szimbolikusan ezt ábrázolja a festmény. Van itt azonban egy ember is, aki testetlenül mégiscsak kijáratot talál. Volt egy látomásom, nem akarom részletezni, de azóta tudom, milyen az, amikor az ember zenében, fényben, biztonságban, szeretetben megéli az olyan közösséghez tartozást, amit már évmilliárdok óta ismer. Hihetetlen ajándék ez, és borzasztó a visszajövetel. Mindenképpen el kellett mesélnem ezt: amikor az anyag, a test itt marad, szétfoszlik, de nem ezzel a történettel azonosulok, hogy mi lesz a testtel. Ezzel nem is lehet azonosulni.

Itt a földön válaszokat keresünk az élet megoldatlan problémáira, rejtélyeire, és van egy válasz: a gyermek hite.

– „Ha nem lesztek olyanok, mint ezek a gyermekek itt, nem mentek be a mennyek országába…”

– Igen. És ha megkeresem magamban, belül, ezt a gyermeki hitet, akkor egy pillanat alatt kiszabadulhatok a kétségbeesésből. Ez a kép erről szól. De lehet akár Krisztus mennybemenetelének a története is. Vagy akár a színeváltozásé.

– A festői fénynek, ragyogásnak különleges jelentősége van ezen a képen.

– A néző számára a vizuális öröm is elengedhetetlen, főleg, ha jelentést hordoz.

– A Fény emberrel című képen két földön fekvő, kétségbeesett embert látunk. Olyan ez, mint egy színházi előadás egyik jelenete…

– Ez valóban egy színházi előadásunk egyik pillanata.

– Az egyik fekvő férfi szájában itt is óra van.

– Igen. És a két emberen kívül csak a fényt látjuk. Nem tudjuk, hogy ez Krisztus fénye-e. Feledy Balázs művészeti író mondta egy kiállításom megnyitóján: erről a képről az igazság pillanata, a termékeny pillanat ugrik be. Erről lehet szó, mert

az ember elestében találkozik leginkább az igazsággal, végső elkeseredésében, a félelemnek azon a fokán, amikor már valódi kérdéseket tesz fel, és életében először őszinte végre. Ekkor jön el az a pillanat, ami meggyújtja bennünk a belső fényt.

És ilyenkor, lehetünk bármilyen reménytelennek látszó helyzetben is, rádöbbenünk: nincs minden elveszve. Egyébként a Velázquez asztala című kép ugyanebből a színházi előadásból való. Azért festettem meg ezt a mozzanatot, mert az általam elképzelt fényt színházi körülmények között nem lehet megjeleníteni. Festőként viszont a világ világosságára utalva, finoman érintve, be tudom hozni. Hitem szerint ez a két tehetetlennek látszó, fekvő ember újjászületés előtt áll. Ahogyan a damaszkuszi úton Saul, akiből Pál lett.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. július 26-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.